4.fejezet: Hiba

'...éppen a színpadon a legőszintébb az ember, mert esszenciálisan hozza ki magából azokat az érzéseket, amelyek egyébként is benne vannak. A színpadon nem színlelsz, hanem minden meg is történik veled az alatt a két és fél, három óra alatt, ameddig az előadás tart. Ha csak úgy teszel, mintha megtörténne, akkor régen rossz...'

Rettenetes kétségbeesés futott végig a létező összes testtájamon, amint beléptem a székház belső termébe, ahol a már jól ismert arcok fogadtak mosollyal az arcukon. A legtöbbjük megállított volna egy-egy szóra, de én igyekeztem elkerülni őket, és úgy tenni, mintha teljesen átlagos nézőként érkeztem volna. A hiba csak az volt, hogy a stábos kártya ott billegett a blúzom alá rejtve. Nem akartam itt lenni, sőt inkább féltem az itt tartózkodástól, leginkább Tőle tartottam. Nem akartam találkozni vele, nem akartam látni őt, nem akartam kapcsolatba lépni vele. Le akartam végre zárni ezt az egészet, de valamilyenfajta magasabb rendű erő folyton megakadályozta ezt. Megszokott módon ballagtam le a büfé, majd a mellette elhelyezkedő ruhatár felé, ahol leakaszthattam a kabátomat, bár a recepciós néni eléggé meglepődött, hogy miért nem az egyik öltözőben rakom le. A lehető legegyszerűbb módon kimagyaráztam magam, majd visszasétáltam Biankához, aki az egyik melegedős dohányzóban várakozott rám.

- Ne izgulj már, nem lesz gáz. - mondta azonnal, amint meglátta levert tekintetemet.

- El se kellett volna jönnöm. - hajtottam le a fejemet lemondóan. Az idefele vezető úton kénytelen voltam beszámolni neki minden egyes történésről, ami a múltban esett meg, mivel megmagyarázhatatlanul ideges voltam már az autóban is. Barátnőmet már meg sem lepte az eset, mintha már várta volna, hogy ilyesmivel számoljak be neki.

- Szard le, mintha itt se lenne. - szólalt meg teljes nyugodtsággal a hangjában, mire kitágult pupillákkal emeltem tekintetem felé. - Jó, tudom, megpróbáltam. - adta fel egyszerűen, majd szó nélkül magamra hagyott, mintha nem együtt ülnénk be a helyünkre. Felháborodottan siettem utána, ebből következőleg sikerült neki futnom a forgóajtónak, ami már bezárult előttem. Fülig pirosló arccal kezdtem el hátrálni, összehúztam magamat, mintha így eltűnnek a rajtam szórakozó arcok elől. Hatalmas szerencsémnek hála a túlsó oldalon hasonló arckifejezéssel bámult egy magas, fekete bőrdzsekit viselő és barna haját piros pánttal eltűrő fiú, aki ugyanekkor szándékozott kifele tartani. Némi bátorságot véve magamon, felpillantottam gyönyörű tengerkék íriszeibe, amik a legszebb csillagnál is fényesebben ragyogtak ezen az estén. Igyekeztem összeszedni magamat, és nem elveszni a tekintetében, mint valami gyámoltalan kisnyúl, aki belé kapaszkodik menekülésként. Mire feleszméltem már előttem pár centire tornyosult alakjával.
- Örülök, hogy eljöttél. - szólított meg végül, miközben zsebre vágta kezeit, majd megvillogtatta fehér, szinte már virító fogsorát, ezután pedig némi megkönnyebbülés tükröződött arcvonalán. - Elkísérsz? - kérdezte félénken, majd a székház mellett elhelyezkedő gyorsétteremre mutatott.
- Nem. - vágtam rá azonnal, majd határozottan megindultam előre, de egy erős férfitest fogott vissza.
- Kérlek. - hajolt közel hozzám, majd ajkait fülemhez emelve mély, rekedtes hangján suttogott, mire egy hatalmas gombóc kerekedett a torkomban, amit képtelen voltam lenyelni; szörnyen beindított. Beleegyezően és alig láthatóan bólintottam egyet, majd megadóan követtem őt a járdákon. Nem tudom miért mentem bele.
- Izgulsz? - figyelembe véve azt, hogy pár óra múlva a színpadon lesz, próbáltam megértően és viszonylag kedves hangnemben beszélni vele. Hálásan mosolygott rám, majd megsimogatta oldalamat.
- Érezted már, hogy szinte az életed múlik valamin? - foglalta össze egy kérdésben meghatározva, mire halkan felnevettem.
- Szóval igen. - nevetett fel ő is, mire akaratlanul körbenéztem, hát ha követett minket valaki. - Menni fog, csak ne feszülj rá. - nyugtattam meg néhány szóval, amik már jó párszor elhangzottak a számból valaki máshoz kötve. - Csukd be a szemed, és élvezd...
- Pár órára tehetnénk úgy, mintha minden rendben lenne? - vágott bele hirtelen szavaimba, mire zavarodottan néztem fel rá.
- Mégis mi értelme lenne? - tettem fel a költői kérdést.
- Segítene. - szűrte ki alig hallhatóan a fogai között, majd óvatosan egy lépést közelített felém. Kezei szinte remegtek a félelemtől, mintha tartana tőlem és a reakcióimtól. Gondolom arra számított, hogy a képébe nevetek, és magára hagyom, ehelyett - saját magamat is meglepve - olyan szorosan bújtam testéhez, és fúrtam fejemet a nyakába, ahogy csak tudtam.

~ * ~

Ezeregyedik alkalommal vettem részt ezen a tehetségkutató műsoron, egyenesen élőadásban, de így, nézőként mégis más szemszögből láttam az egészet. A színpad borzasztóan kicsinek tűnt, akárcsak maga a stúdió, ennek ellenére volt valami varázslatos benne. Talán a titkok, amiket csak az itt dolgozó emberek tudhatnak. Még jó magam is megbabonázott szemekkel bámultam a színpadot, az legeslegelső sorból ülve. Teljes kilátásban voltam bárki számára, ami végett kissé kellemetlenül éreztem magam az engem körülölelő kékségben, ugyanis mindent fények borítottak. Fejem felett ezernyi lámpa, térmikrofon és persze kamerák lógtak. A nézőtér nyüzsgött a rengeteg érérdeklődő vagy éppen izguló rajongóktól és családtagoktól, míg én néma csendben várakoztam. Az elő felvétel viszonylag hamar lezajlott, csak négyszer kellett újra venni, én pedig már most untam a folyamatos megjátszást. Pontban nyolc órakor lépett színre a műsorvezető, Istenes Bence, aki megszokott profizmussal sétálgatott fel-alá. Ha a helyében lennék biztos, hogy már a lépcsőn legurultam volna. Az idő rohamosan telt, szinte már észre sem vettem, hogy a zenekar következik, akik által most itt voltam. Mikor Gabi kiejtette a nevüket bekonferálásként, valami furcsa érzés vette át az uralmat felettem. Kiegyenesedtem a széken, hogy még jobban láthassak és ujjaimat kezdtem el tördelni. Azt hiszem izgultam. Igen, izgultam értük, hogy sikeresen alakítsanak. A reklámszünet alatt ők már el is foglalták a helyüket, az első dolog pedig, amit észrevettem, hogy Marci, Kristóf és Miki ugyanabban a pillanatban mosolyogtak rám, mire képtelen voltam dönteni, hogy merre nézzek, így inkább úgy tettem, mintha bambulnék. Legvégül persze megállapodtak a szemeim a fehér, basszusgitáros srácon, aki hasonló energiával figyelt engem. Egy bátorító kifejezést küldtem felé, mire hasonlóképpen tett, majd mélyen lehunyta a szemeit, és egy hatalmasat fújtatott levezetésként.
- A színpadon.....a Spoon. - hangzott el a háttér bemondó szájából, majd elindult az élőfelvétel. Felcsendültek az első szólamok is, a négy fiú pedig egy hangként kezdett bele a dalba. Minden egyes porcikám remegett, imádkoztam, hogy ne rontsák el, ez pedig eléggé meglepett, hiszen meg alig ismerem őket, a zenéjüket sem hallottam még. Nagyobb meglepetés volt viszont, hogy nem voltak rosszak első hangzásra, sőt egészen tetszett, amit csinálnak. A produkció végén lelkesedéssel tele tapsoltam meg őket, még néhány kisebb sikoly is elhagyta ajkaimat, amit a fiúk hangos nevetéssel tudtak le. Megráztam a fejemet gyermekded viselkedésükön, miszerint kinevetnek engem, majd figyelmesen hallgattam a mentorok véleményezését.  Szinte vakuvillanásnyi idő alatt érkeztünk el az eredményhirdetésig, ami talán a legtöbb feszültséget hordozza magában, mivel a cél; a továbbjutás. Lehajtottam pilláimat, ujjaimat összekulcsoltam és egyetlen egy nevet vártam, hogy elhangozzék. Semmi másra nem összpontosítottam, bár amikor kiejtették Nagy Richárd nevét, kissé felugrottam a helyemről régi jó barátom sikerének okán. Majd vártam. Vártam, de én magam sem értettem miért. Nem teljesen mindegy, hogy kiesnek e vagy sem? Hiszen ez az utolsó alkalom, hogy a társaságukban vagyok, többet nem óhajtok találkozni velük, mivel csak a baj származik belőle. Ha jobban belegondolok, jobb lenne, ha már most búcsúznának a versenytől, így a munkahelyemen sem futhatok össze velük
.- A SPOON. - üvöltötte teli torokból Bence, mire hirtelen zökkentem ki elmém mélyüléséből, de még így is egy hatalmas sikoly hagyta el a számat, mire azonnal ajkaimhoz kaptam a kezem és visszafogtam magam.
Az a mosoly. Az az örömteli arckifejezés. Azok a csillogó szemek, nevető ajkak. Teljesen megbabonáztak.
Sokáig törtem azon a fejem, hogy mit tegyek, de képtelen voltam megfékezni az érzéseimet. A két párbajdal közti szünetben, iramosan a színfalak mögé osontam, és azonnal a karjaiba ugrottam az első zenekari fiút, aki elém került. Ez pedig nem más volt, mint a kicsi Cici G. Különös gyengédséggel szorított magához, már-már alig akartuk elengedni egymást.
- Gratulálok. - vigyorogtam teli szájjal felé, mikor végre odébb léptünk, így arcvonalait is megpillanthattam. Ragyogtak. Minden porcikája. Eközben a leghátul álló tengerkék szemű srác letört volt és némileg zavaros. Megfeszültek arcán az izmok, miközben minket figyelt. Hamar letudtam a többi két srácot is, majd megvártam, míg egy árva lélek sem tartózkodik a helyiségben rajtunk kívül.
- Honnan van stábos kártyád? - törte meg azonnal a csendet, én pedig azonnal a kezemből kikandikáló leleplező tárgyra néztem.
- Ne-nem az enyém. - mondtam, miközben a földet kezdtem el pásztázni tekintetemmel. - Marcitól szereztem még adás elején. - hazudtam neki, mire bólogatni kezdett. - Látod..mondtam, hogy sikerülni fog. - próbáltam oldani a kettőnk közt jéggé fagyott levegőt, mire halványan elmosolyodott és közelebb jött hozzám, de még mindig nem mert megölelni, mintha félne tőlem, így kénytelen voltam ismét én lépni.
Hasonlóképpen zárt karjai közé, míg én olyan erővel húztam magamhoz, mintha csak egy mágnes volna. Éreztem, hogy kezd megnyugodni, ami rám is ugyanolyan energiával hatott. A fenébe.

~ * ~

Egyedül ültem a sárga színű, fizetős szállító eszköz belterében, ami egyenesen az after parti helyszínére repített. Eredeti tervek szerint a faktoros kisbusszal utazhattam volna, de mivel kínosnak éreztem az ott létet, inkább ez mellett döntöttem. Hiába voltam egyedül, mintha ezernyi szempár szegeződött volna rám, úgy ültem a középső ülésen. Az idő menthetetlenül lassan telt, az út is kevésbé akart fogyni. Talán, mert nem is akartam, hogy így legyen. Hé, hova lett az egyszer élünk elv, kicsilány? visszhangzott ez az egyetlen mondat órákig a fejemben, majd mikor végre sikerült némi bátorságot magamba öntenem, határozott mozdulattal szálltam ki a taxi ajtóján keresztül.

- Na végre! - ordított fel Marci a tömegből, majd rögvest magával rántott a többiek felé. - Emberek! - hívta fel a kint állók figyelmét. - Ő itt Dina, a mi kis szerencse angyalunk. - fogta át a derekamat, majd a mondat végén magához vont és egy apró puszit lehelt a homlokomra. A nép egyszerre kezdett bele a tapsviharba és éljenzésbe, mintha valami filmsztár lépett volna közéjük. Isteni, már a háromnegyede nincs beszámítható állapotban.

- Nem, nem, ez nem így volt haver. - vitatkoztak valamin, amiből én egy árva szót sem értettem, így inkább csendben meghúztam magamat. Már vagy tíz percre állhatunk kint, de még csak esélyem sem volt megszökni előlük, mert valaki mindig visszatartott.

- Pedig én emlékszem. - nevetett fel valami kicsattanó hangerővel, ami a fülem hallásának is kárára ment. - Ott állt, meg se mozdult. - próbálta visszafojtani a könnyeit meséje közben, ami így józanon egy parányit sem volt vicces. - Látnotok kellett volna. - szállt be a harmadik fél is, amikor úgy éreztem, be telt a pohár.

- Peti? - pöcköltem meg a fekete hajú bandatag vállát leszólításként, mire azonnal felém emelte kérdő tekintetét. - Miki merre van? - kérdeztem végül rá, mire könnyedén benyögte, hogy a tánctér közepén esdekel. 

Valamiért éreztem, hogy ebben a mondatban nem az alkohol hiánya szerepel, így amilyen gyorsan csak tudtam a bejárat felé igyekeztem. Szerencsémre a biztonsági őr, Tibi, aki már évek óta ismer, és a védjegye, hogy imád engem szívatni, megállított és játékba kezdett. Dühös tekintetemet látván, hamar felhagyott ezzel, és beengedett a majdnem étteremnek titulált helyre. Megmozdulásig tele volt emberekkel, így egy centit sem tudtam arrébb lépni, ezért legegyszerűbb megoldásnak azt láttam, ha az emelet tetejéről keresem meg őt. Nem kellett sokáig keresgélnem, hamar megtaláltam a másik lépcső alján dülöngélni. Kinézetén nem a jól lét és a jókedvűség tükröződött, így rögtön a segítségére siettem. Amint a közelébe értem, megcsapott az alkohol émelyítő és maró szaga, ami csak úgy áradt a környékből. 

- Miki. - szólítgattam a fiút, aki a korlátra dőlve, és fejét ráhajtva próbált talpon maradni, kevés sikerrel. - Miki, nézz rám. - ráztam meg a vállát, mire valamennyire megmozdult, de még mindig nem tudtam felébreszteni ebből az állapotból. - Szedd össze magad. - kérleltem, bár tudtam, hogy lehetetlen kérek.

- Dina? - szólalt meg hirtelen, mire egy hatalmas kő esett le a szívemről, legalább tudatában van. - Te vagy az? - emelte fel a testét, de szemeit még mindig nem bírtam kinyitásra parancsolni. Kezéből még véletlenül, egy pillanatra sem engedte el a poharat, ami félig már üres volt. - Gyönyörűm! - mosolyodott el, majd fenekemnél megragadva húzott ágyékához, így megérezhettem keményedő férfiasságát. Ritmusosan kezdett el mozogni a droghatású zene ütemeire, azzal sem foglalkozott, hogy mindenki lát minket. Kezeivel testem minden egyes szegletét felfedezte, legjobban a felső és az alsó tájaim tetszettek nekik, mivel hosszú percekig elidőzött ott ujjaival. Lehelete csiklandozta nyakamat, ami egy egészen mély állapotba kerített engem is. A legvégső döféseket az adta meg, amikor csókolgatni kezdte a szabad bőrfelületet mindenhol, amit csak megtalált. Ujjaimmal végig szántottam rövid hajszálain, majd megállapodtam a nyaka köré tekeredve, amit azzal díjazott, hogy harapdálni és szívni kezdte az arcom és nyakam találkozásánál lévő ívet. Tudtam, hogy innentől nincs megállás. Próbáltam ellenkezni, próbáltam parancsolni magamnak, de nem ment. Sokkal erősebb volt az érzés, a vágy, amit iránta éreztem. Az övé akartam lenni ismét. Érezni akartam mindenét, egyé válni vele. Jelzésként megrántottam nadrágjának felső szegletét, majd faképnél hagyva a mosdó fele rohantam. Hallottam magam mögött a hangos, siető lépteket, így tudtam, hogy vette az adást. Megtorpantam az első útba eső ajtónál, majd vártam. Végül éreztem, ahogy egy erős férfitest simul a hátamhoz, kezeit pedig a derekam köré fonja. Ajkaival először vállaimat kezdte el csókjaival behinteni, majd egyre beljebb lökött, hogy magunkra zárhassa a helyet. Szinte ott folytattuk, ahol az előző napokban abbahagytuk. Rögtön a pultra emelte alakomat, majd vadul csókolni kezdett. Az elején még játszadoztam vele, nem adtam meg a belépési engedélyt neki, de mikor láttam, hogy rettenetesen küzd, nyelveink mágnesként forrtak össze. Szenvedélyes táncot járva kergetőztek körbe-körbe, miközben ugyanolyan tempóval kerültek le rólunk a ruhadarabok. Ezek voltak a pillanatok, amikor nem féltünk egymástól, csak tettük, amit a tempó és az élet diktált. Éltünk. Éltünk egymás karjaiban, mint még soha. Számat egyre több feltörekvő, de halk nyögés hagyta el, az egyetlen dolog, ami betöltötte a teret, azok a sóhajok voltak. Szinte ringatóztunk egymáson, mintha belénk lenne táplálva az ütem. Körmeimet meztelen, de annál izmosabb hátába mélyesztettem, miközben ő karjaimat harapdálta. Mindegy egyes szeglete tökéletes volt, maga volt az álom hozzá érni. Amint bőrünk összetapadt, a selymes érintéstől a fellegekben éreztem magam, mintha két puha toll lennénk, amik repdesnek a levegőben. Józan voltam. Józan, mégis hibát követtem el. Hatalmas hibát. Ismét.

Bejegyzés

Feltétlen érzem, hogy reagálnom kell a részben rólam, de nagyobb részben a blogomról alkotott véleményekre, cikkekre. Egyrészt megtisztelő, hogy ekkora figyelmet keltett csupán három fejezet, és ennyire megfogta magát a médiát is a történet. Másrészt kissé megalázó, hogy felhasználták a blogomat a cikk megírásához. Személy szerint nem érzem, hogy túl lőttem volna a célokon, a figyelmeztetés a blog eleje óta olvasható legfelül, ami arra int mindenkit, hogy saját felelősségre olvassa el! Őszintén kicsit felfújtnak érzem a dolgot, hiszen egy átlagos történet, némi extra jelenettel, amik igazából nem is tartalmazzák a cselekvést, inkább csak szó esik az aktus kezdetéről, tehát durvának sem tartanám. Az pedig, hogy a fiúk mit gondolnak róla őszintén, nem tudom. A blog nem nekik íródik kifejezetten, hanem az olvasóknak. Ha ezt ők maguk is elolvasták valamilyen oknál fogva, ezért nem tudok felelősséget vállalni, és az esetleges negatív kritikák sem tartanak vissza a további folytatástól. Más esetben, ha maguk a fiúk kérik, hogy fejezzem be, akkor úgy fog történni, de erről még nem esett szó, tehát nem hiszem, hogy annyira bánják. További kellemes olvasást kívánok a megmaradt, vagy az esetleges új olvasóimnak!

Rebecca Wonder.

(A cikkeket az alábbi két linken olvashatjátok)

Blikk                                                Life.hu
(Interjú)

Youtube

3.fejezet: Állj ellen

'...Hányan vannak, akik átengednék magukat egy hirtelen vágynak, egy óráig tartó, gyorsan támadt és viharos szeszélynek, a szerelem pillanatnyi csapongásának, ha nem félnének attól, hogy ezt a rövid és felszínes boldogságot helyrehozhatatlan botránnyal és fájdalmas könnyekkel fizetik meg...'

- Bia, idehoznád azt a papírt, kérlek? - szólítottam meg munka- és lakó társamat, mire rögvest felém kapta a tekintetét.
- Melyiket? - kérdezte érdeklődve, mire az asztal felé intettem a fejemmel. Közben én az előző kupac aláírását végeztem a csendes és kissé szürke hangulatú irodai szobában. Még fél óra volt a munka időnkből, ezért igyekeztem mindent mihamarább elvégezni, hogy holnapra kevesebb maradjon és csak délutánra kelljen bejönnöm.
- Ezzel már kész is vagy? - tipegett oda hozzám fekete magassarkújában, mire bólintottam egyet és a tollat kezdtem el rágcsálni.
Szerettem a munkámat, mert viszonylag jól fizetnek és könnyen elvégezhető feladatokat kapok. Eddig még szinte csak az irodában dolgozgattam, papírokat intéztem, kevésszer raktak ki éles terepre.
- Elmegyek kávéért, egy latte?
- Jöhet. - küldtem egy hálás mosolyt felé, ugyanis órák óta valami tejes dologra vágytam. Gyorsan összeszedte a holmiját, majd pár perc múlva el is hagyta a helyiséget. Végre volt egy kis idő, amit magamra fordíthattam így az utolsó percekben, azonnal bekapcsoltam a rádiót és ellazítottam magam, hogy haza érve egy cseppnyi feszültség se maradjon bennem és kipihenve folytassam a napot. Négy nap telt el a hétvége óta, azóta megállás nélkül dolgozom, de legalább valami más foglalja el a gondolataimat, így nem kell a mindennapi problémáimmal foglalkozom. Viszonylag nyugisan teltek el a napok, Marci keresett fel minden egyes nap, de udvarias létemre egyszer sem küldtem el, elvégre csak beszélgetni akart, abban nincsen semmi rossz. Habár tudtam jól, hogy hátsó szándékai vannak, igyekeztem finoman a tudtára adni, hogy ennek semmi esélye, kevesebb, mint több sikerrel. Na mindegy.
Meglocsoltam az ablak párkányon és a sarokban elhelyezkedő zöld növényeket, majd kitekintettem a kicsit párás üvegen keresztül. Körülbelül nyolc méter magasban lehettem, de szerencsémre sosem okozott félelmet a magasság, sőt annál inkább jelentett kihívást. Körbenézve nem volt valami zsúfolt hely, középen volt két asztal elhelyezve, számítógépekkel párosítva, a szekrények pedig a falhoz szorítva álltak. A falak fehérek voltak, szürke mintával díszítve, az egyetlen zaj okozó tényező a Biankát hűsítő mini ventilátor volt. Nem nagy szám, de nekünk tökéletes. Igen, ez az RTL székház irodai szekciója, amit szinte senki sem látogat. Ezek azok a helyek, ahol az összes hátsó munka folyik, mégsem tud róluk senki, mintha egy másik dimenzió lenne. Bár az is előfordulhat, hogy egyszerűen nem érdekel senkit.
- Mehetünk? - kukkantott be a terembe Karesz, aki a személyes sofőrünk, habár ő már lent dolgozik. Egészen idáig együtt dolgoztunk, de őt a legújabb tehetség kutató műsor kezdetekor áthelyezték a földszintre, de ennek ellenére még mindig nagyon jó kapcsolatot ápolunk.
- Persze, csak meg kell várnunk Biankát is. - vetettem fel neki harmadik társunk hiányát, mire jelezte, hogy már lent várakozik.
Összeszedve minden cuccomat elégedetten indultam meg a parkolóban álldogáló taxi felé. A kezem különböző féle táskákkal és szatyrokkal volt tele, így nehézkesen fértem el a keskeny folyosókon, ráadásul sikerült minden kisebb akadályba bele botlanom, ezzel nagyobb hangzavart csapva az egyébként nyugodt területeken. Remek, legalább mindenki tudja, hogy érkezem. A földszintre érve teljesen kiment a fejemből, hogy bárki megláthat, így higgadtan sétáltam végig majdnem egészen a bejárati ajtóig. Hirtelen ismerős hangok csapták meg a fülemet, azonnal felül kerekedett rajtam a félelem, ebből következőleg iparkodva próbáltam a fejemre kapni a fejemet takaró kapucnit, de szerencsétlenségemnek hála sikeresen a földön landolt a kezemben lévő összes táska, amiket majdnem követtem én magam is. Mellesleg felesleges volt minden erőlködésem, mivel a fiú, akitől rettegtem, hogy felismer, szó nélkül rohant el mellettem a forgó ajtón távozva. Bizonyára nagyon siethettem valahova, mivel még a buszmegállóba is szaladva haladt. Bár én is jobban tenném, ha igyekeznék, ugyanis fél óra múlva érkezik hozzám Kristóf, hogy átadja a felsőmet. Mindegy is, legalább ezt megúsztam.
- Dina? - hangzott el a nevem kérdőlejtésben, mire összeszorított szemekkel torpantam meg immár a szabad levegőn. Nem fordultam meg, reméltem, hogy talán tovább megy, ha nem hallgatok a nevemre. - Te mit csinálsz itt?
- Kérlek ne szólj senkinek, nem is láttál itt, oké? - könyörögtem a dobos srácnak, aki értetlenül tekintett rám kérésem után.
- Épp hozzád indultam. - terelte el a témát kérdezősködés helyett, mire egy hálás pillantást küldtem felé. - De ha már így alakult, adom a felsőd. - mosolygott édesen, majd kutakodni kezdett a táska legaljában, de hosszas keresgetés után sem akadt a keresett tárgy nyomára. - Uh, bocsi lehet otthon hagytam. - vakargatta a tarkóját zavarában, mire leintettem, hogy legközelebb elintézzük, de jelen pillanatban sietnem kell.

~ * ~

Lassan végig szántottam ujjaimmal sötét barna fürtjeimen, amiknek a vége természetes ombre mintát kapott, miközben már a főkapun sétáltam be. Alig vártam, hogy végre eltegyem magam egy kis időre, és a saját szobámban lehessek. A kulcsom után kezdtem el kutakodni a zsebemben, ezáltal a létező összes hajszálam az arcomban végezte, egy résznyi látási szöget sem hagyva.
- Jaj, ne haragudjon. - kértem elnézést, mikor neki ütköztem az egyik ajtóban álló járókelőnek. - Te mi a fenét keresel itt? - szökött ki belőlem azonnal, amikor felismertem látogatómat, mire óvatosan felemelte a kezében lógó fekete ruhaanyagot. - Honnan tudod, hogy itt lakom? - folytattam a faggatást, de aztán eszem ágában sem volt megtudni az okokat. - Menj el. - parancsoltam rá.
- Csak hallgass meg.
- Nem. Menj el, most. - löktem el durván, majd kinyitottam a zárat és igyekeztem rácsapni, persze sikertelenül.
- Hallgass meg. - kérlelt kétségbeesetten, de nem engedtem neki.
- Addig nem nyitom ki az ajtót, amíg nem mész el. - próbáltam keménynek és határozottnak tűnni, de nem jártam sok sikerrel.
- Akkor egy darabig maradunk. - támaszkodott neki a falnak, majd várakozni kezdett, mire felsóhajtottam.
- Menj el. - suttogtam elhalóan.
- Kérlek. - tett hasonlóan, mire kénytelen voltam beadni a derekamat.
Beengedtem a lakásomba, ami újfent üresen állt. Még jó, hogy Bianka útközben kiszállt és elment vásárolni, különben most magyarázkodhatnék neki.
Megkértem, hogy várjon meg a nappaliban, de ismételten meg sem hallotta szavaimat, így a hálószobába is utánam jött.
- Nézd. - kezdett bele félénken. - Én nem így akartam ezt. - folytatta nehezen. - Azt se akarom, hogy így maradjon. - már most elegem volt belőle, de még tartottam magamban. - Igazából nem tudom mit akarok. - zengett ódákat arról az estéről.
- Figyelj Miki. - álltam olyan közel hozzá, hogy feszélyezzem őt jelenlétemmel, szinte pár centi választott el minket. - Kurvára nincs kedvem se ehhez, se hozzád. Kurvára nem érdekel az egész, oké? - fakadtam ki, de a reakció egyáltalán nem az volt, mint amire számítottam. Ajkait szélsebesen tapasztotta enyéimre, nyelvével rögtön bejutásért esedezve, amit saját szégyenemre, de hamar megadtam neki. Kezeit automatikusan a derekamra csúsztatta, egészen magához szorítva, miközben az ágy felé lépegetett. Hirtelen ajtócsapódás hangja ütötte meg fülemet, ezért amilyen gyorsan csak tudtam ellöktem magamtól a fiút és kezemmel betapasztottam a száját. Mikor a második csapódás is elhangzott, ami arról értesített, hogy a hazaérkező személy a szobájában van, megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
- Két másodperced van, hogy eltűnj. - szólaltam fel, majd azonnal a kijárat felé lökdöstem a srácot, aki valószínűleg semmit nem értett a helyzetből. Szó nélkül raktam ki a házból, majd amikor becsuktam a bejáratot a hátának támaszkodva nyugtáztam el az eredményemet.
- Hát te? - zökkentett ki mindebből Zsófi, mire ijedten, szívemhez kapva néztem rá.
- Kivittem a szemetet. - mondtam gyorsan az első dolgot, ami eszembe jutott, de ez kudarcba fulladt, mikor megpillantottam a mellettem heverő szemétkupacot. - Vagyis akartam, csak itt hagytam. - szedtem össze magam, majd néhány perc múlva ismét megindultam. - Akkor le is viszem. - mosolyogtam ártatlanul.
- Fogalmam nincs mi bajod, de nem is érdekel. - rázta meg a fejét lemondóan. - Este bulizni megyünk, ha akarsz, ha nem. - közölte velem a tényeket, mire megértően bólintottam, majd visszaballagtam a szobámba.

~ * ~

- 'Cause you make me feel like, I've been locked out of heaven. - a taxiban ücsörögve kiáltotta Zsófi és Ya Ou egyetemben a dalt, ami az egyik közös kedvencünk, nekem mégsem volt hangulatom bekapcsolódni hozzájuk, inkább csak mosolyogtam rajtuk. Szintén nem volt sok kedvem ma bulizni menni velük, de úgy gondoltam harmadik alkalommal már nem passzolhatom le őket.
- Egy kis életet kicsipóni. - lökött oldalba a félig kínai származású srác, mire ismét egy erőltetett mosolyra húztam ajkaimat, majd tovább folytattam a kint lévő esti, zajongó pesti életet. Itt soha nincs megállás.

Inkább már meg sem kérdeztem, hogy merre tartunk, hagytam, hogy magukkal vigyenek a boldog tudatlanságba. Bár mikor ismerős környék fele haladtunk, sejtelmesen pillantottam barátnőmre, aki kissé szégyenlősen kerülte a tekintetem. Lemondóan megráztam a fejemet, majd csak imádkozni tudtam, hogy ne oda menjünk, ahova én azt gondolom. Minden reményem elszállt, amikor megálltunk a Gozsdu-udvar feliratú szórakozóhelyekkel teli területre, ahol ezek szerint tölteni fogjuk az egész esténket. Ennél jobbat kitalálni se tudtak volna.

- Ez komoly? - húztam félre az egyik sötétebb sarokba Zsófit, aki fejét lehajtva próbálta kikerülni a beszélgetést. 

- Nyugi már, minden oké lesz. - csitítgatott, mivel a nyílt utcán kezdtem el vele hangosabban vitatkozni. - Ya Ou utána nézett, ma sokáig próbán vannak. - vallotta be, miszerint eredetileg is ez volt a tervük, de nem igazán nyugtatta meg a lelkiismeretemet.
Egy nagyobb sóhaj hagyta el a számat, majd megadva magamat, elindultam a többiek felé, akik már a bárban üldögélve várták italukat. 

- Remélem nekem is rendeltetek. - pattantam le melléjük.

- Ismersz, nem? - karolt át a kínai, majd egy apró puszit lehelt a homlokomra.

Önfeledten vetettem bele magam az estébe, az ár hullámszerűen vitt magával egyenes a mély óceánba, amiből képtelen leszek pár óra múlva kiúszni, de lehet nem is akarok. Pohárról pohárra húztuk le a feleseket, amik méregként marták végig nyelőcsövünket, de még ez sem zavart minket. Mindegyikünk a mámorító hatását várta, ami egyenesen az Édenkertbe vezet minket. Csak ültünk ott, beszélgettünk és jól éreztük magunkat. Hiányzott már ez, hiányzott, hogy eltudjam engedni magam, és olyan emberek társaságában legyek, akik őszintén szeretnek, mellettem vannak és minden hibámmal együtt elfogadnak. Igen, most következik az a rész, amikor egy egész nyáltenger hagyja el szánkat, és csak érzelgősködni tudunk.
- Látod én mondtam, hogy nem lesz gáz. - ölelt át szorosan Zsófi, mire óriási puszit adtam neki az arcára, majd hasonlóképpen magamhoz vontam.
- Khm. - köszörülte meg a torkát idegesen Ya Ou, mire valamiért automatikusan az ajtófele kaptam a fejemet, amin megpillantottam, hogy öt ismerős arc lép be, majd helyet foglalnak a velünk szemben lévő asztalnál. - Kicsit hamar elszóltad. - suttogta barátnőm fülébe, de még nekem is sikerült hallanom.

Arcomról szó szerint lefagyott a mosoly vagy bármiféle érzelem, csak az ijedtség tükröződött rajta. Hirtelen erős vágyam támad a sírás után, de egyetlen egy könnycsepp sem hullott ki szemeim közül. Lábaim a földbe gyökereztek, ennek ellenére fogalmam sem volt miért féltem ennyire. Hiszen nem kell vele foglalkoznom. Úgy kell tennem, mintha itt se lenne, más megoldás nincsen. Nem is törődtem sokat vele, visszapattantam az előző helyemre, majd újabb alkoholos italokat csúsztattam le a torkomon legjobb feledőként. Szerencsére, hogy még időben tudtam értesíteni egy másik haverunkat, hogy két perce van a szórakozóhelyre érni különben soha többet nem állok szóba vele. Persze ő is tudta, hogy csak viccelek, de azért eleget tett utasításaimnak, így hamar megérkezett köreinkbe. Azonnal üdvözöltem, bár a kelleténél kicsit jobban ragaszkodtam hozzá, alig akartam elengedni magamtól, mintha egy biztonsági zóna lenne számomra.

- Akkor most én kérdezem? - szűrte ki a fogai között Zsófia. - Ez most komoly? 

- Micsoda? - rebegtettem pilláimat értetlenül előtte, mire megrázta a fejét.

- Mi a fenének hívtad meg ezt a kályhagépet? - biccentett fejével a fekete hajú barátom felé, mire hangosan felnevettem.

- Annyira nem is rossz. - nyugtáztam le magamnak is. - Ne bántsd Maykee-t. - kértem tőle bociszemekkel, mire közölte, hogy jól tudtam, hogy nem igazán kedveli őt, így felesleges volt meghívnom.

Őszintén szólva egyáltalán nem érdekelt, hogy ki van körülöttem, az egyetlen ember, akire koncentráltam, a velem szemben álló és poharát percenként forgató piros fejpántos fiú, akinek tekintete szinte majdnem lángokba borult valamitől. Talán én voltam az a valami, de tetszett. Sugárzott belőle a féltékenység, amit nagyon élveztem. Egy röpke momentumra se kapta le rólam a tekintetét, minden egyes mozdulatomat és szavamat figyelemmel követte. A felügyelete alatt tartott engem, amin jobbnak láttam, ha változtatok, ezért a mosdó felé irányultam, hogy egy kis időre eltűnhessek szemei elől. A mellékhelyiségbe beérve azonnal a kagylóhoz sétáltam, lepakoltam a cuccaimat, majd hideg vízzel leöblítettem a tűzben égő testemet. 

A másik pillanatban már csak annyit éreztem, hogy két erős kéz fonódik a derekam köré, majd egy laza mozdulattal a pultra emel, és vadul csókolni kezd. Nem fogtam vissza magam, ha akartam, sem tudtam volna, hiszen az alkohol már rég átvette felettem az irányítást, képtelen voltam uralkodni magamon és a vágyaimon. Reflexből az illető nyaka köré fontam kezeimet, majd egyikkel beletúrtam rövid hajába, de mikor akadályba ütközött kissé megriadtam, de nem engedtem el őt. Kezei összevissza vándoroltak testemen, majd mikor felbátorodott szoknyám szegletéhez ért és egyre feljebb kezdett el simogatni. Először combon külső felületét kezdte el dörzsölgetni, majd egyre jobban haladt a belső részre, a középtájt megcélozva. Ez volt az a pillanat, amikor megálljt fújtam, egy erős lökettel eltoltam magamtól, majd mielőtt még észbe kaphatott volna kirohantam az ajtón.

- Szia. - álltam meg rögvest az első ismerős illető előtt, aki éppen a pántos bandatársa volt.

- Hello. - mosolygott rám kedvesen, majd meginvitált maga mellé a pultnál.
Mikor az előbb említett személy dühösen, hajába túrva lépett ki a folyosón, szemével engem keresve, olyan közel húzódtam Kristófhoz, amennyire csak tudtam. Ezzel még jobban az egekbe emelve az amúgy is részeg fiú vérnyomását, aki majd kirobbant bőréből, annyira felhúztam tetteimmel. Ahelyett, hogy letámadott volna egy szúrós pillantást szórt felém, majd elhagyta a bár térségét. Ez volt az a momentum, amikor én magam is felálltam a helyemről, majd a többiek után indultam volna, de ők sehol sem voltak, másrészt nem voltam annyira járó állapotban.
- Elég későre jár. - fogta meg a vállamat Kristóf. - Hazakísérjelek? - ajánlotta fel kedvesen, amit kénytelen voltam elfogadni, mert ha nincs velem ma sem jutok haza.

Illedelmesen rám adta fekete szövetkabátomat, megfogta helyettem a táskámat, majd kinyitotta előttem az ajtót. Hálás pillantással ajándékoztam meg válaszként, majd elindultam jobb irányba, ahol ismételten nem várt személybe botlottam bele.
- Jó szórakozást. - vetett ránk egy flegma pillantást Miki, majd végszóként egy utolsót szívott cigarettájából, majd elnyomta a csikket. Miközben végig mért megnyalta alsó ajkát, majd vállamnak ütközve ott hagyott minket. Fájdalmasan lehunytam a szemeimet, majd Kristóf karjába kapaszkodva hagytam, hogy hazakísérjen...

2.fejezet: Engedd el

'...a jó és a rossz történeteiben csak a jóknak szoktak rettenetes bal szerencséjük, baklövéseik és melléfogásaik lenni. A rosszak mindig okosak, fegyelmezetten viselkednek, és ravasz terveket eszelnek ki. A gonosz mindig a helyes utat választja. A való életben a rosszak éppúgy elkövetnek egyszerű, könnyen kivédhető hibákat, mint a jók, vannak rossz napjaik, és kudarcok is érik őket...'

Ide-oda billegtem, mintha forgott volna velem a világ. Nem éreztem mást csak a fejemet szétzúzó erőt, ami lassacskán az őrületbe kergetett. Mintha napokig nem ittam volna egy kortyot se, ki voltam száradva, mint a Verebi patak télen. A létező összes erő kiszivárgott testemből, mozogni se tudtam. Egy élő halott voltam.
Amilyen gyorsan csak tudtam kikászálódtam az ágyból és a fürdőszoba felé igyekeztem, hogy valami emberi külsőt varázsoljak magamra. Engedély nélkül használatba vettem a zuhanyzót felfrissíteni magamat. A forró víz jól esően áztatta végig mindenemet, új élet szállt belém. Végre tudtam hol vagyok és feltudtam dolgozni a történteket. Egy hatalmas levegőt vettem és felkészültem mindenre, ami ezek után következni fog, bár ha szerencsém van meg édesdeden álmodik az ágyban, és semmire nem emlékszik a tegnap történtekből, így szó nélkül kisurranhatok. Tervem azonnal meghiúsult, mivel már hasonlóan kész állapotban üldögélt a kanapén lehajtott fejjel. Egy pillantást sem vettetem rá, egyenesen a táskám felé mentem, és az utolsó dolgaimat is beledobáltam.
- Hova mész? - törte meg végül a csendet, mire lehunytam a szemeimet és egy kósza haj tincset tűrtem a fülem mögé.
- Haza. - válaszoltam egy kis idő elteltével, de még mindig nem néztem felé. Behúztam a táskám cipzárját, majd felegyenesedtem, de mikor hátrafordultam tekintetem az övével akadt össze. Előttem volt és próbálta elállni az utamat.
- Figyelj én...- kezdett bele mondandójába, de mielőtt folytathatta volna, rögvest szavába vágtam.
- Nem kellenek a kamu dumák. - akasztottam vállamra a fekete, bőr tárgyat. - Nagy lány vagyok, túlélem. - húztam fel a szemöldököm, majd vágtam oda neki durván, de azonnal megbántam, mikor arca szomorkás hangulatot öltött fel. - Nyugi, nem fogja megtudni senki, visszatérhetsz a tökéletes életedbe.
- Miről beszélsz? - kapta el a karomat, mikor el akartam iszkolni mellőle. Ismét csak méregetett és válaszomra várt.
- Túl vagyok már egy ilyenen, tudom, hogy megy ez. - nevettem fel keserűen, kiszabadítottam magam fogságából, majd sietősen megindultam a kijárat felé, amit az igazat megvallva, fogalmam sincs hol van.
A folyosót krém színű falak fedték körbe, amiket fehér, aranyozott mintájú ajtók sora díszített. Mesébe illő volt a hely, kellemes és otthonos, más esetben szívesen töltöttem volna meg itt az időmet. Időközben megálltam a 228-as számmal ellátott ajtó előtt, majd beleszagoltam az előtte elhelyezkedő vörös rózsa csokorba, ami a kedvenc virágom. Elmosolyodtam saját gyermekded viselkedésemen, majd megpróbáltam tovább haladni, de ekkor lépett ki elém a szőke hajú srác, aki egész éjjel utánam koslatott.
- Jó reggelt Dina! - szólított meg a nevemen, ami elég nagy meglepetést okozott, de nem fordítottam igazán nagy figyelmet neki. - Már mész is? - kérdezte vidáman, szemeiben pedig megcsillant a remény egyik halvány jele.
- Igen, sietnem kell. - okoztam ezzel neki a legnagyobb csalódást, mivel gondolom nem igazán erre a válaszra számított, mire egy kissé megsajnáltam őt. Aranyos srác volt, tele jó szándékkal, de nem igazán az én esetem, ezért inkább leráztam őt.
- Dina! - kiáltott utánam egy ismerős hang, mire összehunyorított szemekkel próbáltam elrejteni magam. Butaság, de első reflex. - Kérlek, várj. - kérlelte suttogva, tudtam, hogy beszélni akar még velem, ahogyan azt is, hogy mit fog mondani: nem akart megbántani, nagyon kedvel engem, maradjunk barátok, ezt pedig felejtsük el.
- Igen, maradj még, reggelizz velünk. - mondta tele lelkesedéssel a hangjában Marci, mire húzni kezdtem a számat, de beleegyezően elindultam vele, magára hagyva a másik srácot. - Siess már Miklós! - sürgette haverját, mire én is gyorsítani kezdtem a tempómon.
Mire leértünk az egyik kávézóba, a banda másik két tagja, és a hozzájuk társult két Ricsi már javában a reggeli koffein bombájukat fogyasztották. Kedves mosollyal fogadtak minket, azonnal helyet szorítottak nekünk. Ismét nagy pechemre, középre kerültem, így az asztal szélén kissé elbújva ültem az ezúttal piros pántját elhagyó fiú mellett. Mintha a sors kísértene. Megakartam szabadulni. Haza akartam menni, lefeküdni a saját otthonomba és kitörölni ezt az egész tegnapi estét, de megint csak egy ördögi körbe kerültem, amiből rettenetesen nehéz kikerülni. Remek. Legalább azt nem vettek észre, hogy Vele aludtam egy szobában. Némi jó a rosszban.
- Mindent köszönöm srácok, de nekem tényleg indulnom kell. - szólaltam meg hosszas hallgatás után, majd egy erőltetett mosollyal az arcomon, összeszedtem magam és felálltam a zsúfolt asztaltól. A mellettem hasonló csendben üldögélő fiú rögvest felpattant és a segítségemre sietett, amire egyáltalán nem volt szükségem, így magamban kezdtem el szitkozódni.
- Szombaton várunk, feliratunk a listára.! - kiáltott utánam Marci, mire illedelmesen hátrafordultam, és megköszöntem meghívását, majd tovább haladtam.
- Csak egy kibaszott pillanatra megállnál? - dühöngött Miki makacsságomon, de eszem ágában sem volt meghallani se, amit mondott, így úgy tettem, mintha elsiklott volna a fülem mellett. - Dina. - kapta el a karomat újfent, mire megszeppenten néztem fel rá.
- Neked barátnőd van, megcsaltad, még mindig nem érted? - világosítottam fel, mire gondolkozni kezdett. Lemondóan kezdtem el rázni a fejemet, majd csalódottan kihúztam kezéből a sajátomat. - Mintha bűnt követtünk volna el. - érződött hangomban a megbánás, torkomra forrtak a könnyek. - Sajnálom. - suttogtam elhaló hangon, majd egyetlen szomorú pillantással elbúcsúztam tőle, talán örökre.

~ * ~

Teljes kikapcsolt állapotban sétáltam a lakásomhoz vezető lépcsőn, igyekeztem semmire sem gondolni, átadtam magam a zene nyugtató hatásának. Legbelül reménykedtem, hogy valamelyikük már hazaért, így végre be tudok menni a saját otthonomba. Összekulcsolt ujjakkal imádkoztam, miközben az ajtó felé közeledtem, ami a folyosó legvégén található, a 44-és szám alatt.
- A fenébe. - hagyta el a számat, mikor megrántottam a kilincset, de az semmi pénzért nem volt hajlandó kinyílni. Homlokomat a hideg, falburkolatú ajtónak döntöttem, majd lassacskán lecsúsztam a fal mellé, és vártam, hogy valami isteni csoda történjen. Körülbelül már több mint fél órája ülhettem ott, amikor lépteket hallottam felém közeledni, de még mindig nem kaptam el a tekintetem a padlótól.
- Megmondanád, hogy mit csinálsz a földön? - szólított meg egy ismerős, lány hang, mire ragyogó arc kifejezéssel ugrottam a nyakába, és szorítottam magamhoz. - Csak egy napra mentem el, mi bajod van? - értetlenkedett, mire észbe kaptam és elengedtem őt.
- Kulcsod van? - kérdeztem iparkodva.
- Miért neked nincs? - vágta oda flegmán, mire megráztam a fejemet. - Pótkulcs?

- Nem találtam.
- Lábtörlő alatt. - jelentette ki semlegesen, mire egy hatalmas kő esett le rólam, és irtózatos hanggal csattant a földön. A világért sem jutott volna eszembe, hogy hagytak itthon egyet, bár ezt előbb közölhették is volna. - Bianka, Lili? - vette át a kérdező szerepét ezúttal Zsófi a lakótársam, és egyben legjobb barátnőm, miközben már az előszobában álltunk.
- Rohadt jó kérdés. - vigyorogtam gúnyosan. - Egész este hívogattam őket, de semmi. - mondtam, majd ezzel lezárva a beszélgetést, a szobámba iszkoltam.

Pár óráig ki sem tettem a lábam, még enni se voltam hajlandó, csak némán feküdtem az ágyamban, és a fehér plafonon lógó csillárt bámultam. A lila falak között lenni olyan volt, mintha egy éhező tigrisnek húst adtak volna. Megkönnyebbülést okozott a saját tárgyaim között lenni, egy olyan helyen, ami az én birtokomban állt. Az enyém volt. Nem tudtam miért volt hirtelen annyira fontos ez az érzés, de jól esett. Jól esett tudni, hogy ezt nem vehetik el tőlem, ez bizonyára örökre az enyém marad.
Furcsa érzés kerülgetett, de nem tudtam pontosan megfogalmazni, hogy mi az. A déjà vu minden egyes porcikámat átjárta, egyszerre tudtam volna kiüvölteni magamból a fájdalmat és csöndben zokogva eltemetni magamban. Nem az fáj, ami történt, hanem ahogy. Ugyanazt a hibát követtem el, a saját csapdámba estem bele, amiből nem tudom hogyan fogok kimászni. Ha egyszer sikerült, talán másodjára is fog. Talán.
- Jó, most már elmondhatod mi bajod. - rontott be a szobámba kellemetlenül Zsófi, majd kérdés nélkül helyet foglalt mellettem az ágyon, és a kezembe nyomott egy tál földimogyorót.
- Mi bajom lenne? - kérdeztem vissza, próbáltam értetlen arckifejezést vágni, bár tudtam, hogy képtelen leszek átverni őt.
- Jó, Dina, tudod kivel szórakozzál. - nevetett fel színlelésemen. - Toljad. - bátorított, mire egy hatalmasat sóhajtottam derekamat beadva.
Hosszas mesélésbe kezdtem, minden egyes apró részletet kötelező voltam elmondani neki. Már az elején sejtette a történet végkifejletét, de azért illedelmesen megvárta, míg magam vallom be. A legvégén egy szót sem reagált, még egy arcizma se mozdult meg, csak szorosan magához ölelt.
- Csak ne legyél szerelmes, oké? - nézett mélyen könnybe lábadó szemeimbe, mire egy aprót és alig meggyőzőén bólintottam egyet. - Ha így lesz, mindkettőtöket szétverlek. Semmiféleképpen ne keresd fel többet.
- Tudom, nem fogom. - suttogtam, mire vette az adást és újfent magamra hagyott a szertecikázó gondolataimmal.

~ * ~

(a kép nem valós)

Délutáni órákban a telefonom idegesítő pittyegő és rezgő hangjára ébredtem fel, mire egy nagyot nyújtózkodtam, és a kezembe kaptam a kommunikáló eszközt. Lapos pislogások közepette próbáltam összpontosítani a nevekre és a hozzájuk fűzött üzenetekre. Ezekből a legutolsót figyelmen kívül hagytam, és az első kettőre írtam választ. Érdekes, hogy szinte majdnem egyszerre talált be mind a három srác, de reméltem, hogy semmi kapcsolat nincs a levelek között.
Marci órákig erőlködött, hogy igenis menjek el a szombaton lévő első élőadásukra, amihez nem igazán fűlött a fogam, de nagy nehezen beleegyeztem. Mint kiderült, Kristóf és Miki közös szobájában hagytam a fekete toppomat, ami még a bulin volt rajtam, reggel pedig másikat öltöttem magamra. Mikit annyira se méltattam, hogy megnézzem, mert őszintén szólva semmi kedvem nem volt se hozzá, se a magyarázkodásához. Nem is próbálkozott többször, tudta, hogy esélytelen. A nap hátralévő részét lustálkodással és nyűglődéssel töltöttem, mivel ismét egyedül voltam otthon, és egyetlen egy programom se akadt. A kiskutyám, Mirus sem volt itthon, mert a héten hazavittem vidékre, így egy árva lélek sem akadt a közelemben. Kisétáltam a fehér festékkel borított nappali szobába, ami közepén egy fekete, barna párnákkal díszített kanapé helyezkedett el, előtte egy nagyobb képernyőjű televízióval. Középen megállva gondolkoztam azon, hogy mi is volt a célom, de miután az istenért se akart eszembe jutni, inkább a konyhába ballagtam egy kis nassolni valóért. Lehuppantam az egyik sarokban lévő fotelbe, majd majszolni kezdtem a tejbe áztatott mogyorós győri édest. Nem valami ínycsiklandó kinézetre, de ízre annál jobb. épp az utolsó falatnál tartottam, amikor legnagyobb meglepetésemre valaki csöngetett az ajtónál. Azonnal felugrottam és a bejárathoz szaladtam, hogy megnézzem ki is lehet az.
- Szép estét kicsipóni. - köszöntött hatalmas a mosollyal arcán kínai barátom, akinek azonnal a karjaiba omlottam. Rettentően kellemes érzés volt a közelében lenni, mindig is úgy tekintettem rá, mint a harmadik bátyámra.
- Megmentetted az életem. - hálálkodtam neki, majd rögvest magamra kaptam valami viselhetőt és a friss levegőre invitáltam, egy kora esti sétára.
Helyet foglaltunk az egyik közel eső park kissé megrongálódott padján, ami régi idők óta a torzshelyünk. Szinte egyszerre kaptuk elő zsebünkből a cigarettás dobozt, és automatikusan rágyújtottunk.
- Na mesélj. - szólalt meg utána, mire lesütöttem pilláimat. Éreztem, hogy Zsófi küldte, és azt is tudtam mi fog most következni.
- Zsófi mindent elmondott? - huzakodtam elő vele azonnal, mire torkából egy halk nevetés szaladt ki.
- Csak a lényeget. - nyugtázta le, mire aprót bólintottam jelezve megértésemet.
- Remek.
- Tudod, hogy nem ítéllek el. - kezdett bele monológjába, ami valószínűleg arról fog szólni, hogy mennyire hiszékeny és könnyen csapdába csalható vagyok. - De azért gratulálnék a naivságodhoz.
- váltott át komoly hangnembe. - Szeretlek, de sokszor felelőtlen vagy. - bólintottam ismét, mire felállt és közelebb lépett hozzám. - Most mondjam úgy, hogy remélem többet ilyet nem csinálsz? - nevetett fel, mire hitetlenkedve pillantottam rá barna szemeimmel. - Inkább hívj fel az éjszaka közepén.
- Úgy ott hagytál, mint a picsa. - vágtam oda neki durván, mintha részben az ő hibája is lenne, amikor tudom magamról, hogy tévedek.
- Elvoltál te a spoonos haverjaiddal. - hozta fel problémáját ő is, majd zsebre vágta kezeit. - Kicsit jobban is, mint kellett volna.
- Muszáj? - kérleltem megtört hangon, amire észlelte, hogy elég lesz a kioktatásából.
- Gyere ide. - suttogta, majd kinyitva kabátját szorosan magához vont. Arcomat mellkasába fúrtam és így próbáltam elnyomni a bennem lévő kételyeket. Ez volt az egyetlen dolog, ami jelen pillanatban megnyugtatott. Ya Ou.

1. fejezet - Bűn

'...éppen akut önsajnálat állapotában leledzel.... Ilyenkor veszélyes az alkohol. Életveszélyes. Az első pohár: könnyű borongós hangulat. A második: bepirosodik a szemed, szipogsz, és ráakaszkodsz egy ismerősre, hogy kivívd az együttérzését. Harmadik pohár: egy vadidegennek öntöd ki a szíved, elmeséled neki egész életed történetét, és elvárod, hogy megessen rajtad a szíve. Negyedik pohár: kisétálsz a fedélzetre, a vízbe bámulsz, és arra gondolsz, hogy senkinek a világon nem hiányoznál...'

Órák óta álldogáltam a zenétől dübörgő és az alkohol maró szagától bűzlő bár mellett, ahol terveink szerint töltöttük volna az éjszakát barátnőmmel. Ötödik alkalommal csörgettem meg telefonját, amit képtelenség, hogy egyszer sem vett fel, hiszen éjjel nappal a kezében van. Feldúltan túrtam szanaszét álló barna tincseim közé, amik azután selyemként hullottak vissza a hátamra. Megigazítottam a
vállamon heverő táskám fülét, majd idegesen betopogtam a kedvenc kávézónk helyiségébe, ahol jól ismert barátunk, Ákos dolgozott.
- Hali. - köszöntem halkan, miközben igyekeztem némi kedvességet vinni hangnemembe, eltakarva borús hangulatomat.
- Szia csajszi. - hajolt közelebb hozzám rögvest, hogy a szokásos két puszival üdvözölhessen, amit minél előbb próbáltam lezavarni. - Biankát hol hagytad? - kérdezte nevetgélve, mire arcom azonnal lángokba borult.
- Ne is mond. - temettem arcomat a tenyerem közé, majd erősen végig simítottam orcáimon, hogy kivezessem a feszültséget onnan. - Fel se veszi a telefont.
- Egy korsó csapolt sör? - ajánlotta fel, amit mosollyal nyugtázva fogadtam el, majd utoljára megpróbálkoztam barátnőm elérésével.

- Feladom. - csúsztattam a táskám legmélyére, azután pedig akkorát kortyoltam a hideg italból, amekkorát egy lány képes a nála is nagyobb korsóból. 

- Ebben verhetetlen vagy. - mosolygott rám édesen.

- Miért ilyen üres a bár? - hagytam figyelmen kívül a kijelentését, majd hátat fordítva érdeklődtem azután, hogy miért nincs egy árva lélek sem azon a helyen, ahol hemzsegni szoktak a fiatalok.

- Kibérelték, buli lesz. - mondta, miközben éppen az egyik poharat helyezte a pult sarkába. - De nyugi, maradhatsz. - nevetett fel ismét, amiben egy cseppnyi humort sem éreztem, így csak egy gúnyos vigyorral az arcomon válaszoltam neki.

Nem vártam sokáig, hamar felkaptam magam eddigi ülőhelyemről, majd a mellékhelyiség felé sétáltam, hogy egy kissé rendbe szedhessem az arcomat. A tükörbe nézve elszörnyedtem a saját látványomtól, így előbb inkább engedtem szükségleteimnek, majd utána tértem vissza a smink igazításához. Szinte majdnem egy óráig nyugtatgattam magam a mosdóban. Legnagyobb problémámat az okozta, hogy egy darab kulcs sem volt nálam a közös lakásunkhoz, így fogalmam sem volt hol fogok az éjszaka aludni. Jobbnak véltem, ha nem rágódok ezen tovább, hiszen magától úgy sem fog megoldódni, majd később kitalálok valamit. Előkaptam a neszesszeremből a tűzvörös rúzsomat, majd finoman kentem fel a számra, amit a szempillaspirálom követett. Néhányszor beletúrtam még kicsit lelapult hajamba, majd mikor úgy láttam, hogy viszonylag elfogadható külsővel rendelkezem, megindultam vissza Ákoshoz. Hatalmas meglepetésemre, mikor kinyitottam az ajtót, egy seregnyi pasi vette körbe a teret, keresték a helyüket, és mikor végre megtalálták, az összes szempár rám szegeződött. Mindegyikük értetlenül bámulta az ajtóban dermedő alakomat, de ahelyett, hogy tovább égettem volna magam, összeszedve minden erőmet elsétáltam mellettük.

- Azt mondhattad volna, hogy a faktorosok jönnek. - szűrtem ki alig hallhatóan fogaim közül a szavakat, mire barátom arcára egy huncut mosoly ült ki.
- Mégis minek? 

- Mondjuk leléptem volna, elég volt az ilyesfajta fiúgárdából. - zavartam le, majd a kijárat felé indultam, de egy magas, barna, jól fésült hajú srác állta el az utamat, akinek egy hasonló színű pánt díszelgett a fején, mint az én ajakrúzsom. Nem találtam rá más szavakat, egyszerűen gyönyörű volt, és mivel egy hang sem jött ki a torkomon, inkább visszaültem a helyemre, és vártam, hogy odébb sétáljon. Arcom paradicsomszínű pírba borult látványától, éreztem, ahogy mindenemet elönti a forróság, szinte remegett a testem az izgalomtól. Összeszedve gondolataimat ráztam meg a fejem, majd fordultam vissza Ákoshoz, aki szerencsére észre sem vette a pillanatnyi zavaromat.
- Egy tequila-t, kérlek. - kértem a lehető leggyorsabban. - Silvert.

~ * ~

Már több mint fél órája üldögéltem újabb két fiú társaságában, akik nem rég érkeztek meg az én kérésemre. Így visszagondolva nem volt valami zseniális ötlet, hiszen gyakorlatilag ismét csak saját magammal beszélgettem. Körülbelül a harmadik tequilámat húztam le, ami savként marta végig a torkomat, de az utána következő citrom enyhítette égető ízét, amikor úgy döntöttem kissé kiszellőztetem a fejemet a friss, de annál csípősebb levegőn. Miután becsuktam magam után az ajtót, beálltam az egyik kis sarokba, majd előkaptam zsebemből az erre alkalomra tartogatott mentő eszközeimet. Jól begyakorolt módon a számhoz emeltem, majd a gyújtom segítségével meggyújtottam a mentolos cigarettámat. Mélyet szippantottam belőle, ami gondosan átjárta a tüdőmtől kezdve az elmémig, majd jól esően kifújtam azt. Füstjének furcsa alakzatán szórakoztam pár másodpercig, amit az alkohol tudatromboló hatásának tudtam be.
- Helló. - fordult vissza hozzám egy szőke hajú srác, miután féloldalról megpillantotta egyedül álló alakomat.
- Sziasztok. - köszöntöttem őket udvariasan, de próbáltam mihamarabb lerázni őket.
- Hát te honnan jöttél? - dülöngélt előttem. - Talán a mennyből? - mutatott fel a sötét égre, amit már régóta a csillagok ragyogtak körbe.
- Elég szar duma, nem gondolod? - mondtam miután egy újabb adagot fújtam ki a számból, mire csak semmit tudóan vállat vont, majd egy lépéssel közelebb jött.
- Érted a csillagokat is lehazudnám édesem. - szűrte ki a fogai között, mire akaratlanul is felnevettem, mert végül is nem volt valami ijesztő külseje, inkább mondtam volna aranyosnak.
- Értem. - mosolyogtam vissza halványan.

- Marci vagyok, a Spoon nevű zenekarból. - mutatkozott be, mire automatikusan nyújtottam volna a kezemet, de abban a pillanatban lépett mellém kínai barátom.
- Bocsi, ByTheWay-es vagyok, nem áruló. - nevettem fel, miközben megpaskoltam a mellettem dühtől forró Ya Ou vállát. - Nyugi cuki pofa. - pusziltam meg nyugtatásként, ugyanis eléggé féltékeny típus, ha hozzájuk hasonló fiúbandáról van szó. Nem igazán kedvelte őket, bár szerintem ebben csakis a konkurencia szerepe játszik.
- Elmegyünk dohányboltba, pattintós? - kérdezte a rendelésemet, mire csak kacsintottam egyet, majd útjára engedtem a két fiút. Valamilyen furcsa módon sikerült Bencét is magával rángatnia, ami elég szokatlan, hiszen ha rólam van szó nem igazán csatlakozik a társaságunkhoz. Fogalmam sincs mi baja lehet velem, semmit nem tettem ellene.
Mire az egészet lezavartuk a szőke srácnak, Marcinak és haverjainak már nyoma sem volt, egyedül a piros pántos srác álldogált némán előttem. Zavaromban inkább egy újabb cigit gyújtottam meg és vártam, hogy ő tegye meg az első lépést, ami a megfelelő kommunikációhoz szükséges.

- Ne haragudj Marci miatt. - kezdett is bele hamar mondandójába. - Eléggé kezelhetetlen ilyenkor. - vakarta meg tarkóját, ami számomra azt jelentette, hogy ő is zavarban van.

- Nincs gáz, nem volt vészes. - vallottam be az igazat neki, mire arcára különös vidámság ült ki.

- Igazából totál rád van állva. - nevetett fel, miközben előhalászott egy szálat a zsebéből. Tehát dohányzik. Még jobb. - Azóta rólad beszél mióta megérkeztünk. - folytatta, majd segítőkészen felé nyújtottam a saját tüzemet.
- Hiszen azt se tudja ki vagyok. - tört elő belőlem a felismerés, majd elnyomtam a csikket. Erre a kijelentésemre alaposan végig mérte megjelenésemet, és hosszan arcomba fújta füstjét, aminek egyesek szerint komoly jelentése van.

- Attól még bejössz neki. - mondta ki ezúttal mélységgel a hangjában.

~ * ~

- Igyunk a versenyre, és arra, hogy mindenki a maximumot fogja kihozni magából! - zengte ódáit egy bodri fejű pasas, akiben már javában ott tetézett a szeszes italok kellemes, de mégis furcsa hatása. Nem tudtam volna megmondani, hogy ki lehet ő, de hangilag a toppon volt. Egyszerre emeltem meg poharamat és szemöldökömet, amikor a képzeletbeli koccintás következett, habár fogalmam nincs engem miért vettek be a körbe, amikor egyikőjükhöz sincs egy fikarcnyi közöm se. Mindegy, legalább van társaságom.
Izgalommal követtem figyelemmel minden egyes férfi fellépő előadását, akik egymással próbáltak megmérkőzni, és saját, házi énekversenyt tartottak. Ragaszkodtak, hogy szálljak be a szavazásba is, de jobbnak véltem, ha inkább megtartom magamnak a véleményemet, így csak külső szemmel figyeltem az eseményeket. Nem sok minden történt a különös beszélgetésünk óta, egy kis időre ismételten magányomban álldogáltam. Az egészben a legkülönösebb, hogy egy pillanatra se bírtam levenni szemeimet a vöröslő fejpántos srácról, aki ugyancsak sokszor méregetett engem is, de mindketten a helyünkön maradtunk. Ez idő alatt szinte mindenki bemutatkozott a helyszínről, egy-két embert kivéve. Remek, megpróbáltam kimaradni az idei faktor választékából, de úgy látszik elkerülhetetlen, hogy a sors megismételje önmagát.
Idegesen fújtattam magam elé, amikor az órámra pillantottam, ami már hajnali kettőt mutatott, de kínai barátom és flegma társa még mindig sehol sem volt. Kezdtem belenyugodni a tudatba, hogy szó nélkül leléptek, és minden bizonnyal már otthon alusszák az igazak álmát. Nem baj, ezért még számolok vele. Ritmusosan mozgattam a lábamat a zenéből szóló ütemre, éppen a kedvenc Sam Smith számom szólt a hangfalakból. Legjobban azt kívántam, hogy a terem közepére vethessem magam és táncolhassak, de a vendégek nem biztos, hogy örültek volna neki, habár kitudja. Marci biztos értékelte volna.
- Gyere. - intett a fejével a piros pántos a kijárat felé, ahol egy sör társaságában szó nélkül követtem. Egy kis ideig hátra sem nézett, hogy megyek e utána, zsebre tett kezekkel haladt előre egy eldugott sarok felé. Kissé megrémisztett, de nem igazán foglalkoztam vele, hagytam, hogy magával vigyen. Egy nagyobb fa melletti kispadon pihent meg, helyet foglalt, majd újabb szál dohányt gyújtott meg, és jól esően szívott belőle. Némán ültem le mellé, majd vártam, hogy magyarázatot adjon. - Még a nevedet sem tudom. - nézett mélyen a szemeimbe, arcán angyali mosollyal, ami minden egyes testrészemet megmozgatta, annak ellenére, hogy nem igazán azt kaptam, amire számítottam.
- Dina. - mosolyogtam vissza rá, majd kezeimet kezdtem dörzsölgetni, amit ő is észrevett.
- Miki. - nyújtotta felém kezét, amit szemöldök ráncolva, de elfogadtam. Amint bőrünk összetapadt pár momentumra, valami rendkívüli érzés söpört végig lényemen. - Pesti vagy?
- Csak az egyetem végett költöztem ide. - tettem ölbe kezeimet, mikor sikerült ellazulnom jelenlétében.
- Szereted? - figyelte érdekes módon lábaimat, miközben párszor végig nyalt alsó ajkain, mire nekem egyre szaggatottabb levegővételek hagyták el a számat.
- Izgalmasabb életem lett azóta. - vittem némi iróniát kijelentésembe, amit minden bizonnyal ő nem érthet. - Nem rossz. - tudtam le ennyivel, és vártam következő kérdését, de nem tette meg. - Idei faktor versenyző? - kérdeztem, mire bólintott egy aprót, de még mindig nem vette le rólam szemeit. - Szóló? - vittem tovább a témát, mire felnevetett, én pedig elszégyelltem magam, mintha hatalmas butaság hagyta volna el torkomat.
- Nem, dehogyis. - rázta meg a fejét. - Haverjaimmal van egy zenekarunk. - magyarázta.
- Spoon? - mondtam, mikor eszembe jutott az egyetlen banda, amiről tudok az idei szériából eddig. - Szóval a szőke, nyomulós sráccal közeli kapcsolatban vagy.
- Igen, mondhatni. - nevettünk fel mindketten.
Hosszú órákig beszélgettünk még a padon ücsörögve, észre sem vettem, ahogy telik az idő. Rengeteg dolgot megtudtunk egymásról, olyanokat is, amiket eddig senki másnak nem mertünk bevallani. Persze nagy részben ismét az alkohol töltötte be a főszerepet, egyébként eszembe se jutott volna kinyögni ezt bárkinek is. Mindeközben eszembe jutott, hogy kulcs hiányában szállásom sincsen, így el kellett volna köszönnöm Mikitől, hogy meglepetésszerűen beállíthassak Ya Ou-hoz, ha már így itt hagyott, de ragaszkodott hozzá, hogy maradjak, és alhatok náluk.
Nem igazán tetszett az ötlet, de jelen pillanatban más megoldás nem nagyon jutott az eszembe, így kénytelen voltam elfogadni. Valamiért mégis éreztem, hogy bűnt fogok elkövetni ezzel a lépésemmel.

~ * ~

Hajnali fél négyet ütött az óra, mikor már a meleg és otthonos szobában találtam magam. A fejem zengett a benne lévő hemzsegő darazsaktól, mindenem égett, így automatikusan kezdtem el lekapkodni magamról a ruhákat. Világosságot csak az ablakon épphogy beszűrődő hangulatvilágítás fényei adtak. Ahogy ketten, zárt ajtókkal álltunk a helyiségben, egyre jobban éreztem, hogy kezd fülledt lenni a levegő. A következő pillanatban már csak a faajtó hidegét éreztem a bőrömhöz csapódni, és egy kart láttam a fülem mellett támaszkodva, aminek párja a derekamat szorította körbe. Előttem egy lihegő férfi állt, akin úgy láttam próbálta visszafogni magát, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Nem állítottam le, mert nem akartam. Nem akartam, hiszen magamnak sem tudtam megálljt parancsolni. Képtelen voltam. Ujjaim önkénytelenül indultak meg pólója alatt, izzadt felsőtestén, milliméterenként fedeztem fel az előttem álló területet. Remegtem legbelülről a vágytól. Mindeközben ő sem tétlenkedett sokáig, hamar lekapta a felsőtestemet fedő fekete toppomat, majd körjáratra indult bőrömön. Meghitt volt a pillanat, amint egymáshoz tapadtunk. Minden egyes testtájunk összeért, még sem csókoltuk meg egymást. Mintha attól féltünk volna, hogy akkor teljesen kitör a káosz, pedig mindketten tudtuk, hogy közel van a tornádó, sőt. Mi vagyunk maga a tornádó. Utoljára mélyen a szemeimbe pillantott, megrázta a fejét, végig simított ujjával ajkaimon, majd vadul sajátjait tapasztotta enyéimre. Nyelveink szenvedélyes táncba kezdtek, mintha régi ismerősök volnának. Zihált levegővételek között emelte meg lábaimat, így csípője köré tekerhettem magamat. Hajába túrtam húztam még közelebb magamhoz, a legkisebb távolságot is kipréselve kettőnk közül. Fenekembe markolva cipelt az ágy felé, ahol óvatosan lerakott, majd felém kerekedett. Pillanatok alatt húzta le magáról egyetlen mozdulattal Nirvana feliratú pólóját, majd megint csak nekem szentelte teljes figyelmét. Teljes fehérneműben feküdtem alatta, míg rajta csak szürke alsónadrágja volt, amin tökéletesen lehetett látni keményedő férfiasságát. Levegőt is elfelejtettem venni ezekben a pillanatokban, próbáltam csendes maradni, és a legnagyobb örömet szerezni neki és saját magamnak is. Éreztem, hogy valami különleges lesz benne, valamiért más lesz, mint az eddigiek, de nem tudtam megmondani miért. Egyszerre volt érzéki, szenvedélyes, de mégis vad. A fellegekben, sőt a mennyben éreztem magam, amint belém hatolt. Megszűnt létezni körülöttünk a világ, csak mi ketten voltunk, és senki más. Annak ellenére, hogy részeg vagyok, biztos vagyok benne, hogy erre örökké emlékezni fogok...