11.fejezet: A Nagy láz

'...A dühöt nem csak úgy lehet kezelni, hogy lenyeled, vagy leüvöltöd a másik fejét. Van még egy módja: egyszerűen elengeded. Igazán csak ekkor fog végleg elmúlni és így tudsz továbblépni...'

Vert a víz, és mintha a bőröm szivacsból lett volna, folyt belőlem a nedvesség. Reszkettem a meleg szobában, három takaró alatt, pulzusom pedig az egeket csapkodta. A lázamat már meg sem mertem mérni, inkább csak próbáltam vissza venni egyre jobban szaporázó légzésemet. A kezemben gőzölgő forró bögre tea meg sem kottyant az én testem hőmérsékletéhez képest. A földön már az ezredik papír zsebkendő hevert, de túlságosan gyenge voltam ahhoz, hogy bármelyiket is elmozdítsam a helyéről. Lényemből, mintha kiszállt volna az erő, két napja feküdtem vergődve az ágyban, a rengeteg gyógyír társaságában, amik eddig nem igazán használtak. Szerencsére naprakész barátnőim felváltva álltak az ajtómban, ha bármi egyébre szükségem lett volna, sőt Ya Ou-t szinte képtelen voltam levakarni magamról. Az említett személy jelenleg is itt tápászkodott az ágyam szélén, a telefonját nyomkodva, mint akinek nem lenne más dolga. Az igazat megszólva egyáltalán nem bántam, hiszen legalább társaságom akadt elég, habár már kevésbé élveztem a folyamatos faggatózását, majd az ehhez tartozó hegyi beszédeit. Ezek ellenére szótlanul hallgattam minden egyes szavát, hiszen ha akartam volna, se tudtam volna csendben maradásra bírni, már csak az erőtlenségem miatt is.
- Kérsz valamit? - kérdezte hosszas némaság után, mire alig hallhatóan morogtam egyet, mivel lehetetlenség volt kipréselni nagyobb erejű hangot belőlem. - Most magyarul is, légyszíves. - nevetett fel, mintha vicces lenne a szenvedésem.
- Életet. - nyögtem ki nagy nehezen, mire még hangosabban felnevetett, pedig cseppnyi humort sem szántam bele. - Kihűlt a teám. - nyávogtam kislányosan, amire megsimogatta fejem búbját, majd szó nélkül a konyhába sietett, hogy felmelegítse azt. Egy mosollyal elkönyvelve gubóztam vissza saját kis kiépített kuckómba, majd hagytam, hogy szemeim magukat irányítsák. Édesdeden szenderültem el az álmok mámorító világába, ahol megszűnik a létezés fogalma.
Mikor ismételten felnyitottam szemeimet, egy teljesen más figura hevert az ágyam mellett, és tartott szorosan az ölében, miközben a hajammal játszadozott. Szempilláimat rebesgetve próbáltam élesebben kivenni arcvonalait, bár egyáltalán nem kellett megerőltetnem magam, hiszen jól ismertem már őt. Nehézkesen igyekeztem szembe fordulni vele, hogy tekintetünk összeérjen, és képes legyek megkérdezni tőle, hogy mégis miféleképpen került ide. Mielőtt ezt megtehettem volna, mutatóujjával betapasztotta ajkaimat, majd angyalian elmosolyodott, jelezve, hogy nem kell mondanom semmit. Mintha csak egy tökéletes kirakó darabjai lennénk, simult hozzám, mikor elhelyezkedett mellettem, hogy közelségével nyugtassa lelkemet. Nem kellett igazán sokáig várnia, hiszen hamar megint egy különleges birodalomba vezettem magunkat, ahol csakis az igazi, belső érzelmek uralkodnak.
- Megjöttem! - hangos ajtócsapódásra riadtam fel, majd Bianka hangja ütötte meg a fülemet, amint a szobám felé közeledett. - Szia Ya Ou! - köszöntötte kedvesen az előző mobiltelefonos pózban heverő srácot, aki fejbiccentéssel üdvözölte őt. - Hogy van? - kérdezte, miközben egy újabb adag gyógyszeres dobozt pakolt le az éjjeliszekrényemre.
- Órák óta alszik, szerintem még mindig lázas, de már kevesebbet köhög. - adta le a helyzetjelentést, majd rövid megegyezés után, mindegyikük onnan folytatta a dolgát, ahonnan abbahagyta. Mikor végre kettesben maradtunk a férfinemű egyeddel, úgy tettem, mintha azokban a pillanatokban ébredtem volna fel. - Jó reggelt álomszuszék. - szólalt meg rögtön, amint észrevett.
- Este hat óra van. - közöltem vele a reggelre utalva, mire nem törődve megrántotta széles vállait. - Azóta itt vagy? - kérdeztem a kelleténél kissé udvariatlanabbul, de észre sem véve, kapcsolgatta a csatornákat.
- Nem akartalak egyedül hagyni. - simogatta meg lábamat a takarón keresztül, igazából teljes mértékben úgy viselkedett velem, mintha a kishúga lennék, ami rendkívülien jól esett tőle. - Jobban érzed magad?
- Egy fokkal talán. - nyújtóztam egy nagyot, megmozgatva néhány elernyedt izmomat. - Ya Ou. - szólítottam nevén, felhívva figyelmét a következő kérdésemre. - Nem járt nálunk ma senki? - tértem végre a lényegre, mire határozottan megrázta a fejét.
- Mert? - érdeklődött, én pedig valamilyen módon egyszerűen közöltem vele elméletemet.
- Mintha Mikit láttam volna itt. - húztam össze magam, mert számítottam egy fajta kitörésre tőle.
- Agyadra megy a láz. - rázta meg lemondóan a fejét, én pedig felpattanva helyemről a fürdőszobába ballagtam.

~ * ~

Még mindig hasonlóan rossz állapotban sétáltam be a székház forgóajtaján, ugyanis kötelességem voltam a mai napon dolgozni, és mivel Bianka üzleti útra utazott, az osztályunkon én vagyok a második leghasználhatóbb személy. Teli kézzel siettem a lift felé, hogy mihamarabb neki láthassak a munkának, és amint tudok, leléphessek innen.
- Szia Lajos! - öleltem át szorosan kedvenc biztonsági őrömet, aki mindig nagy kedéllyel fogad engem.
- Szia te dög! - használta a tipikus szólítgatásomat, mire féloldalasan elmosolyodtam, ugyanis a mögötte lévő ajtó nyílni kezdett. Megkönnyebbültségere csak Benji ment a büfé felé, de ha már összefutottunk velem tartott interjúzni.
- Nem láttalak mostanában. - jelentette ki egyszerűen a félig ázsiai származású fiatal srác, bár meglepett, hogy ennyire feltűnt neki a hiányom. - Katával elég nehezen ment a munka. - magyarázta tovább feltevését, mire akaratlanul is felnevettem.
- Bocsi, most már itt vagyok. - ütögettem meg a hátát, majd bevezettem őt az irodába. Gondosan beállítottam a kamerákat, előhívtam Ádámot, majd gyorsan le is rendeztük az egész menetét. - Szólhatsz a következőnek. - kértem meg őt, mire bólintással jelezte válaszát, és maga után bezárva az ajtót távozott.
Viszonylag hamar teltek az órák, de az is lehet, hogy csak nekem tűnt úgy, hiszen egy percre sem álltam meg pihenni, mint egy gondos háziasszony tettem-vettem a dolgomat. Ide-oda rohangáltam az épületben, néha a színfalak mögött, néha pedig az egész emberiség mögött sertepertélve. A következő pillanatokban már azon kaptam a fejem, hogy elkezdődött a műsor, sőt szinte már majdnem véget is ért. Az eredményhirdetésnél tartott az adás, én pedig azt vettem észre magamon, hogy izgulok. Hirtelen rossz érzésem támadt, mintha valami olyan következne, aminek senki nem fog nagyon örülni, de próbáltam magamban tartani ezt az egészet.
- És az utolsó biztos továbbjutó. - kezdett bele hosszas idő- és agytekervényhúzásába Bence. - Aki biztosan ott lesz a legjobb öt között. - folytatta, a közönség pedig egyre feszültebbé vált. - Aki biztosan jövőhéten is színpadra állhat. - pengette az utolsó húrokat. - Nagy Richárd! - egyszerre voltam boldog és csalódott, hiszen egy nagyon jó barátom most a fellegekben jár, a fiú, akit, nos aki hát szintén közel áll hozzám, a mélybe zuhant lelkileg. Mindenki tudta mi lesz a végeredmény, hiszen lássuk be, jókora különbség van köztük előadóilag. A párbaj után meg is történt, amire mindenki számított. - A műsortól pedig búcsúzik...a Spoon!
Büszkeség tükröződött az arcáról, ugyanakkor felfedezhető volt a letörtség is, hiszen nem így kalkulálták a dolgokat. Mindenesetre mindegyikőjük tudta, hogy szép eredményt értek el.
Csak álltam ott megrökönyödve, mert fogalmam sem volt, mit kéne most tennem. Nem mehettem oda hozzá, hiszen látni sem akart, mégis éreztem, hogy minden támogatásra szüksége van. Nem vártam meg amíg véget ér az adás, sietősen összeszedtem a holmimat, lezártam az irodai részt, majd helyet foglaltam a székház előterében. Legalábbis így tettem volna, ha nem hívnak be az After X forgatására. Irtóztam a gondolattól is, hogy a kamera mögött álljak, és közben tétlenül nézzem, ahogy a bukásról beszélnek.
- Hát, sziasztok fiúk! - köszöntötte őket hasonló bánattal Zsófi, mire mind a négyen elmosolyodtak, habár ez inkább volt keserves boldogság. - Meséljetek mi játszódik most le bennetek. - tartotta a mikrofont feléjük, de úgy látszott egyikük sem nagyon szándékozik megszólalni. Végül Marci ragadta meg a szót, és fejtette szavakba érzelmeit. A portokat tartottam rendben, közben éreztem magamon a bandanás srác égető pillantását. Jó magam rettegtem a szemeibe nézni, ezért úgy tettem, mintha érdekesebbnek találnám a fekete kis dobozkák külsejét. Néha-néha felnéztem, hogy meggyőződjek róla, nem roskadtak még magukba, de ahogy ismerem őket, ez nem jellemző rájuk. - Köszönjük, hogy velünk voltatok, további sok sikert kívánunk nektek srácok. - fejezte be a mondandóját a műsorvezetőnő, majd rögtön be is konferálta a következő interjú alanyát.
- Kellek még? - súgtam oda Ákosnak, a kamerásnak, aki szó nélkül megrázta a fejét. Megkönnyebbült sóhaj kúszott ki ajkaim közül, amikor elengedett, mivel akadt sokkal fontosabb dolgom is annál, minthogy itt álldogáljak, ugyanis a munkaidőm már lejárt. A folyosón sétálva minden kis zugba bepillantottam, hátha ott vesződik valahol, habár ez elég lehetetlennek tűnik. Egyáltalán nem tudtam miért hitte azt minden gondolatom, hogy éppen rám van szüksége, de nem tudtam nemet parancsolni magamnak. Muszáj volt megbizonyosodnom róla, hogy rendben van. Megálltam az öltözőjük előtt, majd a kis résnyire nyitott ajtón bekukkantottam a szobába. Lehajtott fejjel dobálgatta telefonját a kezében, mintha bármi értelme is lenne. Mélyen végig szántott ujjaival barna zuhatagán, majd intenzíven magába szívta a nem éppen friss levegőt. Próbálta összeszedni magát. Nem akartam megzavarni, így inkább odébb álltam, de ügyetlenségemre neki mentem az ajtófélfának, mire hangosan felnyögtem, a nyílótárgy pedig még szélesebbre tárta kapuit. A fiú megilletődve tekintett fel rám, míg én legszívesebben a föld alá ástam volna magam.
- Dina. - szólított meg nevemen, eléggé megrökönyödött hangon, mire visszafordultam.
- Én csak...én csak. - kezdtem bele valamibe, de hirtelen a megfelelő szavakat sem találtam. - Tudni akartam hogy vagy. - vallottam be félénken, majd halvány pírba borult arccal pásztáztam a földet. Lemondóan megrázta a fejét, keserű arccal bámult maga elé, majd minden előzmény nélkül felpattant helyéről, aztán már csak azon kaptam magam, hogy szorosan a karjaiba zárt. Fejét a lehető legerősebben a nyakamba fúrta, derekamat pedig annyira körbe zárta, hogy még véletlenül se tudjak megszökni. Ujjaimmal azonnal beletúrtam tincseibe, majd nyaka köré font kezeimet. Kerestem a kanál alakú tárgyat kulcscsontja előtt lengeni, de csak puha bőre érintkezett enyémmel. Talán a legelső pillanat volt, hogy a múltat magunk mögött hagyva bírtuk egymás jelenlétét.
- Miki! - kiáltotta egy ismerős hang, mire lassan szétrebbentünk.
- Menj. - súgtam halkan magunk közé, majd eltűrtem egy kósza szálat szemei elől. Érintésemre őszintén elmosolyodott, egy apró csókot lehelt bal orcámra, majd leeresztette kezeit testemről.
- Később beszélünk? - kérdezte reménnyel tele, mire határozottan bólintottam egyet, és útjára engedtem.

~ * ~

Fél órája megérkeztem az üzenetben megbeszélt címre, ami az udvar egyik eldugottabb bárjára esett. Nem túl látogatott, szinte rajtam kívül nem is tartózkodott ott senki más, egy idősebb bácsit kivéve, aki minden bizonnyal az esti meccset érkezett megnézni. A zene halkan és ezáltal megnyugtatóan zengte körbe a teret, a színes, mégis sötétített fények euforikus hatást keltettek a vendégekben. Egy jelentősebb sóhaj hagyta el ajkaimat, amint az órámra tekintettem már a második alkalommal. Negyed óra késés, talán belefér.
- Hozhatok valamit? - kérdezte kedvesen a körülbelül velem egykorú felszolgálólány, akinek biztos lenne sokkal jobb elfoglaltsága szombat este, mint engem körbelegyeskedni.
- Egy vodka narancsot kérnék. - adtam le végül rendelésemet, hiszen a szomjúság is egyre jobban gyötört, és a várakozás is elfogadhatóbb, ha elfoglalom magam valamivel.
Az ital már annál kevésbé vesztegette az időmet, hamar az asztalomra került, annak fele pedig a gyomromba. Hirtelen kaptam fel tekintetem az ajtó felett függő csilingelő hangjára, ami azt jelezte, hogy kinyitották azt. Elkeseredettségemre csak az idős ember hagyta el a helyiséget, így már csak én maradtam utoljára. Nem baj, Dina, mindjárt itt lesz. kántálta az a bizonyos kis ördögi hang a fejemben, aminek valamiért hittem, legalábbis szerettem volna.
- Szia, hívj fel légyszíves, egy órája várod rád. - motyogtam idegesen a hangrögzítőnek, mikor a negyedik próbálkozásra is csak a telefon csengése búgott a fülemben. Éreztem, ahogy az ingerültség egyre jobban elönti minden egyes testrészem, így képtelen voltam valami frissítővel nyugtatni szervezetem.
A helyzet viszont csak rosszabb lett. Már megszámolni se tudnám hányadik felest öntöttem le a torkomon, arra gondolva, hogy mint egy balfácán ülök itt, és várok szó szerint a csodára. Az elmémet már irányítani se tudtam, gondolatok ezrei keveregtek a fejemben, és éreztem, amint kicsordul az első könnycsepp szemeimből. Ez volt az a pillanat, amikor feladtam, magamra kaptam vastag kabátomat, és a kijárat felé vettem az irányt. Megköszöntem a szeretetteljes kiszolgálást, majd zsebre dugott kezekkel indultam meg a Király utcára vezető úton. Rengeteg ember haladt el mellettem, de még csak egy pillantást sem vetettem feléjük. Fel akartam szívódni erről a területről, a saját ágyamban akartam kisírni magam egy forró tea társaságában. Szédelegtem, az egyenes járás sem volt az erősségem, de nem érdekelt, képzeletem előtt ott lebegett a cél; a gyötrelmes megnyugvás.
Elöntött a sötétség. Forogni kezdett velem a világ. Kínzóan szúrt belém valami, és egyszerre éreztem, ahogy összenyomnak a falak. Leírhatatlan érzés volt, miközben megfagyottan állva néztem őket, egymásba bújva, mint aki két menedéket keres, és a másikban találják meg. Fájt, annak ellenére, hogy tudtam ez a helyes kép, fájt. Utat engedtem sűrű és nehéz könnyeimnek, ha akartam volna, se tudtam volna visszafogni őket. Nem tétlenkedtem sokáig, hiszen lehetetlen lett volna, hogy ne vegyen észre, magabiztosan megemeltem államat, majd szó nélkül elsétáltam mellettük. Nem láthatta rajtam, hogy mennyire labilis voltam lelkileg.
- Menj fel, mindjárt jövök. - hallottam még magam mögül kérlelő hangját, de nem törődtem vele, nem álltam meg. Előre fele haladtam az embertömegen át. Egy erős kart éreztem a csuklómra fonódni, ami még annál is lendületesebben rántott vissza egy félreeső helyre. - Sajnálom. - suttogta rögvest, amint kezeivel közbe zárta arcomat, én pedig hevesen ráztam fejemet.
- Nem kell. - mondtam hasonló hangtónusban. - Az én hibám. - vallottam be, mire kidülledt szemekkel meredt rám. - Nem kellett volna hinnem se neked, se magamnak. - szipogtam megtörve, a legelső alkalommal nyíltam meg előtte ilyen téren.
- Nem így terveztem. - szólalt meg, elkerülve kijelentésemet. - Váratlanul jelent meg, nem tudtam mit mondani. - magyarázkodott, mire én csak elmosolyodtam.
- Így a helyes. - simogattam meg lágyan orcáját, mire lehunyta szemeit érintésemre. - Jó éjszakát. - zártam le ennyivel, és kimásztam fogásából.
- Hová mész? - kérdezte értetlenül.
- Kilépek az életedből. - bólintottam neki túldramatizálva a helyzetet, de jelen pillanatban az alkohol hatása teljes mértékben átvette felettem az irányítást.
Ez volt az utolsó mondat, amit egymással váltottunk az este folyamán, elvesztem szemei elől, míg az enyémeket egészen hazáig súlyos könnyek sorozata lepték el.

~ * ~

Kiszáradt íriszekkel húztam le lábaimról a fekete magassarkút, majd lehámoztam magamról farmer nadrágomat, így egy szál fehérneműben és fekete toppban dőltem bele kényelmes ágyamba. Hagytam magamnak, hogy reménytelenül elvesszek benne, de a világért sem akartam átkerülni az álmok világába. Forgolódtam, felültem, felálltam, mászkáltam össze-vissza. Semmi sem kötött le, semmivel sem tudtam megnyugtatni magam. Már bőven hajnalt ütött az óra, így ázsiai barátomat sem állt szándékomban zaklatni. A lakásban egyedül voltam, hiszen a többiek valószínűleg egy szórakozóhelyen tengetik óráikat.
- A francba. - szitkozódtam hangosan, mikor az egyik bútor sarkába ütközött kis lábujjam. Megunva a sötétben mászkálást, felkapcsoltam az éjjeli lámpám, majd visszabotorkáltam az ágyra, és a falnak dőltem. Egy szinte súlytalan tárgy hullott a fejemre, habár gondoltam, hogy az egyik fénykép lehetett az. Nagy nehezen feltápászkodtam, majd visszaragasztottam azt eredeti helyére. - Aludj már. - bűntettem saját magamat, majd lefeküdtem alvási pozíciómba, ami annyit jelentett, hogy felhúztam egyik lábamat, kezemmel pedig a párna alá nyúltam. Csak akkor húzódtam vissza, amikor valami nyomni kezdte ujjaimat. Kihúzva szemügyre vettem a csuklómra tekeredett tárgyat. Az állam szó szerint a földet súrolta, szemeim kidülledtek, és újra megteltek könnyel, amint kezembe fogtam a nyakláncot. Ökölbe szorítva ujjaimat fogtam mellkasomhoz, a fából készült, kiskanalat formáló medált, aminek tulajdonosát pontosan ismertem. Itt volt. Nem álmodtam.

scusate

Kedves Olvasók!

Szeretnék bocsánatot kérni azért, hogy hosszas hónapokra eltűntem. Személyi okai voltak, nem voltam biztos benne, hogy helyén való a blog folytatása néhány dolog miatt. Úgy gondoltam teljesen lezárom ezt az időszakomat, és ezzel együtt a blognak is búcsút intek. Valamilyen oknál fogva ma úgy éreztem, hogy visszanézek egy kis időre. Meglepődve vettem tudomásul, hogy többen is kértétek a blog folytatását! Ez nagyon nagy örömmel tölt el, hiszen volt értelme a munkának, amit belefektettem! Ugyan a spoon korszakomat lezártam, az írás még mindig hozzám tartozik, így arra a döntésre jutottam, hogy ha még többen jelzitek, hogy igény van a folytatásra, megteszem. A következő fejezet már teljesen készen áll az olvasásra, hiszen már jó pár hónapja megírtam. Még ma este vagy holnap reggel közzéteszem, ha pedig látom az érdeklődést, a többi is követni fogja! Szóval hajrá!
Kellemes délutánt mindenkinek!
Rebecca Wonder

10.fejezet: Veszély zóna pt 2

'...A lány szomorúan nézett a királyra. Szerette volna megölelni, szeretett volna elbúcsúzni tőle, de túlságosan is nyilvánvaló lett volna, hogy kettejük között több van, mint felszínes ismeretség. A férfi is borzalmasan érezte magát, de nem tehetett mást, mint hogy búcsút intsen az angyallánynak és vele együtt a szíve egy jókora darabjának....'

Szőke hajzuhataga mereven omlott vállára, mintha az is megdermedt volna, kék színű íriszeivel elborzadva vizslatott minket. Testtartása határozott volt, de mégis volt benne valamiféle remegés, amit igyekezett minél jobban elfedni. Szájával kerek alakot formált percek óta, képtelen volt megmozdítani magát, vagy szóra bírni hangszálait. Mindeközben az én ábrázatom egyszerre lehetett sötét a szégyentől, és paradicsom vörös a megaláztatástól. Ujjaimat tördeltem idegességemben, majd hirtelen ötlettől vezérelve kihúztam magamat, mire a lány szemöldökei az égbe meredtek. Tanulmányoztuk egymást, mintha még sosem láttunk volna a saját fajunkból lévő egyedet. A levegőbe fagyott feszültség hosszú ideig az éterben uralkodott, mivel egyikünk sem tudott megszólalni, bár az is lehet, hogy nem is akartunk. Mindenesetre furcsa volt, és vártam, hogy végre valaki megtörje a kínos csendet, hogy végre véget érjen az egész. Pontosan tudtam, hogy ez a valaki, én leszek, de mielőtt bármilyen magyarázattal előállhattam volna, félbeszakítottak.

- Mikor jöttél haza? - köszörülte meg a torkát az előttem álló barna hajú srác, majd komoly hangnemre váltott. 

- Szerintem nem ez a lényeg. - vágott vissza azon nyomban, majd zsebre vágta kezeit. Vártam, hogy keserűen elnevesse magát, ehelyett védelmezést és féltést láttam megcsillogni szemeiben. Most, hogy jobban szemügyre vettem, kezdett egyre jobban ismerőssé válni. Félredöntöttem fejemet, majd mély gondolkozásokba estem, miközben figyelemmel követtem bájcsevejüket. - Én nem akarok beleszólni, de.. - fogott bele mondandójába, de mielőtt befejezhette volna, szavába vágtak. 

- Ne is tedd. - háborodott fel Miki, igazából nem tudom, hogy jogosan vagy jogtalanul. - Ez egyáltalán nem az, aminek látszik. - hozakodott elő a világ legrosszabb szövegével. - Vivien, kérlek, hagyj magunkra, később megbeszéljük, rendben? - suttogta neki alig hallhatóan, de azért még sikerült kivennem mondandójának lényegét. Ekkor ugrott be. Hát persze, a képen szereplő lány, bizonyára a nővére. 

- Értettem. - bólintott megértően, habár a tekintete nem erről tanúskodott. - Örültem a találkozásnak. - húzta félre száját kelletlenül, mire bólintottam egyet, majd egy erőltetett mosolyra húztam ajkaimat. Miközben kifelé haladt, szám szélét harapdálva igyekeztem elnyomni idegességemet, de mikor meghallottam az ajtócsapódást, mintha egy hatalmas kő darab esett volna le a mellkasomról.
Miki a pultnak támaszkodva szemlélte a padló különös elhelyezését, én pedig próbáltam bármiféle értelmes mondatot kiszedni belőle a puszta szuggerálásommal.
- Ez jó volt. - törtem meg végül a csendet, majd cammogásommal megspékelve beszéltem hozzá. - Jobb lesz, ha megyek. - nevettem fel, mivel egyszerűen nem tudtam máshogy reagálni az egész szituációra. Leginkább saját magamon nevettem, hiszen eleve semmi keresnivalóm nem volt itt.
Lemondóan megráztam a fejemet, hangosan felsóhajtottam, majd karom köré tekertem pulóveremet, hogy eltakarjam vele a sérülés nyomait. Utoljára mélykék íriszeibe pillantottam, majd féloldalasan elmosolyodtam ábrázatán. Valami különös csillogás jelent meg szemeiben, talán a szánalom vagy a csalódás lehetett. Nem firtattam tovább, jobbnak láttam, ha azonnal felszívódom a környékről, mielőtt még nagyobb galibát okoz a jelenlétem. Szó nélkül indultam el határozottan a fürdőszobából kivezető úton, de ekkor váratlanul becsapódott előttem az ajtó, majd valaki háttal fordítva nyomott neki. Kezeimet a fejem mellett tartotta fogságában, csuklómat szorongatta, mintha attól tartana, hogy megpróbálok elszökni. Tekintetében szinte látni lehetett a lángokat, amik sóhajok keretében lobbantak tűzre. Alsó ajkába harapott, közben pedig enyéimet tanulmányozta, sokáig megállapodott rajta, de nem mert lépni. Vér egyszerre fagyott meg ereimben és kezdett el pezsegni, amint egyre közelebb éreztem magamhoz alakját. A levegőben áramlani kezdett a parázs, úgy éreztem, mint a legperzselőbb nyári nap hőhullámait. Folyni kezdtek arcomon a könnyek az elnyomott vágytól, de nem tehettem semmit, muszáj volt türtőztetni magam. Ellentétben vele, akin úgy látszott, az engedélyemet várja. Mikor túl sokáig húztam a válaszadást, elengedte karjaimat, azt gondoltam feladta a játszmát és szabadon engedett. Ehelyett lágyan ölelte körbe derekamat, ujjaival a pólóm szegletébe kapaszkodva, majd érzékien tapasztotta ajkait enyéimre. A lehető legszorosabban szorított magához, mégis úgy óvott, mint egy törékeny marionett bábut. Lassú keringőre hívott nyelvével az álmok tengerébe, amibe elég hamar elsüllyedtem. Hirtelen megszűnt létezni mindenféle külső behatás, csak akkor és az ott számított, vele, mint a legnyálasabb romantikus filmekbe. Teljesen más volt, mint az eddigiek, egy új világot nyitott meg előttem. A gond csak az volt, hogy be kellett volna zárnom a kapukat. Levegőhiány révén váltunk el egymástól, de még mindig nem húzódtunk távolabb. Homlokunkat összeérintve kapkodtunk oxigénért, de szemeinket mindketten behunyva tartottuk, hogy továbbra is azon a gyönyörű szigeten maradjunk. Halk szipogásba kezdtem, majd én voltam az első, aki ellökte a másikat. Bársonyként kezelve simítottam végig, kissé borostás arcán időhúzásként, mivel míg ő érintésemet élvezte, én esélyt kaptam, hogy csendesen elosonjak. Ugyan észrevette távozásomat, tudta, hogy nem alkalmas a követésem, amiért most először hálás voltam neki. Egyedül akartam lenni.

~ * ~

Újabb szombat, újabb adás, azzal a röpke változattal, hogy már reggel nyolc óra óta mindenki sebtében végzi dolgait, ugyanis különleges a mai nap. Pontosan ma következik a tehetség kutató századik élőadása, és a producerek, készítők nagy durranásokkal készülnek. Az egész épületben nagy a sürgés-forgás, rengeteg teendővel láttak el minden itt dolgozó embert, így egy percnyi szabad időnk sincsen, szinte még egy kávéra se. Egy jó ideje összevissza telefonálgatok, mivel néhány díszlet még nem érkezett meg, sőt a ruhák közül is pár csúszik. Természetesen ez mind az én dolgom elintézni, mert mind közül nekem van a legmeggyőzőbb hangmerőm és beszédkészségem. Mindenesetre annyira nem bánom, ugyanis legalább így egy ideig meg vagyok ragasztva az emeleten.
- Dina, ha elintéztél mindent, menj le. - rontott be az irodába váratlanul Bianka, mire hirtelen összerezzentem és véletlenül a padlóra borítottam italomat. Halk szitkozódásokba kezdtem, majd magamat kezdtem el átkozni, mivel még vonalban voltam.
- Igen, köszönöm, akkor fél óra múlva várjuk, viszont hallásra! - tettem le a kagylót, majd barátnőm felé fordultam morcosan, és a szőnyegről kezdtem el felitatni a barna nedűt. - Minek? - kérdeztem rá morogva, amikor észrevettem, hogy az ingemre is folyt pár csepp.
- Jucus téged akar, azt mondta nagy szüksége van rád. - kacsintott szemtelenül, bár nem igazán értettem az okát viselkedésének. - Elő kell készíteni az öltözőket. - magyarázta el, de még mindig homályos volt számomra a történet.
- Újonnan takarítónő lettem? - háborodtam fel, mire hangosan felnevetett, habár semmiféle poént nem szántam bele.
- Mikrofonok, portok, ilyesmik. -  adta meg a végleges választ, mire leesett a tantusz. Nem tetszett túlságosan az ötlet, de nem tehettem mást, mivel ő a főnököm.
Gyorsan elintéztem mindenféle egyéb feladatot - ezalatt a szőnyeg tisztítását értem -, majd miután nyakamba akasztottam a stábos kártyámat, lesiettem a földszintre, hogy mielőbb megjelenhessek Juci előtt. Útközben persze megejtettem még pár szót az előtért ügyelő biztonsági őrökkel, majd a hátsótér fele rohantam, ahol a színfalak mögötti rész található. Egy Lajostól küldött utolsó megjegyzésen nevetve toltam be a fekete ajtót, majd ezzel egy időben ütköztem neki egy erős, magas alaknak. Ijedten pillantottam fel az illetőre, aki csak elmosolyodott ábrázatom láttán.
- Szia Dina. - üdvözölt egy mosoly keretében, majd beljebb invitált a folyosón. Miután bezáródott utánunk az ajtó, a falnak dőlve kezdett el vizslatni engem.
- Mit csináltok itt ilyen korán? - kérdeztem rá azonnal rémülten, mire ismételten felnevetett.
- Délután háromkor? - kérdezett vissza. - Nem is tudom, próbálunk, készülünk, ilyesmi. - rántotta meg a vállát semmit tudóan, mintha nem is lenne az egész annyira nagy dolog.
- Többiek? - sütöttem le a szemeimet, és alig hallhatóan rögtön a lényegre tértem.
- Kajálnak. - köhögte ki gyorsan, valószínűleg bántotta, hogy egyből efelől érdeklődöm. - Jobb lesz, ha sietsz. - beszélt a falhoz, majd ezzel a mondattal magamra is hagyott. Fogalmam sem volt mi rosszat mondtam, de abban biztos voltam, hogy megsértettem valamivel Kristófot.
Nem tétlenkedtem sokáig, hiszen nem volt sok időm, így inkább a munkámra koncentráltam. Az After X stúdiójában hamar rátaláltam a keresett személyre, aki azonnal a kezembe nyomta a több kilós dobozokat, nem törődve azzal, hogy egy ötven kilós, törékeny lány vagyok, akit talán elhúznak a tárolók. Prüszkölve szedtem a lábaimat a kinevezett öltözők felé, ahol reményeim szerint még nem tartózkodott egy árva lélek sem. Rögvest a bandák szobájával kezdtem a munkát. Óvatosan, alig hallhatóan toltam be a nyílászárót, attól rettegve, hogy valakit éppen rajta kapok. Vagyis inkább fordítva. Viszont hatalmas megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat, mikor egyedül találtam magam a fehér falak között. Színek szerint sorjában pakoltam ki a mikrofonokat a megfelelő helyekre, majd a portokat is utána igazítottam, hogy már ne kelljen estefele ezzel szenvedni. Hamar kész lettem mindennel, és diadalittasan nyugtáztam el magamban, hogy sikerült nem magamra hívnom a figyelmet. Lendületes mozdulattal fordultam hátra, de mikor felpillantottam pár kérdő szempár pislogott vissza rám. Nem tudtam tisztán kiolvasni érzelmeit az arcán, így jobbnak véltem, ha mielőtt eltűnök előle, azonban az első lépésemnél elzárta az utamat. Meglepetésemre nem kérdésekkel kezdett el bombázni, hanem közelebb jött hozzám.
- Hegedűs Klaudia, stábtag. - olvasta el a rajta álló nevet, miután megfordította az aprócska lapot, ami a nyakamban díszelgett. - Odatehetnék a beceneved zárójelbe. - nevetett fel inkább keserűen, mire hitetlenül néztem fel rá. - Miért nem mondtad el, hogy itt dolgozol? - fordította komolyra a szót, én pedig lenyeltem az óriási gombócot a torkomban.
- Mert nem akartam, hogy tudd. - vágtam oda neki durván, de jobbára magamra voltam mérges, amiért nem voltam figyelmesebb.
- Nem hiszem el, hogy még mindig ilyen gyerekes vagy. - tört ki belőle minden előzmény nélkül, ami eddig benne volt. - Mint az óvodában, bujkálsz előlem, ahelyett, hogy elém állnál és végre egyszer őszinte lennél.
- Te beszélsz az őszinteségről? - hüledeztem szavai hallatán. - Nem én vagyok, aki megcsalja a barátnőjét. - mosolyogtam rá ördögien, majd vállánál ellökve kitértem előle, hogy lezárjam ezt az értelmetlen vitát. Ennek ellenére tudtam, hogy hosszú ideig elmémbe égett fájdalmas arckifejezése, amint egy érzékeny sebet téptem fel benne.

~ * ~

Két órája véget ért az ominózus adás, amire mindenki várt, én pedig jó ideje a taxira várok, ami majd az after buli helyszínére repít, habár nem igazán fűlik a fogam a dologhoz. Szívesebben vetném bele magam egy kád, forró vízbe, hogy órákon át kényeztessem magam a ringató nyugalomba. Ezek ellenére tisztában vagyok vele, hogy nem valósulhat meg, ugyanis Ya Ou reggel óta folyamatosan traktálja a fejemet, hogy mennyire várja az esti szórakozást.
- Befejeznéd? – emelem meg hangom eléggé flegmára sikeredett hangnemben, mire értetlenül pillant rám, de mégis befogja egy pillanatra a száját. – Köszi. – hálálom meg neki hasonló típusú hangfekvéssel, majd utoljára egy mélyet szippantok az elégni készülő cigarettámból.
- Neked meg mi bajod van? – szegezi hozzám a kérdést sértődötten, és biztos vagyok benne, hogy napokig fogom hallgatni, hogy mennyire letöröm mindig a lelkesedését.
- Az, hogy haza akarok menni, de mégis elráncigálsz erre a rohadt szarra. – fakadok ki nem törődve azzal, hogy minden szempár ránk szegeződött, felkapom fekete táskámat, majd sietősen a sárga jármű felé sétálok. – Nem jössz? – kiáltok utána, mire lemondóan megrázza a fejét, majd helyet foglal mellettem.

Homlokomat a hideg üvegablaknak döntve bámultam Budapest esti csodáit, miközben a párás köddel játszadoztam. A gondolataim valahol teljesen máshol kószáltak, egy szót sem hallottam abból, amit kínai barátom hüledezett nekem valami csajról, akivel a múlt héten keveredett össze. Őszintén szólva nem is igazán érdekelt, sokkal inkább mérges voltam rá, amiért ismételten elrángatott. 

Nem kellett sokat utaznunk, hamar megérkeztünk a megfelelő címre, elköszöntünk a sofőrtől, majd rögvest bevetettük magunkat a közepébe. Legalábbis ő egyből az italos pult felé vette az irányt, én pedig meghúztam magamat az egyik sarokban lévő asztalnál. Igyekeztem nem felhívni magamra a figyelmet, elkerülni mindenkit, aki beszélgetésbe szeretne elegyedni velem. Csak arra vártam, hogy végre véget érjen ez a borzalom, és hazamehessek magamba temetkezni.
Féloldalasan kitekintettem az ablakon, és csak ekkor vettem észre, hogy szinte már mindenki megérkezett, aki számít valakinek a szakmában, sőt pár idegen arc is körül vette a teret. Ma este néhány nevesebb vendég is szerepelt a listán, mivel több sajtós ember is meghívott személy. Többek között az előbb tipegett be Palvin Barbara, aki azonnal maga köré vonta minden férfi figyelmét. Nem meglepő, habár szerintem nem akkora nagy durranás. Ha egy Beyonce sétálna be elém, még én is hanyatt esnék tőle. A távolban ugyanakkor megpillantottam, hogy a barátnőim is megérkeztek már, csak éppen engem nem vettek még észre, de talán jobb is így most.
- Gyere már. - fogta meg a vállamat hirtelen valaki, mire azon nyomban felkaptam a fejemet. - Csak egy kicsit próbáld már jól érezni magad. - pattant le mellém a legfiatalabb Ricsi, majd fedetlen combjaimra helyezte tenyerét. Éppen ebben a pillanatban sétált be az ajtón a személy, akit legkevésbé akartam ma látni, és valójában, aki elől rejtőzködni próbálok. Tekintetét ismét mélyen enyémbe fúrta, ahogy kiszúrt a tömegben, majd figyelme testhelyzetünkre helyeződött. Arcán valami különösféle undor jelent meg, mint mindig, amikor más férfival lát, de próbáltam nem foglalkozni vele, hiszen ki ő, hogy magyarázkodnom kelljen neki.
- Táncolj velem. - ragadtam meg a karját Ricsinek, mire kissé értetlenül, de követni kezdett a helyiség közepe fele, ahol már javában folyt az élet. Rögtön egymásnak simulva kezdtük csípőnket a ritmusra, és szinte éreztem, ahogy tekintete végig égeti a testemet. A féltékenység összes jele megmutatkozott alakján, bár láthatóan más érzelmek is kavarogtak benne. Beleharapott alsó ajkába, majd az emelet felé sietett, hogy eltűnjön szemeim elől. - Ennyi elég is volt. - szólaltam meg, amikor úgymond magunkra maradtunk, legnagyobb szerencsémre pedig a táncpartnerem már nem igazán a józanságáról volt felismerhető, így nem foglalkozott vele sokat.
- Az egész életem erről a seggfejről szól. - morogtam magamban, miközben vergődtem az emberek között, hogy elvonulhassak valahova. Csak hogy jócskán azután, hogy ezt kiejtettem a számon, valaki felnevetett mögöttem, majd vállamnak ütközve elhaladt mellettem. Az ütő is megállt bennem, és azonnal átkozni kezdtem magam, amiért hangosan mondtam ki.
Hirtelen valami iszonyat rossz érzés fogott el, amint rádöbbentem, hogy meg sem hatotta, amit mondtam, sőt még a jelenlétemmel sem törődött. Ehelyett sokkal inkább élvezte a szupermodell társaságát, aki fejét megjátszva mesélt nekik valamelyik munkájáról. Mindenki csodálattal bámulta őt, kivéve az embert, aki ide-oda kapkodta a tekintetét köztem és a díva között. Lemondóan megráztam a fejemet, letöröltem az árva könnycseppet szemem sarkából, majd drámaian kivonultam a friss levegőre, hogy taxit hívhassak magamnak.

~ * ~

Megakartam semmisülni. Magam sem értettem mi ütött belém, miért éreztem így. Egyszerűen semmi sem történt úgy a mai napon, ahogy azt szerettem volna, sőt mintha a sors szándékosan akart volna kibabrálni velem. Nem elég, hogy kiderült hol dolgozom, még a világ legszégyentelenebb emberének tart engem, miközben mióta megismertem őt, egyetlen egy fiúval sem kerültem bármifajta testi kapcsolatba. Emellett pedig a taxi is jó ideje késik, így a már csípős hidegben várakoztam az egyik padon ülve. Ugyanott, amit múltkor csakugyan könnyekkel áztattam el, csakhogy ezúttal senki sem érkezett, hogy megvigasztaljon. Egyedül voltam. Talán most éreztem magam a legmagányosabbnak, pedig elég régóta csak magamra számíthattam a barátnőimen kívül.-

- Hova mész? - szólalt meg váratlanul egy hang mellőlem, de eszem ágában sem volt felfigyelni rá.
- Zsófi, kérlek, most hagyj magamra. - kértem barátnőmet, aki védekezően felemelte kezeit, majd kérdezősködés nélkül eleget tett kérésemnek, ami kissé szíven ütött, hiszen vártam, hogy leüljön mellém, és szorosan átöleljen. Azonban kellemesen csalódtam, amikor egy pohár rozéval a kezében tért vissza hozzám, és szó nélkül a kezeimbe nyomta azt. - Köszönöm. - háláltam meg neki suttogva, mire megszorította kézfejemet.
- Mi történt Mikivel? - tért rá a lényegre rögtön, mire az égbe futottak szemöldökeim. - Engem ne próbálj meg hülyének nézni, jobban ismerlek, mint saját magad. - bökte meg az oldalamat, és igazat kellett adnom neki.
- Szóba se áll velem. - nyögtem ki egyszerűen, mintha természetes dolog lenne. - De lehet jobb is így. - gondoltam bele jobban a dologba. - Végre békén hagyjuk egymást, és minden visszatér a régi kerék vágásba. - mosolyodtam el keserűen, mert legbelül fájt.
- Dina, kérdezhetek valamit? - vágott bele a szavamba, mire bólintottam egyet. - De őszintén válaszolj kérlek. A legőszintébben. - váltott komoly hangnembe, amivel kezdett megrémiszteni, de alig láthatóan bólintottam egyet. - Szereted őt? - támadott le a legváratlanabb kérdésével, mire megrökönyödve bámultam magam elé, mintha aki szellemet látott. Magam elé pillantottam, és amint megláttam, hogy édesdeden ölelgeti Barbarát, miközben az egyik taxi felé közelednek, a három napi étel is felfordult a gyomromban. Mindketten igyekeztek megállni a saját lábukon, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Tekintetét a lehető legmélyebben enyémbe fúrta, és próbált bármilyen érzelmet kipréselni belőlem a látottak alapján.
- Nem. - mondtam ki hangosan, majd felpattanva helyemről a mögöttük lévő személygépkocsiba siettem, hogy magányosan vészeljem át az est további részét.

9.fejezet: Veszély zóna pt 1

'...Az életet úgy kell élvezni, ahogy az jön. Remek tanács. Az élet a cselekvésről és a talpra állásról szól. Az ember vagy benne van a dolgokban, vagy jön kifelé belőlük, vagy épp mászik bele a bajba. Az a lényeg, hogy az ember mindig tudja, éppen melyik stádiumban van, és annak megfelelően cselekedjék...'

- Ez jó lesz? - kérdeztem kacarászva félig kínai származású barátomat, miközben a képernyőn kivetített eléggé érdekfeszítő ruhadarabot mutogattam neki. Lemondóan megrázta fejét, majd hanyatt vetette magát az ágyon, és hajammal kezdett el játszadozni. - Ehhez mit szólsz? - követve példáját hasonlóképpen tettem, de ezúttal másik egyedet ajánlgatva neki, mire rácsapott a combomra, felemelkedett és kisétált a szobámból. - Feng Ya Ou Ferenc, azonnal gyere vissza! - kiáltottam utána, mire közölte, hogy ha majd komolyan tudom őt venni, ismételten csatlakozik hozzám. Hangosan sóhajtottam, majd felnevettem saját viselkedésemen, és egy büszke mosoly keretében elkönyveltem magamban, hogy milyen sok humor szorult belém.

Felpillantottam a fehér plafon mellett csüngő ezüstös csillárra, majd utána a lila falakra emeltem tekintetem, ami tökéletesen harmonizált a beléjük vetett fehér-fekete párosítású tárgyakkal. Imádtam a szobámban lévő környezetet, egészen megnyugtató hatása volt, de a kedvencem a hegyről a városra vetített látvány volt az erkélyemről. Megtiszteltetés volt a gazdag kerületben lakni, de ez ugyanakkor megbélyegzéssel is járt. Legtöbben azt gondolták rólam, hogy egy igazi elkényeztetett kis csitri vagyok, akinek a szülei szó szerint mindent a segge alá raknak, pedig koránt sem volt így. Ezek az emberek közül egyik sem ismert igazán, bár ha jobban belegondolok, talán négy ember van, aki valójában tudja ki vagyok, és ezzel egyetemben képes minden hibámmal együtt elfogadni. Egyikőjük pedig nem más, mint a jóképűségéről és bandájáról híres énekes, aki most hozta be a nem rég rendelt sonkás-kukoricás pizzát. 

- Többiek? - kérdezte érdeklődve, miközben beleharapott az egyik előkapott szeletbe, majd a babzsákomba huppant. 

- Bianka bement dolgozni, Zsófi egyetemen van, Lili pedig ki tudja. - soroltam fel neki lakótársaim, és egyben legjobb barátnőim neveit, mire bólintott egyet. - Folyton elkószál valamerre, mióta megtudta, hogy Ricsinek barátnője van. - sóhajtottam fel szomorkásan, mikor visszaemlékeztem folyóként hulló könnyes arcára, majd az egy hetes depressziós bezárkózottságára.

 - Nem vagy mostanában sokat velük. - terelte el a témát szavamba vágva, ami jobbára egy felismerés volt, és teljesen igaz. 

- Mindenkinek meg van a maga dolga. - tudtam le ennyivel, próbálva elkerülni faggatózását. 

- Zsófitól úgy hallottam, hogy te kerülöd őket. - jelentette ki félénken, majd inkább egy újabb szeletet nyomott szájába. 

- Kerülöm őket? - háborodtam fel. - Ez hülyeség. - ráztam meg a fejemet nevetve, pedig semmi vicces nem volt benne. 

- Ugye Mikinek nincsen köze hozzá? - Lezártam vele mindent. - vágtam rá minél előbb, mire elég sejtelmes pillantást küldött. - Hányszor feküdtetek le? - köpött bele a leves közepébe, mire az ablak felé fordultam, és lenyeltem a hatalmas gombócot torkomban. Nem akartam válaszolni rá, nem akartam beszélni erről. - Tehát többször. - mosolyodott el, majd a zöldes dobozt az íróasztalomra pakolta. A vajszínű, szatén függönyhöz sétált, majd kinyitotta az ajtót, hogy egy kis friss levegő járja át a teret. 

- Csak kétszer. - szégyelltem el magam, mivel az utóbbiról valamiért nem számoltam be neki. - De vége. Tényleg. - bizonygattam saját magamnak is. 

- Barátnője tudja? 

- Nem hiszem. - válaszoltam kérdéseire azonnal, mire hümmögni kezdett. 

- És te jól vagy? - pillantott fél oldalasan rám, amitől egyre jobban azt kezdtem érezni, hogy tud valamiről, amiről én nem. Habár lehet szimplán csak aggódik értem. 

- Ez az egész nem jelent semmit. - nevettem fel, hogy megtörjem a feszült hangulatot. - Pár egy éjszakás kaland, ne mond, hogy veled még nem esett meg. - kezdtem cukkolásába, ugyanis a legtöbb szexuális kalandja nem állt másból, mint szerelem nélküli egyszeri közösülés. 

- Te tudod. - rántotta meg széles vállait, majd újfent mellém ült és szorosan magához ölelt, ami be kell vallanom, irtózatosan jól esett és energiával töltött fel. - Szeretlek kicsi póni. - nyomott egy hosszú puszit homlokomra, akárcsak egy védelmező bátyus a kishúgáéra. Ilyesmivel lehetett jellemezni a kettőnk kapcsolatát.

~ * ~

Lehunyt szemekkel élveztem, ahogy az üde szellő süvít a fülem mellett, és az őszülő falevelek ropognak a talpam alatt. A csendes nyugalom, ami hosszú ideje uralkodott az éterben, mintha maga lett volna a megnyugvás. Mindig is szerettem ezt a parkot, hiszen elég ritkán látogatott, olyan, mint egy kis varázslatos rejtekhely, teles-tele titkokkal megtömve. Imádott kiskutyám kedvenc helye is volt egyben, itt mindig felszabadultan ugrálta ki magát a régen nyírt pázsit között, miközben én a rozoga hintán ücsörögve meredtem gondolataimba. Rendszeresem jártam ki ide, számomra ez jelentette a menedéket zavaros életemből, ahol elbújhattam a világ elől. Senki sem keresett, legalábbis képtelen volt, mivel még a mobiltelefonomat is repülő üzemmódba helyeztem. Teljes mértékben elzárkóztam az emberiség nyüzsgésétől.
- Mirus. - hívtam magamhoz kis termetű ebemet, mire az nyelvét csóválva pattogott hozzám serényen. Megsimogattam fejének selymes szőrzetét, amit ő nyalogatással hálált meg. Elmosolyodtam angyali viselkedésén, majd hagytam, hogy tovább élvezze a természet adta üres telepet. Kezeimet pulcsim zsebeibe mélyesztettem, és himbálózni kezdtem a csotrogány és nyikorgó vastárgyon. Szinte már sikított a fülemben a csend, de még is kellemes volt. A magány, ami körbe ölelt szenderítően hatott borús lelkemre, már-már felüdülést jelentett, mintha a hűvös szellő elsöpörte volna minden gondolatomat. Eltűnt szemeim elől a ködös fátyol, most már tisztán látom a derűs, kék eget a felhők között. Váratlanul, mintha lihegést hallottam volna a hátam mögött, de lehetetlennek tűnt, mivel az ebem a park másik oldalán futkározott. Kezdtem azt gondolni, hogy beképzeltem az egészet, de ezután egy nagyobb alkatú, vajszínű golden retriever nyalogatta meg kezemet. - Hát te? - tettem a költői kérdést az állatnak, majd végig futtattam ujjaimat bársonyos szőrzetén, amit ő nyálcsorgatással hálált meg.

- Ne haragudj, mindig sikerül lehagynia. - szólított meg hirtelen egy mély hang, mire ijedten kaptam hátra a fejemet. A látvány szinte már meg sem lepett, habár kezdtem úgy érezni, hogy követnek engem, de az is lehet, hogy csak a sors szórakozol velem. Válasz nélkül elmosolyodtam, majd visszafordultam eredeti helyzetembe. - Dina? - nevetett fel halkan felismerésében, majd rögvest lepattant a másik szabad hintára.

 - Szia Peti. - morogtam magamban, pedig semmi okom nem lett volna ilyen hangnemben beszélni vele, de egyszerűen képtelen voltam annak tudatában, hogy kirángatott lelki békémből. 

- Ha zavarok elmegyek. - tette fel védekezően a kezeit, mire egy bűnbánó pillantást vetettem rá. Talpig feketében volt, mint általában, egyedül alig kilátszó pólója díszelgett az ellenkező árnyalatban. Haja tökéletesen beállítva szelte a fellegeket, arcán apró borosták csillogtatták meg magukat. Más a helyemben azonnali szerelembe esne, csak hogy ezt a posztot már megpályázták. - Nehéz nap? - emelte meg sötét szemöldökét, mire ragyogó íriszei még ennél is jobban kiemelkedtek. Dús ajkait széles mosolyra húzta, ami engem is önkénytelenül arra késztetett. 

- Bárhova megyek, egy Spoon-ost összeszedek. - ütöttem oldalba játékosan, de igazából csak reméltem, hogy veszi a lapot, hogy csak viccelődöm. - Mindenhol ott vagytok. - ráztam meg a fejemet kacagva, habár ez már egyáltalán nem volt humoros, hanem a teljes igazság. 

- Vagy te nem hagysz élni minket. - rántotta meg a vállait maga elé meredve, mire meghökkenve szólaltam fel.

 - Ez az én parkom. - szögeztem le neki, amire ismételten egy kacaj tört elő torkából. - De komolyan, mit csinálsz erre? - fordítottam komolyra a szót, majd a láncokba kapaszkodva fordultam felé. 

- Követem a kutyámat. - vetette ő is rám a figyelmét egy egyszerű válasz keretében. - Valójában téged követtelek, mert Miki megkért rá. - bukott ki belőle, mire elszörnyedt arckifejezéssel vizslattam alakját. 

- Tessék? - háborodtam fel, majd éppen kitörni készültem, de még idejében szavamba vágott. 

- Nyugi már, csak vicceltem. - nevetett fel, az én arcom pedig paradicsomra hasonlító pírba borult. - De ez további magyarázatokra szorul. - meredt rám kiskutya pillantással. 

- Ez a kutyádnak jobban megy. - piszkálódtam vele, majd kikerülve faggatózását további sétáltatásba indultam, bár nem igazán sikerült lehagynom magam mögött. 

~ * ~

Fújtatva, kissé türelmetlenül vártam, hogy végre beálljon a megállóba a nyolcas számú busz, de valamiféle technikai okok miatt még mindig negyedórára volt tőlem. Beletúrtam barna, vastag tincseimbe, majd odébb állva rágyújtottam egy cigarettára. Annak elszívása után is rengeteg időm volt még, így jobbnak láttam, ha inkább gyalog teszek meg pár lépést. Már a harmadik buszmegállót hagytam el, ami éppenséggel a tizenkettedik kerületi iskolával szemben állt. Furcsa, hogy itt töltöttem általános iskolás éveim nagy részét, mégis másik iskolában folytattam a tanulmányaimat. Jobbára a környezet végett, hiszen egyre több gyenge elméjű diák vette birtokába a suli padjait. Ha jól tudom Peti is errefelé lakik, mivel felajánlotta a szolgálatait, de arra hivatkozva, hogy Mirus jobban szeret sétálni, inkább visszautasítottam. Hangos, csattogtató léptekre lettem figyelmes, amiből arra következtettem, hogy az illető szintén feszült hangulatban lehet, de időm sem volt feltérképezni a helyzetet, hiszen ő erős lökettel ütközött az oldalamnak, mire azonnal felszisszentem. Sebes és lila foltos karomhoz kaptam a kezemet, majd visszaszorítottam a kibújni készülő könnycseppet, amit nem a fájdalom okozott, sokkal inkább okozójának kiléte sértett fel. Ő pedig szemben állt velem. Száját szólásra nyitotta, de egyetlen egy hang sem jött ki hangszálai közül, mint akinek torkára forrtak a szavak. Vele egyetemben én mozdulatlanul álltam, képtelen voltam bármerre is menni, lábaim a földbe gyökereztek. 

- Sajnálom. - sziszegte végül, amire utat engedtem egy árva könnycseppnek. - Nagyon fáj? - kérdezte, hangjában pedig eléggé észrevehető volt a megtörtség. - Megnézhetem? - pillantott rám félénken, mire azon nyomban megráztam a fejemet, de nem hallgatott. Gyengéden kezembe fogta egész karomat, érintése nyomán égni kezdett a bőröm. Óvatosan felemelte a textildarabot, majd lehunyta szemeit, mikor meglátta a sebeket, amit azzal sikerült felhorzsolnia, hogy neki lökött az érdes faasztalnak. - Én nem akartam, nem akartam ezt tenni veled. - kezdett el szabadkozni, de alig lehetett érteni akadozott beszédét. - Te vérzel is. - torzult el a tekintete, mikor megpillantotta a kibuggyanó cseppeket is. - Gyere, hazaviszlek, ezt le kell kezelni. - ragadott meg, de én még ekkor sem tettem egy lépést sem. 

- Nem szükséges, megoldom. - közöltem vele sürgősen, majd magamhoz kaptam kiskutyámat, aki eddig szótlanul kuporgott mellettem. 

- Kérlek. - nézett rám megrökönyödve, amiért nem tudtam nemet mondani neki, de a büszkeségem ismét nagyobb volt annál, minthogy ilyen könnyen beadjam a derekam. - Kocsival vagyok, és nem messze lakom innen. - érvelt elég meggyőzően, mire végül rábólintottam, ugyanis már a földön is az én DNS-em volt megtalálható. Nem igazán volt számomra világos, hogy mit keresett akkor a tömegközlekedési eszköz várójában, de inkább nem kérdeztem, ráhagytam a dolgot.
Meglepett, hogy a saját lakásukban szeretné nővérkét játszani, hiszen eddig csak a Gozsdu-udvarban tettem jelenést. Mindenesetre imádkoztam, hogy családjának egyik tagja se legyen otthon, hiszen elég kellemetlen lenne magyarázkodni nekik. Még a járműhöz vezető utat is néma csendben, szótlanul tettük meg, habár egy centire se maradtunk le egymás mellől. Ő már a kocsiban pihent, míg én az ajtó mellett álldogálva figyeltem fel másik bandatársára Marcira, aki éppen egy szőke lányt ölelgetett elég nagy kedvvel. Több ideig bámulhattam őket, ugyanis a barnaság már a zárat is többször megmozgatta. Megráztam a fejemet, majd tudatlanul az anyósülésre csusszantam.
- Mit csináltok itt mindannyian? - kérdeztem végre rá értetlenségem okára, mire zavart pillantásokat szórt felém. - Te, Marci, egyedül a Kristófot nem láttam még ma. - sóhajtottam fel keserűen, mire ő alsó ajkaiba harapva nyomta el magában indulatait.
- Úgy volt, hogy ma Petinél összefutunk. - magyarázta el, mire megértően bólintottam. - De a tulajdonos sehol. - folytatta, miután egy újabb kanyart vett be. Profi módon vezetett, mintha a vérében lenne, a kormány tökéletesen csúszott ujjai alatt, bizonyára régóta magáénak tudhatja jogosítványát. Hátán feszülő fekete bőrkabát egész vaddá festette őt a fekete személygépkocsiban. Jól festett benne. - Ezek szerint te találkoztál vele. - könyvelte el magában egy bólintás keretében, de erre a kijelentésre még csak egy pillantást sem vetett rám.
- Kutyát sétáltattunk. - válaszoltam, miközben a pulcsim végét babráltam zavaromban. Úgy éreztem magam, mint egy kis gyerek, akin számon kérik, hogy megette e az utolsó süteményt. - Vagyis csak összefutottunk. - magyaráztam meg, mire megint bólintott egyet. A helyzet egyre inkább kínosabb lett, ha tehettem volna azon nyomban kiugrottam volna a járműből, hogy haza szaladhassak.
- Te dolgod. - nevetett fel keservesen, miközben fejét rázta, mintha nem értene egyet kijelentésével. Furcsa volt, sőt kellemetlen. Sosem tudtunk úgy egymás társaságában lenni, hogy ne legyen köztünk valami feszültség, esetleg vibráció. Hiszen semmi más nem történt, csak szex volt. Kétszeri alkalommal, de többször úgy sem fog megtörténni.
- Csak szex volt. - gondoltam fejemben, bár már nem voltam biztos benne, hogy hangosan is kimondtam e. Számhoz kaptam a kezemet, majd csak reménykedni tudtam, hogy az elmémben lévő kisördög suttogta nekem.
- Tessék? - kérdezett vissza, én pedig igyekeztem visszafogni indulataim, de azok akaratlanul is kitörtek belőlem.
- Csak szex volt. - ismételtem meg magam. - Semmi más. - erősítettem meg. - Akkor miért viselkedünk úgy, mintha több lenne? - tettem fel a költői kérdést, mire édesen elmosolyodott, és leparkolt a ház előtt.
- Mert mindketten tudjuk, hogy több. - felelte, majd iramosan kiszállt a zárt térből, hogy a lakásba siessen. Nem akartam utána menni, de kénytelen voltam, hiszen mi mást tehetnék. Reméltem, hogy mihamarabb lekezeljük a sebemet, és mindenki mehet a saját a dolgára. Valójában kettőnk közül ő volt az első, aki kimerte mondani a nyilvánvalót. A bökkenő az, hogy én ezt nem akartam, nem akartam tőle semmit, sőt megakartam végre szabadulni ettől a tehertől, ami hetek óta nyomja a vállam.

~ * ~

Szép, otthonos és harmóniával megtelt lakásba érkeztem be. Jobbára a barna, fekete és fehér színek domináltak, mintha minden tökéletes egységben uralkodna. A fehér falakon elhelyezett díszlámpák meghittséget sugalltak, míg a fekete elektronikai eszközök modernséget tükröztek, mégis minden kis sarokban ott volt a régiség. A szobák, és ezáltal az ajtók egy jól működő logikai rendszer szerint voltak beépítve, és egy hatalmas üvegablakszerűség választotta el a külvilágot a terasztól, ami után szépen rendezett kert nyírt. Egy igazi budapesti családi ház volt.
- Nagyon szép. - adtam hangot is tetszésemnek, mire a hálám egy árva mosoly volt. Ő a kötszerek után kutakodott, mindaddig én a terepet térképeztem fel. Legjobban a családi fotókon akadt meg a szemem, amin szülei mellett egy kisfiú és egy idősebbnek tűnő lány is visszaköszönt rá. Andriskát már volt szerencsém megismerni, de - minden bizonnyal - a nővéréről még sosem ejtett egy szót sem, nem mintha mindig annyira mély cseverészésekben lennénk. Általában a tettek beszélnek helyettünk. A fürdőszobába vezetett, majd lehúzta rólam a fekete szvettert, így egyetlen árva szürke topp fedte le mellkasomat. Próbált a feladatára koncentrálni, de láttam, hogy néha-néha bekukkantást engedett magának törékeny testemre. Éreztem, hogy vissza kell tartania férfias reflexeit, mivel egyre zaklatottabb levegővételek szűrődtek ki fogai között. Gondosan törölgette le a vérfoltokat karomról, majd kötözte át azt egy fehér fáslival. Jól esett a törődése, hiszen jó ideje csak saját magamra számíthattam az élet terén, mivel a családom vidéken él. Ugyan a fertőtlenítéssel végzett, még mindig nem eresztette le kezemet, sőt annál inkább jött közelebb hozzám, így már alig volt köztünk távolság.
- Mennem kéne. - köszörültem meg a torkomat, tekintetem pedig a földre szegeztem.
- Miért nem nézel rám? - kérdezte, habár nagyon jól tudta a választ rá. - Mondjuk azok után, amiket mondtam neked, én se tenném. - nevetett fel keservesen, amiből arra következtettem, hogy nagy részét megbánta tetteinek. Talán azt is, hogy egyáltalán megismertük egymást, mert azóta mintha egy kapocs lenne közöttünk, össze vagyunk kötve.
- Megbántad? - rekedt el a hangom, mert túlságosan tartottam a helyesléstől. Ehelyett angyali mosolyra húzódtak ajkai, ujjaival fülem mögé tűrt egy kiálló hajtincset, majd mélyen szemeimbe nézett. Tudtam, hogy mi fog következni, így automatikusan lehunytam szemeimet és vártam, hogy beüssön a ménkő. - Mi a franc. - köszörülte meg a torkát egy magas, női hang, mire azonnal szétrebbentünk, majd vöröslő és lesütött szemekkel bámultunk magunk elé, hiszen megfordulni és szembe nézni a váratlan vendéggel egyikünk sem mert....

8.fejezet: Ugyanott

'...A megbánás furcsa dolog. Mindent megpróbálsz, hogy kitérj előle, de néha a legkeményebb dolgokból tanulunk a legtöbbet. És elgondolkodsz, hogy ha lenne rá esély, hányan élnék másként az életüket. Egyeseket csak a megbánás vezet rá, hogy sutba dobják a múlt félelmeit, és továbblépjenek a jövőbe. Mások ezáltal fedezik fel újra a múltjukat. A megbánás, legalábbis az első, lépés lehet egy új kezdethez, ahol akármi, sőt, minden lehetséges...'

Miki szemszöge:

A létező legnagyobb gombóc csúszott le a torkomon, miután a pultra támaszkodtam. Nem mertem felemelni a tekintetem, túlságosan féltem a látványtól, amivel találkozni fogok. Leginkább attól, hogy nem leszek képes szembenézni vele. Gúnyosan, undorodva pillantott vissza rám. Mintha szemeibe a megbánás könnyei sorakoztak volna, mégsem engedte szabadjára őket. Nem bírtam tovább, túlságosan tartottam attól, hogy az élet szembeköp. Képtelen voltam hosszabb ideig tükörbe nézni. Lemondóan megráztam a fejemet, majd tenyeremet a hideg vízzel folyó csap alá eresztettem, ami jól esően járta át lényemet. Párszor frissítőként behintettem arcomat, de hamar letöröltem azt a fehér törölközővel. Magamra kaptam szűk farmeromat, bordó színű kivágott pólómat, majd a homlokomra kötöttem hasonló színű fejkendőmet.

Hátamra vetettem kék hátizsákomat, majd egy utolsó haj igazítás után lebaktattam a földszintre, hogy csatlakozhassak a többiekhez. Használatba vehettem volna a liftet is, de sportos létemre nem okozott túlságosan nagy megerőltetést a lépcsőfokok megtevése. A friss levegő üdítően hatott be mélyen tüdőmbe, ami egyben arra is késztetett, hogy tüsszentsek egyet. Egy lélek sem tartózkodott a közelemben akkor, így a jól megérdemelt egészségedre ezúttal elmaradt. Némán sétáltam végig az udvar folyosóján, hogy a találkozó pontra érjek, majd fokozatosan lassítottam tempómon, mikor észrevettem, hogy valaki a követésembe kezdett. Két kislány sompolygott a hátam mögött, de pillantásomra úgy tettek, mintha az egyik bár vendégei lennének. Illedelmesen rájuk mosolyogtam, majd vártam, hogy esetleg lépjenek, de az egyetlen reakció, amit kiváltottam belőlük az izgatott sikongatás volt. Megráztam a fejemet aranyos viselkedésükön, és odasétáltam hozzájuk. A kép elkészülte, ezernyi hála és a sok sikert kívánás után elköszöntem tőlük, majd a próba kezdetére utalva tovább álltam. Így is felkészültem már a sofőr és a versenyzők szidására, amiért ismételten rám kellett várniuk. Nagy megdöbbenésemre az egyetlen személy, aki a több személyes járműnél várakozott én voltam. Most vagy lekéstem a saját járatomat vagy esetleg valamilyen csoda folytán túl korán érkeztem, ami lehetetlen, hiszen negyed órája már a megbeszélt időpontnak. Csodálkozva meredtem karórámra és latolgattam, hogy mi lehet az oka az egésznek.

- Beszállnál végre te kretén? - kiáltotta valaki a túlsó oldalról, mire azonnal felkaptam a fejemet és irányába tekintve megláttam a fehér autót. 

- Nem is ott szokott parkolni. - keltem védelmemre nevetve, majd átszaladva az úttesten sietősen bepattantam az első ülésre.

Nem tulajdonítottam nagyobb figyelmet a történteknek, ehelyett beüzemeltem a fülesemet és az ablakon kitekintve bámultam a semmibe. Hagytam, hogy elmém elvesszen a tájban, és pár percre az űr vegye át a hatalmat. Nem kellett nagyon nagy küzdelmekbe vetnem magam, hiszen egyszerűen sikerült ellazítani magamat.

A grandiózus forgalom miatt több mint fél órába telt míg elértünk a székház épületéig. Kiszállás után rögvest megrohamoztak minket az építmény előtt várakozó rajongóink, akiket igyekeztünk minél előbb lerendezni, mivel még rengeteg dolgunk van a mai napon. Ennek ellenére Kristóffal az egyik dohányzó fülkébe osontunk, hogy elszívhassuk a mai nap első cigarettáját. Általában inkognitóban intézzük az ilyesmit, mert nem vetne ránk valami túl jó fényt, de talán ez az egy-két ember már nem okoz nagy problémát. 

~ * ~

Az idő még a szokásosnál is lassabban telt, sőt mintha néha pár percre meg is állt volna. Túl akartam esni a mai napon, nem vágytam másra csak, hogy az alkohol mámorító érzése alá kerülve feledjem el minden feszültségemet, amit a héten kaptam. A főpróba jó ideje véget ért, így egyelőre nem akadt más dolgom, mint készülni a mai adásra. Lábaimat az asztalra pakolva pengettem a húrokat az egyik sarokban lévő fotelben heverve. A zene bódító dallama kellemes hatással volt bioritmusomra, teljes egészében elringatott a kényelem tengerén. A lágy harmónia, ami körülvett egészen megnyugtatott. Nagyot sóhajtottam, majd felkészültem lélekben az estére.
Felpattantam eddigi helyemről, majd a többiek után eredtem, akik éppen az egyik gyorsétteremben tömték tele fejüket. Éppen, hogy megfogtam az ajtót kinyitó kilincset, amikor különös hangra figyeltem fel. Nem, bizonyára csak képzelődöm, lehetetlen lenne, hogy ismételten a színfalak mögött sétálgasson, sőt mi több az egyik stábtaggal beszélgessen. Miután hallottam, hogy a női cipőbe bújt sarkak eltopognak, felbátorodva kiléptem rejtekhelyemről.
- Meglepetés! - kiáltotta egy bársonyos, magas hangú lány, aki rögvest a karjaimba vetette magát. Automatikus vezette végig karjait nyakamon, majd ezzel magához rántva nyomott hosszú csókot ajkaimra. - Szia borsófej! - suttogta kicsit erőteljesebben, mire önkénytelenül is elmosolyodtam.
- Fruzsina. - ejtettem ki becses nevét, mire arca különleges ragyogással telt meg, mint mindig, amikor ránézek. Én nem éreztem ezt. - Te hogy jutottál be? - kérdeztem tőle meglepetten, majd végig simítottam arany színű hajzuhatagán.
- Tudod, hogy mindet megoldok. - kacsintott rám csillogó íriszeivel, ezután pedig visszafele kezdett el lökni.
- Éppen a fiúkhoz igyekeztem, már várnak. - mentettem ki magam a helyzetből, mire egy kissé sikerült letörnöm a lelkesedését. Mióta elkezdődött a verseny kevésszer van időnk egymásra, hiszen nekem rengeteg próbám van, ő pedig az egyetemre készül. - Velem tartasz? - húztam közelebb magamhoz, és hasonló módon megcsókoltam. Furcsa volt. A barátnőmet fogtam kezeimbe, mégis más dolog járt az eszembe. Meg akartam tudni valóban itt van e, vagy csak hallucinálok.
- Nem tudok, hamarosan beültetés. - hervadt le arcáról a mosoly, aztán egy utolsó puszi után visszasietett a családomhoz.
Mindenki itt volt, a szüleim, a kisöcsém, sőt még a nővérem is, akinek valójában fotózása lenne, ennek ellenére a támogatásomat választotta. Egy gyors üdvözlés és sok szerencsét kívánás után leráztam őket, de a friss levegő helyett a lenti büfét választottam. Fogalmam nincs miért, de valamiért úgy éreztem oda kell mennem. A szürke, zöld és fehér beütésű falak között egészen melankolikus hangulatot kapott el, mintha valami bárban sétálgatnék. Arcmimikám azonban azonnal eltorzult, amikor három ismerős tekintet szegeződött rám. Tehát nem tévedtem, és valóban eljött, Kristóf és Marci társaságát élvezve, míg Peti éppen a kávéjával tartott feléjük. Mindegyiküket figyelmen kívül hagyva álltam be a sorba, majd kértem ki a saját italomat, de ez az ő szemszögükből sem volt másképp. Egyedül az akusztikus gitáros társam készült fel a helyszorításra, de egy érdekes szemöldökrántás után inkább elsétáltam mellettük.
- Ezzel meg mi van? - hallottam hátam mögül az egyetlen szőke hajú bandatag hangját, de a választ már nem vártam meg, hanem ugró lépésekkel siettem az öltözőmbe. Show-time Bruno Mars.

~ * ~

- És a következő, aki már biztos, hogy ott lesz a jövőheti élőadáson is. - kezdett bele euforikus mondandójába Istenes Bence, akinek sikerült ezzel megdermeszteni a levegőt is a légtérben. Mindenki feszülten várta, hogy kiejtsék végre a nevét, és megkönnyebbülve foglalhasson helyet a színfalak mögött. - Akik már biztos tovább jutókként fújhatják ki a szuszt. - folytatta, mire egyre jobban éreztem az izgalmat zsigereimben. - Akiknek ma már teljesen biztos, hogy nem kell párbajozniuk. - kínozta a közönséget és közben minket is, mire egy nagyot fújtattam és az ég felé emelve tekintetem hunytam be a szemeimet. Lábaim remegtek a félelemtől, amit próbáltam türtőztetni magamban. - A Spoon! - ordította hatalmas hangerővel a mikrofonba, mire egy emberként ugrottunk fel csapattagjainkkal és a mentorunkkal egyetemben. Megcsináltuk. Ott vagyunk.
Miután szomorúsággal elbúcsúztattuk Ilyés Jenifert a műsorból, mindenki azonnal a családjához sietett, így hát én is hasonlóképpen tettem. Rögvest belevetettem magam édesanyám karjaiba, akiből ömlöttek a büszke szavak sokasága. Jól esett mindegyikőjük támogatása, örültem, hogy mindannyian eljöttek. Legvégül a szőke hajú lány ugrott nyakamba, majd rántott magához egy hosszú csókra. Szorosan magamhoz húztam, kezeimmel körbe fonva vékony derekát, de ahelyett, hogy arcomat mellkasába fúrtam volna, a háta mögé néztem. Összefont karokkal támaszkodott a díszletnek, arcán pedig vegyes érzelmek tükröződtek, ahogy minket vizsgált. Törékeny termetéhez képest egész határozott személyiségnek tűnt, meglehetősen kiemelkedett a többi egyén közül. Ő nem akárki volt, hanem valaki. Körülötte mindenkinek elállt a szava is, csodálattal figyelték szigorú tekintetét. Természetesen teljesen érthető, hiszen kegyetlenül bántam vele, ahogy most azzal a lánnyal is, akit a barátnőmnek nevezek. Megráztam a fejemet, hogy összeszedjem magamat, mikor ő hasonlóképpen tett és a fekete falak mögött elsétált. Mellesleg az még mindig rejtély számomra, hogy mit keres folyton ott, de minden bizonnyal Marci intézi neki a dolgokat, mivel oda és vissza van érte. Igazából meg is értem. Szégyenszemre sikerült engem is elvarázsolnia.
- Hihetetlenül büszke vagyok rád szerelmem. - húzódott még közelebb hozzám, mire egy apró puszit leheltem feje búbjára.
- Sietnem kell After X-re. - jelentettem ki semlegesen. - Megvártok? - néztem körbe mindegyikőjükön, mire egyszerre kezdtek heves bólogatásokba. - Fél óra és kint vagyok. - mosolyogtam rájuk, majd a többiek után futottam, akik már csak rám vártak.
Igyekeztem a magán életi ügyeimet elvonatkoztatni az interjútól és a lehető legjobb formámat hozni a kamerák előtt, és persze úgy tenni, mintha egyáltalán nem haragudnék a srácokra azért, hogy a hátam mögött intézkednek. Viszonylag sikerült hamar lezavarnunk az egészet és tovább lépni a következő fázisba. Az ünneplés. Ma ismételten stábbuli lesz, ami múltkor is egész jól sikerült. Fogjuk rá. Miután a fényképezés is lezajlott, elköszöntem a rokonságtól, majd értesítve barátnőmet a parti helyszínéről, összeszedtem a gitáromat és egyéb cuccaimat, majd az autóba pattantam, ami haza repít minket.
- Miki. - kiáltott utána egy éles hang, mire megtorpantam az ajtó előtt. - Várj meg. - kérte, mire bosszúsan haraptam alsó ajkamba.
- Mi van? - szóltam oda neki flegmán, mire szemöldökei az egekbe emelkedtek.
- Beszélhetnénk egy pár szót? - kérdezte miután pár másodperces néma csend alatt lenyugtatta magát. Tudom, hogy ki nem állhatja, ha ilyen stílusban beszélek vele, és nem kell túl sok hozzá, hogy nekem ugorjon. Mármint nem a szó szoros értelmében.
- Sietek. - közöltem vele, mire hangosan felnevetett.
- Ez volt a válaszod mindenre az utolsó két hétben. - mosolyodott el, mintha valami olyan vicces lenne ezen. - Mi van veled haver? - lökött oldalba, mire összepréseltem fogaimat. - Alig vagy velünk, szinte nem is szólsz hozzánk, sőt még próbálni is alig lehet veled. - nyögte ki végül problémáját, amiben teljes mértékben igaza volt.
- Ne haragudj. - kértem tőle őszintén elnézést, mire egy bólintással letisztázta az egészet. - Stresszes a verseny. - hazudtam neki, mire lemondóan megrázta a fejét. Kristóf mindig is ki tudott ismerni, és valószínűleg most is ráébredt, hogy nem a teljes valóságot állítom elé.
- Figyelj Miki. - komolyodott el a hangja, mire én is kiegyenesedtem. - Nem foglak faggatni. - rántotta meg a vállát közömbösen. - Ha akarsz beszélsz róla, ha akarsz nem. - sóhajtott egy nagyot, majd egy biccentéssel megigazította hajkoronáját. - De tudd, hogy nem ember olyan hülye, mint ahogy azt gondolod. - kacsintott rám, vállon ütött, majd ezzel a végszóval magamra hagyott. Most már teljesen biztos voltam benne, hogy sejt valamit, de még nem álltam készen rá, hogy tálaljak neki. Egyelőre még nem. Először magamban kell kiteregetnem a szennyesemet.

~ * ~

Bevallom a világ talán legrosszabb rendezvényén vettem részt jelen pillanatokban. Ha bár ez csak számomra volt borzalmas, az emberek nagy része nagyon is élvezte az üvöltő zenét, és vidáman táncolgattak a bár közepén, míg én a felső szintről bámultam le rájuk. Némán forgattam a poharat a kezemben, még az alkohol is alig csúszott le a torkomon. Mindeközben a nevetgélés és jókedv töltötte be a körülöttem lévő teret, pedig nem vágytam semmi másra csak egy kis magányra. Arra, hogy egymagamban figyelhessem, ahogy figyelmen kívül hagyta szerény személyemet a helyen lévő összes egyeddel csevegésbe elegyedik. Ahogy önfeledten veti magát a táncparkettre és adja át magát a ritmusnak. Imádtam figyelni őt.
- Borsófeeej. - húzta el a betűket a mellettem ülő és közben karomat szorongató szőkeség, aki éppenséggel egy kis hangulatot próbált belém varázsolni teljes kudarccal.
- Mondjad szépségem. - hajoltam közelebb hozzá, hogy orrbegyünket összeérintve egy meghitt környezetet teremtsek, mire azonnal elmosolyodott, és összepréselte ajkainkat.
- Táncolni akarok. - nevetett fel derűsen, majd felállt eddigi helyéről, de egy tapodtat sem állt szándékomban mozdulni. Főleg nem arra, amerre ő van. - Na gyere. - kérlelt, szinte már nyafogott, mire sikerült meggyőznie és fele tartottam.
Legnagyobb szerencsémre sikerült pont mellette elhelyezkednünk, de egyikünk sem zavartatta magát igazán. Mintha észre sem vette volna jelenlétünket, felhőtlenül ringatózott az egyik táncosunk Márk kezei között, aki szinte le sem tudtam venni róla tekintetét. Ezután Marci váltotta fel a helyét, aki diadalittasan tapogatta végig minden egyes fertályát a lánynak, aki nem rég még az én karjaimban kereste menedékét. Akaratlanul is éreztem, ahogy ökölbe szorulnak ujjaim, és arra készül a testem, hogy lerángatja róla az illetőt, de ezt nem tehettem meg. Túl sokan voltak körülöttünk, sőt Fruzsina előtt furcsa is lett volna, ha neki megyek az egyik legjobb barátomnak. Ezek ellenére nem nézhettem tétlenül, ahogy lassacskán magáévá teszi, így egy erőteljes lépéssel ütköztem neki a párosnak, akik azon nyomban szétrebbentek.
- Normális vagy? - rivallt rám az a szörnyen gyönyörű barna szempár, aki könyökét fájlalva szórt felém villámokat.
- Bocsi, véletlen volt. - kezdtem sebtében szabadkozásba, hiszen valóban nem akartam fájdalmat okozni neki.
- Persze, véletlen. - mélyült el a hangja, majd gúnyos arckifejezése tanulmányozni kezdett. - Máskor jobban figyelhetnél. - sóhajtott fel, miután érzékelte, hogy ha most kifakad, akkor mindketten hatalmas bajban leszünk. Így inkább megrázta a fejét, majd vállamnak ütközve a pulthoz sietett. Értelemszerűen pincsikutyái egy szempillantás alatt nyomába eredtek, és ápolgatni kezdték sérült karját. Idegesen követtem őt tekintetemmel, de egyszeriben tűnt el a haragom, mikor megláttam tekintetén, hogy ténylegesen sajog sebhelye, amit én okoztam neki az ütközéskor.
- Ez meg mi volt? - szólalt fel hirtelen az eddig csöndben figyelő barátnőm, mire képtelen voltam magyarázatot adni neki.
- Kint leszek. - túrtam bele ingerülten tincseimbe, majd kirohantam az épületből, hogy a hideg levegőn felfrissítsem magam.
Ennél nagyobb kretén már nem lehetek. A legrosszabb az egészben, hogy még mindig ugyanott tartok. Két tűz között, de fogalmam nincs melyikkel égessem meg magam.

7.fejezet: Beszélj, ha tudsz

'...Nem lenne nagyszerű, hogy ha elszúrnánk valamit, azonnal rájöhetnénk, hogy mitől voltunk olyan mocskok, és rögtön helyrehozhatnánk a kárt? Persze az lenne a legjobb, ha eleve elkerülhetnénk az ostoba döntéseket. Ha rászánnánk egy percet, hogy a járulékos veszteségekre gondoljunk és arra, amit ez mások életében okoz. Ha már késő, csak annyit mondhatok: sajnálom!..'

A keddi napon történtek végett az egész hetemet a munkámnak szenteltem. Ez volt az egyetlen pont, ami lekötötte a figyelmemet, és nem engedte, hogy olyan dolgokra gondoljak, mint a problémák. Ahogy teltek a napok, egyre könnyebben fogadtam el, hogy egy rakás szerencsétlenség vagyok. Nem azért, mert ismételten én maradtam egyedül, hanem azért, mert eleve belevetettem magam bármi ilyesmibe. Butaság volt, és egyben gyengeség a részemről, hiszen ezelőtt sosem érdekelt, ha hasonlót tettem, simán túl tettem magam rajta. Sőt, ahogy valójában most is volt, én voltam az, aki kimondta a végszót, ami után újra az éjszaka irányított. Eléggé kicsapongó természetű vagyok.
- Harmadjára szólok, figyelj már ide. - bosszankodott munkatársam, majd kihúzta füleimből az eddig hangtompítót. Tekintete villámokat szórva vizslatott, mogorva testtartása jelezte, hogy valóban dühös volt.
- Ne haragudj, nem hallottam. - ezek ellenére hagytam figyelmen kívül leszidását, folytatva a papírok monoton kitöltését. - Mit akarsz? - kérdeztem rá egy nagyot sóhajtva, majd kilöktem magam a gurulós székkel az asztal alól, hogy a köteggel a kezemben a másik irodába vonulhassak.
- Háromra jön a megrendelés, le kell menned érte, ötkor mehetünk. - adta le az infókat, majd helyet foglalt saját terepén, és a laptopot kezdte el nyomkodni. Úgy tűnt, mintha egészen fontos ügyeket intézne, de valójában cipők után kutatott a hálón. Tipikus Bianka. - Kilencre kell ott lennünk. - pillantott fel félve rám, mire azonnal megráztam a fejemet.
- Túl órázom, ma főpróba van. - közöltem vele semlegesen, majd becsapva magam mögött az ajtót a dolgomra siettem, ami ezúttal a földszinten volt.
Jobbnak láttam, ha ismételten a lépcsőket választom, de mivel nem volt annyi időm, hogy pontban leérjek kénytelen voltam a liftet használni. Gondolataimba meredve vártam, míg a megfelelő szintre érkezem, körülbelül úgy nézhettem ki, mint aki most próbál kilábalni a depresszióból. Pedig egyáltalán nem éreztem benne magam, sokkal inkább megakartam végre szabadulni ettől az egésztől.
Utam egyenesen az egyik biztonsági őrhöz vezetett, aki már várta jelenésemet.
- Szia Lajos. - köszöntem neki kedvesen, mire felém kapta nézését. - Itt a mai lista, engedd be őket. - nyújtottam át neki, majd a mondatom végén lévő szigornál felnevetett, mivel szereti megviccelni a próbát megtekintő vendégeket.
- Mi van te dög. - szólított meg gúnynevemen, amire még ő keresztelt át, ugyanis szerinte folyton dögös a kinézetem. Talán a vörös rúzs teszi. Semmitérően a korlátnak dőltem, majd erősen kifújtam a levegőt. Látta rajtam, hogy valami baj van, így szó nélkül magához ölelt, ami bevallom jól esett.
- Sietek vissza. - motyogtam a hónalja alatt, mire grimaszolva ellökött magától. Megsimogattam fekete inggel fedett vállát, majd futottam is a rejtekhelyemre. - Andi! - kiáltottam vissza a szőke hajú kislánynak, aki éppen a büfé fele igyekezett.
- Igen? - sétált vissza hozzám, arcán pedig csupa ragyogás jelent meg.
- Fél órás csúszás van, szóval van idő felvenni a kisfilmet. - nyomtam le egy szuszra, mire hunyorított szemekkel bólintott egyet. Bizonyára számolta az időt magában. - Tehát lemész enni vagy jössz velem? - taglaltam össze neki, hogy érthető legyen számára az információ.
- Megyek, megyek. - pattogott fel a maradék a fokokon, majd hátamra ugorva jelezte, hogy indulhatunk.
Ő az egyik olyan versenyző, akivel eddig legjobban kijöttem a lányok közül, talán a játékos, szerény, egyszerű viselkedése miatt. Kedveltem őt. - Láttad a próbámat, tök szupi lesz. - csapta össze tenyereit izgatottságában, mire akaratlanul is felnevettem.
- Bocsi, dolgom volt. - néztem rá elnéző pillantással. - De holnap első sorból fogok szurkolni. - kulcsoltam össze ujjaimat, amivel ígéretet tettem neki, mire bár szomorkásan, de bólintott egyet.
A kisfilm hátralévő részét már Ádámmal forgatta le, így ismét egyedül maradtam nyomorult énemmel. Mire átvettem a rendelt csomagokat, és minden egyéb teendőmet végeztem, a többiek már rég szedelőzködni kezdtek, hogy elindulhassanak. Persze csak a mi osztályunkra volt jellemző, mivel rengetegen dolgoztak még az alagsorban azon, hogy holnap minden prímán menjen. Miután Biankának harmadszorra is nemet mondtam a vacsora meghívására, végre feladta a lehetetlent, majd magamra hagyott. Az égen már egyre több lilás és rózsaszínes párhuzam jelent meg, a Nap is éppenséggel látszott csak. Kezdett beesteledni, ami számomra nyugalmat jelentett. 'Where do broken hearts go?' kántálta egy hang a fejemben, ami nem más volt, mint a rádióból éneklő srácok hangja. Nagyot sóhajtottam megkönnyebbülésemben, hogy azért a megbolondulás szélén még nem állok.
Már több mint háromnegyed órája ültem székemben tehetetlenül, és csak forgolódtam összevissza, de még így is csak a hét óra fele tartott a mutató. Soká lesz meg az a kilences.

~ * ~ 

Az unalom már teljesen birtokába kerített, képtelen voltam bármivel is feltalálni magam a hideg, csendes és emellett még sötét irodában is, amit csakis az íróasztalon elhelyezett éjjeli lámpa világított meg. Kék színű tollaimmal doboltam minden elérhető felületen, már észre sem vettem, hogy egy ismerős dallam hangja járja körbe a teret. Amint észbe kaptam, rögvest abbahagytam ezt a tevékenységet, majd megembereltem magam és ismételten a földszintre vetettem magam, ami valójában hosszabb művelet volt, mint ahogy hangzik. Hamar átverekedtem aprócska termetemmel a színfalak mögött sertepertélődő ember hadon, akik éppenséggel a fekete emelő dobozokat cipelték a színpadra, majd egy viszonylag jónak tűnő sarokba húzódtam. Torkomban azonnal megjelent az a bizonyos gombóc, amikor váratlanul megjelent a négy fiú képe a kivetítőn. Tehát ők következnek utolsó fellépőkként a mai napon. Jobb időzítést nem is találhattam volna. Igyekeztem a lehető legfeltűnésmentesebben végig ülni a helyemen, de még így is folyton azt éreztem, hogy mindenki engem bámul, pedig a nagy része nem is érzékelte jelenlétemet. Egymás után álltak be helyükre a fekete kapucnis kabátot viselő fiúk, bár a negyedik hely jó sokáig üresen maradt. Normális esetben mindenki azt gondolná, hogy a fülesét igazítják, de én éreztem, hogy más van a dologban. Közelebb merészkedtem a led-falakhoz, és a résnyire nyitott ajtón keresztül megpillantottam, amint fejét lehajtva, ujjait maga előtt összekulcsolva mereng a távolba nézve. Pár lépést tettem felé, de mielőtt butaságot követtem volna el, megtorpantam.
- Két perc, már várnak rád. - suttogtam alig hallhatóan, majd amilyen gyorsan csak tudtam visszarohantam helyemre. Még láttam, ahogy feszülten felkapja tekintetét, fehér basszusgitárját hátára dobja, és alaposan körbe tekint. Nem húzta sokáig az időt, megfogta magát és a többiek mellé sorolt.
Alig tudta melyik helyen van, látszott rajta, hogy gondolatai állandóan másfele járnak, és egyáltalán nincs köztük szellemileg. Pillantása ide-oda cikázott a nézősorok között, mintha keresne valakit. Jól tudtam, hogy ez az a személy, aki figyelmeztette, tehát én. Biztos vagyok benne, hogy felismerte a hangomat, és ezért van most összezavarodva. Nem soká felcsendült Bruno Mars egyik szerzeménye, amit a három srác teljes beleéléssel és odaadással adott elő, mintha a kisujjukból ráznák ki a szereplést. Legszívesebben oda szaladtam volna gratulálni nekik, mint ahogy azt most Gabi is tette, de tudtam, hogy nem tehetem meg. Nem szabad felébreszteni az alvó medvét.
Kezeimet ölbe rakva szorongattam kék szvetterem ujját, amivel az idegességemet nyomtam el. Egy mélyebb lélegzetet vettem, majd egy utolsó pillantás után a stúdióból kivezető út felé indultam. Megfogadtam magamban, hogy holnap minél előbb befejezem a papírmunkáimat, ezután pedig otthon töltöm az estét, minél távolabb a székháztól.
- Mész is? - kapta el hirtelen valaki a vállamat, majd minden előzmény nélkül szembe fordított magával. Egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni ijedtemben, de legnagyobb szerencsémre olyan személy állt előttem, akit jó pár éve barátomnak mondhatok.
- Te gyökér, halálra rémisztettél. - ütöttem meg játékosan a vállát, majd további csevej nélkül kitoltam testemmel a hatalmas kijárati ajtót.
- Úgy szeretem, amikor ilyen kedves dolgokat mondasz. - futott mögöttem felvéve tempómat, majd amikor sikerült utol érnie szorosan magához húzott.
- Hagyjál. - löktem el magamtól, de még így sem tudtam lekaparni magamról.
- Pindúr-pandúr. - cikizte magasságomat, pedig tulajdonképpen egy szintben voltunk. Felhúztam szemeimet kijelentésén, mire mindketten megtorpantunk. - Tudsz a vacsoráról? - kérdezte izgatottan. - Van partnered? - folytatta a faggatást, mire kezdett kissé érdekes lenni a helyzet.
- Szokott. - vágtam rá egyből felnevetve, mire egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkait. - De nem is nagyon terveztem a részvételt. - taglaltam össze neki, mire vigyorogni kezdett. Elég furcsán viselkedett.
- Egy óra alatt elkészülsz? - pillantott az órájára, majd ismét nekem szentelte figyelmét.
- Ricsi, az előbb mondtam, hogy nem megyek. - szótagoltam el neki lassan és érthetően, hogy az ő tudatáig is eljuthasson.
- Nyolcra érted megyek. - csapta össze tenyerét. - Jobb lesz, ha sietsz. - kacsintott rám, mire hátrébb léptem egy lépést. - Zoé nem ér rá. - vallotta be végre. - Egyedül csak nem állíthatok oda. - kezdett nyafogásába, mire hitetlenül elmosolyodtam. - Kérlek. - kulcsolta össze ujjait előttem, mintha könyörögni kezdene. - Szívességet tennél. - mélyített hangján, majd kiskutya szemeivel vizsgálni kezdett.
- Hihetetlen vagy. - ráztam meg a fejemet, mire udvariasan kezet csókolt, majd közölte, hogy iparkodjak, mert ő pontosan fog érkezni. Már most megbántam, hogy belementem.

~ * ~ 

Hűvös szél fújt estetájt, még sem fáztam a piros, a kelleténél rövidebb szoknyában. Lehet, hogy kissé kirívóbb volt, mint ami megengedett, de nem foglalkoztatott. Szerettem jól ki nézni, szerettem, ha megnéznek az emberek, ezáltal növelve az egyébként elég sekély önbizalmamat. Vicces, mert a legtöbb ember szerint egy beképzelt, nagyképű libának tűnök, pedig ha ismernének tudnák, hogy egy kicsi igazság sincs benne.
Már a harmadik szál cigarettámra gyújtottam rá unalmamban, mivel Nagy Richárd már húsz perce késett. Azon kezdtem el gondolkozni, hogy inkább visszaveszem a kényelmes pizsamámat és bebújok a jó meleg ágyba. Azonban ezt nem tehettem meg, mivel amint visszaindultam volna az első emeletre, az említett személy megjelent az ajtóban.
- Azt mondod pontosság? - nyomtam el a csikkemet, majd magamhoz kapva táskámat jeleztem, hogy készen állok az indulásra. Ehelyett ő egy helyben állt és méregetett. - Ha jól tudom barátnőd van. - vetettem oda neki, miközben vállát érintve elhaladtam mellette.
- Hűséget fogadtam, nem vakságot. - kiáltotta a hátam mögött, majd lassacskán hasonló módon elindult.
Bepattantam az anyós ülésre, gondosan bekötöttem magam, majd hagytam, hogy a helyszínre vezessen. Semmi kedvem nem volt cseverészni, így viszonylag magasra tekertem a hangerőt, amiből üvöltött a zene. A sofőröm öntudatán kívül dúdolgatta először a dallamot, majd észre sem véve magát egyre hangosabban ömlöttek a hangok torkából, persze nagyon élveztem. Szerettem a hangszínét és a stílusát is, ahogy mélyíti az ütemeket. Ujjaimmal fedetlen combjaimon dobolgattam, amit egy mosollyal nyugtázott el magában, majd még nagyobb erővel kezdett énekelni. Akaratlanul is csatlakoztam hozzá, szinte folytak a szavamból a dalszöveg egyes részei. Sosem voltam valami hatalmas énekesnő, de öt éves énekórás tapasztalataimnak hála tudtam mikor vagyok hamis és mikor nem.
- Mikor nyomunk egy duettet Dinus? - csapott rá a térdemre játékosan, ám annál finomabban, hogy ne okozzon akkora fájdalmat.
- Nem azt csináljuk? - nevettem fel kínomban, mivel ötletem sincs ezt hogyan is gondolta, hiszen sosem értettem igazán ehhez és nem is szándékoztam részt venni ebben.
- De rendesen, stúdióban, a saját dalunkkal. - térképezte fel maga előtt terveit, mire lemondóan megráztam a fejemet. Sosem növi ki a hülyeségeit.
- Majd csörögj, ha összejött. - kacsintottam rá, ezután pedig annyit érzékeltem, hogy leparkoltunk, amiből arra következtettem, hogy megérkeztünk. Hála az indulás előtt lehúzott feleseimnek egy cseppnyit se éreztem kellemetlenül magam, sőt már vártam, hogy az ételek elfogyasztása után a táncparkettre vethessem magam.
Tévedtem. Minden szempár minket figyelt. Minket, és azt ahogy karon öltve besétálunk. Fesztelen hangulatunk még nagyobb megdöbbenést keltett. Senki nem szólalt meg. Az egybegyűltek háromnegyede tátott szájjal meredt felénk. Kellemetlen volt. Szörnyen, de nem foglalkoztam sokat vele. Leültünk a két utolsó szabad helyre, majd kellőképpen üdvözöltük a többieket, akik pár perc után összekapták magukat. Ha nem lett volna elég, hogy még Kristóf is véres húsként vizslatott, a legkínosabb Miki monoton tányérkarcolása volt. Egyedül jött, ami érthető, hiszen a többi három srác sem hozott senkit. Pontosan szemben ült velem, éreztem, ahogy lábfeje néha az enyémnek érintődik, mire mindketten összerezzentünk. Ez volt az első alkalom, amikor nem voltam feszélyezve, sőt annál inkább élveztem a helyzetet. Láttam rajta, hogy őrlődik, legszívesebben hátra rángatna és számon kérne, hogy mi ez az egész, mint ahogyan múltkor is tette, de lehetőséget sem adok neki erre.
Élvezet volt figyelemmel követni, ahogy engem tanulmányoz, miközben rajta kívül mindenki mással beszélgetésbe elegyedek. Méterekkel arrébb álltam tőle, de még így se vette le rólam tekintetét egy másodpercre sem, mintha felügyelet alatt lennék. Hátra dobtam hajkötegemet, mély levegőt vettem, majd elszántan sétáltam irányába.
- Szia. - szólítottam meg, mire alig láthatóan biccentett egyet. - Hogy vagy? - kérdeztem tőle félénken, mire gúnyosan felnevetett, nekem pedig vörösleni kezdett az arcom.
- Számít valamit? - sóhajtott fel nehézkesen, majd a pultra helyezte a már üres italos üvegét. Ezúttal már nem szentelt akkora figyelmet jelenlétemnek, sőt inkább mintha zavartam volna valamiben.
- Nem. - ráztam meg a fejemet. - Semmit. - szűrtem ki a fogaim között elhalóan, mire egy pillanatra a sírógörcs kapott el, de hamar összekapartam lelki világomat.
- Egyáltalán mit keresel itt? - köpte ki a szavakat flegmán, majd ölbe tette karjait, és a földet kezdte el pásztázni.
- Én. - szólaltam volna meg, de nem tudtam értelmes magyarázatot adni.
- Te kérted, hogy hagyjuk egymást. - fakadt ki hirtelen, de még ekkor is némán kiabált hozzám. - Most pedig te vagy az, aki utánam jön. - hajolt közelebb hozzám mondandója közben, mire kikerekedtek szemeim. - Követsz engem vagy mi van? - háborodott fel, mire teljesen elszörnyedtem.
- Tessék? - adtam hangot indulataimnak, majd hátrálni kezdtem. - Megőrültél? - nevettem fel keserűen már csak a gondolatáért is, hogy ilyen eszébe jutott.
- Ja tényleg, Ricsi a következő áldozat. - köpködte számba a szavakat. - Kicsit sem érzed szánalmasnak magad? - folytatta ostorlásomat, mire ereim egyre jobban felpezsdültek, a létező összes végtagom megfeszült és ütésre készült. - Őt is ágyba vitted már? - mosolyodott el diadalittasan, mire betelt a pohár és elcsattant az a pofon. Nem érdekelt hányan figyeltek fel rá. Nem érdekelt ki volt körülöttünk. Szemeimből ömleni kezdtek a könnyek, ő pedig piros, tenyérlenyomatos arcához kapta kezét. Anélkül, hogy további történéseket megvártam volna, elszaladtam amerre csak láttam. Egyetlen cél lebegett előttem, mégpedig hogy a lehető leggyorsabban leléceljek innen, hogy megmentsem a maradék büszkeségemet.
A legelsőnek útba eső padon foglaltam helyet, arcomat tenyerembe fektettem, majd irtózatos erővel zokogni kezdtem. Két erős kart éreztem a derekam köré fonódni, amik azok után szorosan magukhoz húztak, én pedig szó nélkül fúrtam fejemet nyakába. Csak akkor kaptam észbe, mikor orromat megcsapta az a szokásos mámorító parfüm illat...

6.fejezet: Tégy próbára

'...a csillagokat bámulom. Olyan rengetegen vannak. Hiába ragyognak azonban annyira közel egymáshoz az apró fénypontok, pontosan tudom, hogy fényévekre vannak egymástól. Olyan messze léteznek egymástól, hogy nem érezhetik a társaik melegét, pedig mindannyiukat lángoló anyag alkotta. Pontosan ez a csillagok titka. Végső soron egyedül vagyunk. Nem számít, hogy milyen közelinek tűnsz, senki más nem érinthet meg...'

Újabb hét, újabb gondok. A jelenlegi az, hogy Trap kapitány fél órája késik az egyik interjúról, amin nekem kell asszisztálnom, mindeközben a többiek tudatlanul bámulják a falakat. Égen, s földön kerestük már, a létező összes szobát átfutottuk, de nincs az az isten, aki rátalálna. Lemondóan huppantam le az egyik sarokban lévő piros fotelbe, majd várakozni kezdtem, ahogy a többiek is. Legfőképp arra, hogy Bianka leváltson, és én végezzem a papír munkákat ez helyett. Nem igazán szórakoztatóbb, de legalább nem ismerkedek össze senkivel, ami nem annyira jó pont, mivel jó kapcsolatot kéne ápolnom a kollégáimmal, elvégre ők is azok. Halkan felsóhajtottam, majd kopogtatni kezdtem frissen lakkozott körmeimet, fedetlen térdeimen, ugyanis rövid szoknyát viseltem ezen a kellemesebb hőmérsékletű napon. Türelmem egyre jobban híján volt, már elképzeltem, ahogy beolvasok ennek a félnótásnak, csak hogy én ezt nem tehetem meg kicsinyke rangommal. Ehelyett szótlanul üldögéltem és az alig hallható, rádióból szóló dallamot hallgattam.

- Ne haragudjatok a késésért, az űrhajóm lerobbant, így szuper galaxikus tálcával kellett áthajóznom az univerzum tengerén. - adta elő elég hatásos belépőként a régóta keresett személy, ami bevallom szerény személyemnek elég kevés és értelmetlen volt, de inkább ráhagytam. Amint ő is elfoglalta helyét a többi fura fazon mellett, a kamera mögé sétáltam, majd a kérdéseken futtattam végig szemeimet, hogy mindegyik a megfelelő kereteket tartalmazza e. Gondolok én itt magánéleti vagy sértő példákra, mivel nem egyszer fordult elő, hogy némelyik feljelentést tett emiatt.
Kisvártatva megérkezett a váltópartnerem is, így sietősen kicsörtettem a teremből, hogy a saját kis zugomban fejezhessem be a napomat. Teles-tele papírokkal a kezemben futottam végig a lépcsőkön, mivel a mi irodánk a felettünk lévő emeleten volt, a lifttel pedig nem igazán értjük meg egymást. Magyarán szólva félek tőle egy-két eset után. A fehér falak közti zöldellő virágok egészen üzleties hangulatot nyújtottak az épületnek, ami bár meg is követelte azt. Emellett a falon díszelgő, hírességekről készült színes portrék  részben hangulatosabbá változtatták a helyet. Szerettem itt lenni, a második otthonomnak tekintettem, pedig még csak másfél éve dolgozom itt, igaz, gyakornokként is helytálltam már párszor még diák koromban. Vigyorogva csörtettem egészen a folyosó végéig, ahol kilencven fokos fordulattal pördültem be a fehér ajtón. Szinte megszokásból indultam meg az asztalom felé, körbe se nézve, így rendkívüli ijedtség jelei mutatkoztak orcáimon, mikor megpillantottam a székemben ücsörgő fürtös fiút. A létező összes papírt kiejtettem szorításomból, így azok a földön landoltak szerteszéjjel, ráadásul egy kisebb sikoly is elhagyta ajkaimat.
- Jaj, bocsi, nem akartalak megijeszteni. - kezdett el szabadkozni rögvest a fiú, majd a segítségemre kelt, és hasonló módon a földről szedegette a lapokat. Ujjaink néha-néha egymásba gabalyodtak, de én próbáltam figyelmen kívül hagyni ezt, míg ő egy szemtelen mosollyal nyugtázta le.
- Pedig sikerült. - igyekeztem némi haragot csempészni a hanglejtésembe, amiért szótlanul tört be az irodámba, de nem igazán jött össze, mivel a végén elnevettem magam saját magamon. - Mit csinálsz itt? - kérdeztem érdeklődve, majd folytattam volna, ha nem akadt volna el a lélegzetem, mikor tekintetünk összeakadt. Hosszú percekig bámultunk egymás szemeimbe szótlanul, az a tipikus elveszünk egymásban pillanat, de mikor arcára ismételten kiült az a fajta mosoly, megköszörülve torkomat álltam fel.
- Karesz mondta, hogy itt talállak. - magyarázkodott, miközben arca egyre vörösebb lett, talán zavarba jött. - Kellemes hely. - dugta zsebre kezeit, majd körbe járta szemeivel a helyiséget. Hirtelen szégyenlősség érzése járta át a testemet, így összehúztam magamat, és eltűrtem egy kiálló hajtincset a fülem mögé.
- Kristóf. - szólítottam nevén a fiút, aki még mindig ugyanott álldogált. - A lényeget. - döntöttem oldalra a fejemet, felhúztam szemöldökeimet, amivel elvileg komolyabb a tekintetem. Tévedtem, ugyanis a fent említett személy kuncogni kezdett ábrázatomon. Hangosan felsóhajtottam, majd alaposan kikerülve alakját, az asztalomhoz sétáltam, ahol lepakoltam a hatalmas köteget.
- Gyere el a próbánkra. - nyögte ki teljes lazasággal a hangjában, mikor felém fordult.
- Dolgozom. - rendeztem le egyszerűen.
- Akkor megvárlak. - foglalt helyet a velem szemben lévő széken, majd összekulcsolt ujjakkal, könyökeivel a támlán támaszkodva figyelt engem.
- Elkésel. - ráztam meg nevetve a fejemet.
- Akkor segítek. - ajánlotta fel kedvesen, mire összeszűkített szemekkel pillantottam rá. Minden bizonnyal egy cseppnyit sem ért az ilyenfajta dolgokhoz.
- Nem adod fel, mi? - hajoltam közelebb hozzá, amivel úgy hiszem feszélyeztem őt, ugyanis hátrálni kezdett a székkel.
- Csigavér kislány. - lépett bele a mártír szerepébe, mire azonnal megforgattam szemeimet. - De tetszik a játék. - húzódott vissza, sőt közelebb is lett, mint eddig volt. Éreztem, ahogy pezsegni kezd a vér ereimben, ami által testem lángba borul.
- Nem szoktam játszadozni. - húztam szélesre ajkaimat, majd rendezgetni kezdtem az előttem lévő rendetlenséget. - Tényleg rengeteg dolgom van. - sóhajtottam fel újfent, mire átsétált az én oldalamra, és szorosan mögém állt.
- Ha jól látom ezt csütörtökre kell beadnod. - jelentette ki a nyilvánvalót, amit már én is tudtam. - Tehát van még rá két napod. - folytatta elméletét. - A hallgatásomért cserébe. - vágta oda, mire villámokat szóró néztem rá. - Nem fenyegetés, ajánlat. - rántotta meg vállait. - Kérlek, nem fogod megbánni.
- Miért olyan fontos? - kérdeztem vissza egyből, mert egyáltalán nem volt számomra egyértelmű.
- Csak úgy. - mosolyodott el édesen, mire képtelen voltam nemet mondani, már csak azért is, mert tudtam, hogy addig nem fog elmenni, míg be nem adom derekamat.

~ * ~

A mellettem sétálgató, száját befogni alig bíró srác egész útközben vidáman mesélt a jelentkezésük menetéről. Sok mindent megtudtam róluk, például, hogy mindannyian egy iskolába jártak és csak ezután kezdtek el zenélni vagy, hogy Kristóf még csak le sem érettségizett. Az iskoláról ugyan kelletlenül beszélt nekem, a barátaival kapcsolatban annál inkább volt szívélyes. Látszott, hogy nem a siker utáni vágy tartja össze őket, hanem valami egészen más. Őszintének éreztem mindazt, amit előadott, ebből kifolyólag pedig egyre többet szerettem volna megtudni róluk.
- Köszönöm. - suttogtam neki alig hallhatóan, miközben a jégkásám maradék részét kevergettem.
- Micsodát? - kapta felém értetlenül a fejét.
- Hogy kirángattál az irodából.
- Erre valók a barátok. - rántotta meg a vállát, bár az utolsó szónál, mintha kissé megcsuklott volna a hangja. - Megjöttünk. - biccentett fejével a Lurdy felirattal ellátott, az ég felé magasodó épület felé, majd megállt annak piros színnel párosított, forgóajtós bejárata előtt.
- Közületek mindenki cigizik? - kérdeztem, hangom pedig egy kis tizenéves kamasz kislány érdeklődő hangjára hasonlíthatott, amin el is nevette magát.
- Kérsz? - préselte ki ajkai között, mivel az a fehér szál máris ott lógott fogai közt szorítva, majd felém nyújtotta a majdnem teli tartalmú dobozt, amiből szó nélkül húztam ki egyet. Segítőkészen elém tartotta gyújtóját, én pedig a szél elől takarva kezeimmel hagytam, hogy meggyújtsa azt. Jól esően szívtam tüdőmbe a mérgező anyagot, de még inkább volt üdítő érzés kifújni annak füstjét.
- Te sem ma kezdted. - kacsintott rám, mire szem forgatva folytattam tovább előző cselekvésem.
A két bent ülő fiúnak fel sem tűnt érkezésünk, ugyanis annyira bele voltak bújva saját telefonos életükbe, hogy azt sem vennék észre, ha rajtuk kívül a világon kihalna az emberiség. Óvatosan Marci mögé lopakodtam, majd lélegzetvisszafojtva vártam, hogy mikor érzékeli jelenlétem. Pár perc után rémült fejjel fordult felém, de ahelyett, hogy ijedtében felpattant volna, hátra nyúlt kezeivel, ölébe rántott, majd csiklandozni kezdett.
- Elég, elég, elég. - kérleltem őt sikítozva és a nevetéstől fuldokló hangon, mire végre alábbhagyott kínzásán, és szorosan magához ölelt.
- Csak nem hozzám jöttél? - kérdezett ínycselkedve, szemében pedig valami különös ragyogás jelent meg, amit kénytelen voltam lehervasztani. Nyelvemet kinyújtva grimaszoltam neki, majd nagy nehezen kikászálódtam szorításából, és a dobos srác mellé vetődtem. - A hallgatás beleegyezés. - nevetett fel, mire lemondóan megráztam a fejemet.

- Én a nemre szavazok. - szállt be a társasági életbe végül Peti is, majd üdvözlésképp hozzám sétált, és magához ölelt. Eddig ő volt az, aki a legtávolabb állt tőlem, hiszen nem igazán voltunk egy gárdában, amiből arra következtettem, hogy nem igazán kedvel. Szerencsére ezt a tényt most megcáfolta azzal, hogy beszélgetésbe elegyedett velem. 

A fiúkhoz hamar beért Gabi is, a mentoruk, aki óriási kedéllyel fogadta jelenlétem, mire Kristófon kívül mindenki értetlenül bámult minket. Miután közölte, hogy sietnie kell a másik bandához, addig ők gyakoroljanak, kénytelen voltam valami hazugsággal előállni. Nem volt jó érzés hazudni nekik, de nem tehettem mást, nem akartam, hogy megtudják, a legtöbb dolgukat valójában én intézem el a fenti irodában. Legnagyobb mázlim, hogy nem foglalkoztak sokat a szavaim hihetőségén, ehelyett vállat rántva szedték össze holmijukat.

Úgy látszik, hogy elég laza napjuk lesz, mivel a mentoruk éppen mással próbált, az énektanáruk személyes okok miatt késett, de még csak a negyedik tag sem ért be a próbára. Őszintén szólva örültem neki, mert így legalább nem kellett feszélyezve éreznem magam a másik három mellett. Lazán vágódtam a cajon nevezetű hangszer tetejére, majd dobolni kezdtem az oldalán, mintha értenék hozzá, pedig egy fikarcnyi elképzelésem sem volt hogyan kell használni. Természetesen Kristóf mosolyogva és örömtelien sietett a segítségemre, hogy bemutathassa saját tudását. Szorosan mögém lépett, felém hajolt, megragadta két kezemet, majd mutatni kezdte az ütemet. Arcának közelsége miatt éreztem, ahogy egyre jobban elvörösödik az arcom, ugyanis már éreztem ahogy mentolos lehelete cirógatja nyakamat. Akárhányszor hagyta, hogy magam is ráérezzem a ritmusra, végig simított karomon, de még ezután sem engedte el, mintha tartana attól, hogy nélküle elveszem a dallamban. Az igazat szólva így is volt, mivel nem tudtam semmi másra koncentrálni, csak a zihált légzésére, amit nem tudom, hogy én vagy az izgalom válthatott ki belőle. Félve a csokoládé barnára hasonlító íriszeibe pillantottam, tekintetünk pedig azonnal összeakadt. Szégyelltem magam emiatt.

- Khm. - köszörülte meg a torkát számomra egy ismeretlen, magas, de mégis kellemes hangzású női hang, mire mindannyian felé kaptunk a fejünket.

Ő volt az. Vele. Lelkembe, mintha egy tört  hasítottak volna, majd megforgatták háromszor is, de nem a fájdalomtól. Nem tudtam pontosan megnevezni az érzést. Talán ismételten szégyen érzet. Minden porcikámat átjárta, ahogy pillantását mélyen az enyémbe fúrta, arcán pedig valamiféle különös undor jelent meg, ahogy meglátta testhelyzetünket. Magasan megemelte állát, orrát a hegyekben hordta, de nem szólalt meg. Szabad, ökölbe szorított kezein láthatóan megfeszültek az erek, mintha ütni készülne vele, míg a másikkal a szőke lány ujjaival kulcsolta össze.

- Fruzsina! - kiáltott hirtelen hátulról Marci, majd az említett személy karjaiba ugrott, ezután pedig Peti is hasonló vidámsággal köszöntötte. - Mikor jöttél haza? - kezdte faggatni azonnal a két fiú. - Milyen volt Párizs? - kaptam magyarázatot végre mindenre, ami eddig homályos volt. - Te barom, nem is mondtad, hogy megérkezett. - ütötte oldalba játékosan Mikit, mire a srác összepréselte ajkait idegességében. 

- Később regélek, de szerintem valamit elfelejtettek. - szentelték figyelmüket újra nekünk, akik mindeddig a kisujjukat sem mozdították el. Mikor legtöbbjük feleszmélt, hogy rólam van szó, már rég akcióba léptem. Kristóffal együtt emelkedve álltam fel, majd hátam mögött megragadtam karját és eléjük sétáltam.

- Szia, Dina vagyok. - nyújtottam neki kezemet, majd két puszit is nyomtunk egymás arcára.

- Fruzsina. - mondta miután kezet ráztunk. - Sokat hallottam már rólad. - biccentet fejével a mellettem szótlanul álldogáló fiú irányába, mire szerepet játszva aranyosan elmosolyodtam, és egy hosszú csókot nyomtam arcára. Miki tekintete szó szerint lángokat szórt, már attól féltem, hogy felgyullad az egész épület, de nem érdekelt. Elkerülve a további kellemetlenségeket ebédelni hívtam az állítólagos páromat, majd sietősen elhagytuk mind a négyen a termet, magára hagyva az ifjú, szerelmesnek nem mondható párt.

~ * ~ 

Mi mást választhattunk volna, ha nem a különleges sült krumplijáról elhíresült és a burgerek királyának nevezett gyors éttermet. A szokásos menü rendelés után csatlakoztam a többiekhez, akik már javában majszolták ételüket.
- Te aztán nem túlzod el. - mondta cukkolásként Peti a tálcámra célozva, ahol épphogy a szalvéta helyén nem helyezkedett el étel. Megrántottam a vállamat, majd beleharaptam sajtos szendvicsembe.
- Legalább tud enni. - dicsért meg Kristóf, mire elismerően bólintottam rá.
- De még így is csinos. - kántálta Marci, mire mindhárman helyeselni kezdtek. Nem voltam hozzászokva ilyesfajta kibeszélésekhez, amiken ráadásul én is jelen vagyok, így jogosan akadtam ki, annak ellenére, hogy csak pozitív szavakat kaptam.
- Hahó. - ráztam meg a kezemet előttük. - Én is itt vagyok. - játszottam a sértődött kislány szerepét, pedig fogósabb okom nem volt rá. Egyszerűen zavart, hogy semmibe veszik részvételemet. Ennél még rosszabb volt, amikor megjelent a két nem kívánt személy, akik ellen menekültem. Vagyis inkább egy, ha jobban belegondolok, a másik semmit nem követett el ellenem, sőt még neki lenne joga gyűlölni engem. Csak hogy ezek szerintem egyetlen momentumról sem tud, és ez így van helyén. Jobb, ha nem keverjük fel a nyugodt vizet. Reméltem, hogy nem óhajtoznak velünk étkezni, de nem hinném, hogy Mikinek lenne egy jó kifogása az ellen, hogy leüljön mellém. Pedig pontosan így történt. Két tűz között voltam a két fiú mellett, míg Fruzsi szeretett fiújával szemben foglalt helyet.
Lábaim rögvest remegésbe kezdtek, mikor éreztem a fiút hozzám simulni. Olyan szorosan ült le mellém, ahogyan csak tudott, hogy még csak véletlenül se szökhessek meg, és mintha birtokolni tudná testemet. Nagyon jól tudta milyen heves érzelmeket vált ki belőlem a puszta megjelenésével, és ez esetben ezt ki is használta. Utáltam őt érte. Utáltam, mert arra kényszerített, hogy utáljam. Mikor ujjaival néha-néha megérintette csupasz combomat, az adrenalin szinten valahol a fellegeket súrolhatta. Kínzott. Pedig sokan voltak körülöttünk, mégis megoldotta, hogy senki se láthassa. Nem bírtam tovább, létfontosságúnak éreztem, hogy lelépjek, még a végén előttük törtem volna ki.
- Ne haragudjatok, muszáj elintéznem valamit. - törtek elő bennem a kétségek hangosan, próbáltam valamilyen módon lelécelni innen.
- Mit? - kérdezte fennhangon Miki, mire legszívesebben az asztalba vertem volna a fejét. Tudom, elég barbár megoldás, de egyszerűen kikényszeríti belőlem, hogy durva legyek.
- Egy hívást. - vágtam rá azonnal, majd felálltam, de még ekkor sem engedett szabad utat nekem. - A teremben hagytam. - mosolyogtam rá szelíden, majd végig simítottam vállán, mire fedetlen lábaimra csúszott tekintete, és beleharapott alsó ajkaiba. Lehetetlen, hogy ez nem tűnt fel senkinek.
- Elkísérlek. - jelentette ki, majd kaján vigyor ült ki arcára. - Úgyis mosdóba akartam menni. - mentette ki magát, majd mögöttem sétálva a földszint felé indult.
A lehető leggyorsabban szedtem lábaimat, de még így is csak körülbelül egy méteres távolságban sikerült lehagynom. Szúrós pillantással hátra tekintettem, mire kezeit védekezően a magasba emelte, és megtorpant a saroknál. Bizonyára azt hitte, hogy a kártyája nélkül képtelen leszek bemenni a telefonomért, de ráhibázott, ugyanis Kristóf a kezembe adta övét. Diadalittas mosollyal az arcomon szedtem össze mindenemet, amit lent hagytam, mikor valaki hirtelen elkapott hátulról és a falnak nyomott. Kezeimet és ezzel párhuzamban az övéit is a füleim mellé emelte, így esélyem sem volt védekezni. Már ettől az enyhe mozdulattól zihálni kezdtünk mindketten, mint minden más alkalommal, ha kettesben vagyunk.
- Mi volt ez az egész? - hangja mély volt, haraggal teli, de nem válaszoltam neki, ugyanis halvány lila elképzelésem sem volt, hogy mire gondol, így szemöldökeimet az égbe eresztettem. - Mióta vagy ilyen jóban Cicivel? - folytatta, mire hangos nevetésbe kezdtem. Reméltem, hogy emiatt el fog engedni, és inkább magamra hagy, ehelyett vadul nyomta számba nyelvét, majd erőszakosan kényszerített keringőzésbe. Próbáltam eltolni magamtól, de túlságosan gyenge és tehetetlen voltam. - Ő is képes kiváltani ezt belőled? - szűrte ki fogai között lehunyt szemmel, mire lélegzetvisszafojtva álltam előtte.
- Mi a fene ütött beléd? - kérdeztem tőle értetlenül, mivel teljesen meglepett ez az új oldala, amit megismerhettem. A legjobb szó talán rá az elmebeteg, de mégis így is borzasztóan kívántam őt, de muszáj volt összeszednem magam. Egy erős rántással kimásztam csapdájából és a háta mögé sétáltam. - Féltékeny vagy? - nevettem fel keserédesen.
- Kristófra? - hökkent meg kijelentésemen, de tudtam, hogy van benne némi igazság, sőt. Talán ez volt az igazság.
- Nem értem miért. - foglaltam össze. - Elvégre én vele kavarok. - folytattam. - Az öcsédnek is ezt mondtad, sőt Fruzsina is így tudja. - magyaráztam el neki, mire lesütötte szemeit. - Egyébként elég aranyos lány, köszönöm, hogy bemutattad, de ha nem bánod nem szeretnék a kebel barátnője lenni. - ömlöttek belőlem a szavak, ami ugyanarra a sivár érzésre adtak jelet, amiket Miki mutatott ki magából az előbb.
- Nem is kértem. - rántotta meg a vállát semmitérően. Megráztam a fejemet, majd közelebb léptem hozzá.
- Szerintem itt az ideje, hogy elfelejtsük egymást. - mondtam komolyan, miközben pillantásomat az övébe vájtam. Szerettem volna, ha ezúttal ténylegesen megfogadná, amit mondok neki. - Te sem akarod megbántani őt. Semmi értelme az egésznek. Ezentúl tekintsük az egészet meg nem történtnek, rendben? - ajánlottam fel neki a kezemet, ami az egyezségünk elfogadását jelezte volna. Ehelyett véleményem szerint legszívesebben beleköpött volna. Sokáig méregette azt, én pedig nem voltam elhúzni mindaddig, míg meg nem fogja.
- Már túl késő. - kezdett közeledni felém, mire kezemet mellkasára tapasztva tartottam vissza magamtól.
- Akkor én kérlek. - sóhajtottam fel. - Hagyj békén. - tört ki belőlem. - Örökre. - nyomatékosítottam mondandómat, mire ismételten lecsukta pilláit, és gondolkozni kezdett. - Most pedig mindketten visszamegyünk, mintha újfent nem történt volna meg az ez egész. - taglaltam neki, hogy az ő tudatáig is elérhessen az egész. - Te a barátnődhöz, én pedig... - mondtam neki, de végül beláttam, hogy képtelen leszek visszaülni hozzájuk. - Haza.
Bólintott. Tehát beleegyezett. Kissé fájt, hogy ilyen könnyen, de így volt helyes. Én kértem rá, ez volt az én döntésem. Nem akarok több embert megbántani, épp elég, ha az én lelkem sérül. Rá sem nézve futottam a kijárat felé. Kétszer pillantottam hátra. Nem jött utánam. Ezúttal vége. Ténylegesen.