Miki szemszöge:
A létező legnagyobb gombóc csúszott le a torkomon, miután a pultra támaszkodtam. Nem mertem felemelni a tekintetem, túlságosan féltem a látványtól, amivel találkozni fogok. Leginkább attól, hogy nem leszek képes szembenézni vele. Gúnyosan, undorodva pillantott vissza rám. Mintha szemeibe a megbánás könnyei sorakoztak volna, mégsem engedte szabadjára őket. Nem bírtam tovább, túlságosan tartottam attól, hogy az élet szembeköp. Képtelen voltam hosszabb ideig tükörbe nézni. Lemondóan megráztam a fejemet, majd tenyeremet a hideg vízzel folyó csap alá eresztettem, ami jól esően járta át lényemet. Párszor frissítőként behintettem arcomat, de hamar letöröltem azt a fehér törölközővel. Magamra kaptam szűk farmeromat, bordó színű kivágott pólómat, majd a homlokomra kötöttem hasonló színű fejkendőmet.
Hátamra vetettem kék hátizsákomat, majd egy utolsó haj igazítás után lebaktattam a földszintre, hogy csatlakozhassak a többiekhez. Használatba vehettem volna a liftet is, de sportos létemre nem okozott túlságosan nagy megerőltetést a lépcsőfokok megtevése. A friss levegő üdítően hatott be mélyen tüdőmbe, ami egyben arra is késztetett, hogy tüsszentsek egyet. Egy lélek sem tartózkodott a közelemben akkor, így a jól megérdemelt egészségedre ezúttal elmaradt. Némán sétáltam végig az udvar folyosóján, hogy a találkozó pontra érjek, majd fokozatosan lassítottam tempómon, mikor észrevettem, hogy valaki a követésembe kezdett. Két kislány sompolygott a hátam mögött, de pillantásomra úgy tettek, mintha az egyik bár vendégei lennének. Illedelmesen rájuk mosolyogtam, majd vártam, hogy esetleg lépjenek, de az egyetlen reakció, amit kiváltottam belőlük az izgatott sikongatás volt. Megráztam a fejemet aranyos viselkedésükön, és odasétáltam hozzájuk. A kép elkészülte, ezernyi hála és a sok sikert kívánás után elköszöntem tőlük, majd a próba kezdetére utalva tovább álltam. Így is felkészültem már a sofőr és a versenyzők szidására, amiért ismételten rám kellett várniuk. Nagy megdöbbenésemre az egyetlen személy, aki a több személyes járműnél várakozott én voltam. Most vagy lekéstem a saját járatomat vagy esetleg valamilyen csoda folytán túl korán érkeztem, ami lehetetlen, hiszen negyed órája már a megbeszélt időpontnak. Csodálkozva meredtem karórámra és latolgattam, hogy mi lehet az oka az egésznek.
- Beszállnál végre te kretén? - kiáltotta valaki a túlsó oldalról, mire azonnal felkaptam a fejemet és irányába tekintve megláttam a fehér autót.
- Nem is ott szokott parkolni. - keltem védelmemre nevetve, majd átszaladva az úttesten sietősen bepattantam az első ülésre.
Nem tulajdonítottam nagyobb figyelmet a történteknek, ehelyett beüzemeltem a fülesemet és az ablakon kitekintve bámultam a semmibe. Hagytam, hogy elmém elvesszen a tájban, és pár percre az űr vegye át a hatalmat. Nem kellett nagyon nagy küzdelmekbe vetnem magam, hiszen egyszerűen sikerült ellazítani magamat.
A grandiózus forgalom miatt több mint fél órába telt míg elértünk a székház épületéig. Kiszállás után rögvest megrohamoztak minket az építmény előtt várakozó rajongóink, akiket igyekeztünk minél előbb lerendezni, mivel még rengeteg dolgunk van a mai napon. Ennek ellenére Kristóffal az egyik dohányzó fülkébe osontunk, hogy elszívhassuk a mai nap első cigarettáját. Általában inkognitóban intézzük az ilyesmit, mert nem vetne ránk valami túl jó fényt, de talán ez az egy-két ember már nem okoz nagy problémát.
~ * ~
Felpattantam eddigi helyemről, majd a többiek után eredtem, akik éppen az egyik gyorsétteremben tömték tele fejüket. Éppen, hogy megfogtam az ajtót kinyitó kilincset, amikor különös hangra figyeltem fel. Nem, bizonyára csak képzelődöm, lehetetlen lenne, hogy ismételten a színfalak mögött sétálgasson, sőt mi több az egyik stábtaggal beszélgessen. Miután hallottam, hogy a női cipőbe bújt sarkak eltopognak, felbátorodva kiléptem rejtekhelyemről.
- Meglepetés! - kiáltotta egy bársonyos, magas hangú lány, aki rögvest a karjaimba vetette magát. Automatikus vezette végig karjait nyakamon, majd ezzel magához rántva nyomott hosszú csókot ajkaimra. - Szia borsófej! - suttogta kicsit erőteljesebben, mire önkénytelenül is elmosolyodtam.
- Fruzsina. - ejtettem ki becses nevét, mire arca különleges ragyogással telt meg, mint mindig, amikor ránézek. Én nem éreztem ezt. - Te hogy jutottál be? - kérdeztem tőle meglepetten, majd végig simítottam arany színű hajzuhatagán.
- Tudod, hogy mindet megoldok. - kacsintott rám csillogó íriszeivel, ezután pedig visszafele kezdett el lökni.
- Éppen a fiúkhoz igyekeztem, már várnak. - mentettem ki magam a helyzetből, mire egy kissé sikerült letörnöm a lelkesedését. Mióta elkezdődött a verseny kevésszer van időnk egymásra, hiszen nekem rengeteg próbám van, ő pedig az egyetemre készül. - Velem tartasz? - húztam közelebb magamhoz, és hasonló módon megcsókoltam. Furcsa volt. A barátnőmet fogtam kezeimbe, mégis más dolog járt az eszembe. Meg akartam tudni valóban itt van e, vagy csak hallucinálok.
- Nem tudok, hamarosan beültetés. - hervadt le arcáról a mosoly, aztán egy utolsó puszi után visszasietett a családomhoz.
Mindenki itt volt, a szüleim, a kisöcsém, sőt még a nővérem is, akinek valójában fotózása lenne, ennek ellenére a támogatásomat választotta. Egy gyors üdvözlés és sok szerencsét kívánás után leráztam őket, de a friss levegő helyett a lenti büfét választottam. Fogalmam nincs miért, de valamiért úgy éreztem oda kell mennem. A szürke, zöld és fehér beütésű falak között egészen melankolikus hangulatot kapott el, mintha valami bárban sétálgatnék. Arcmimikám azonban azonnal eltorzult, amikor három ismerős tekintet szegeződött rám. Tehát nem tévedtem, és valóban eljött, Kristóf és Marci társaságát élvezve, míg Peti éppen a kávéjával tartott feléjük. Mindegyiküket figyelmen kívül hagyva álltam be a sorba, majd kértem ki a saját italomat, de ez az ő szemszögükből sem volt másképp. Egyedül az akusztikus gitáros társam készült fel a helyszorításra, de egy érdekes szemöldökrántás után inkább elsétáltam mellettük.
- Ezzel meg mi van? - hallottam hátam mögül az egyetlen szőke hajú bandatag hangját, de a választ már nem vártam meg, hanem ugró lépésekkel siettem az öltözőmbe. Show-time Bruno Mars.
~ * ~
- És a következő, aki már biztos, hogy ott lesz a jövőheti élőadáson is. - kezdett bele euforikus mondandójába Istenes Bence, akinek sikerült ezzel megdermeszteni a levegőt is a légtérben. Mindenki feszülten várta, hogy kiejtsék végre a nevét, és megkönnyebbülve foglalhasson helyet a színfalak mögött. - Akik már biztos tovább jutókként fújhatják ki a szuszt. - folytatta, mire egyre jobban éreztem az izgalmat zsigereimben. - Akiknek ma már teljesen biztos, hogy nem kell párbajozniuk. - kínozta a közönséget és közben minket is, mire egy nagyot fújtattam és az ég felé emelve tekintetem hunytam be a szemeimet. Lábaim remegtek a félelemtől, amit próbáltam türtőztetni magamban. - A Spoon! - ordította hatalmas hangerővel a mikrofonba, mire egy emberként ugrottunk fel csapattagjainkkal és a mentorunkkal egyetemben. Megcsináltuk. Ott vagyunk.
Miután szomorúsággal elbúcsúztattuk Ilyés Jenifert a műsorból, mindenki azonnal a családjához sietett, így hát én is hasonlóképpen tettem. Rögvest belevetettem magam édesanyám karjaiba, akiből ömlöttek a büszke szavak sokasága. Jól esett mindegyikőjük támogatása, örültem, hogy mindannyian eljöttek. Legvégül a szőke hajú lány ugrott nyakamba, majd rántott magához egy hosszú csókra. Szorosan magamhoz húztam, kezeimmel körbe fonva vékony derekát, de ahelyett, hogy arcomat mellkasába fúrtam volna, a háta mögé néztem. Összefont karokkal támaszkodott a díszletnek, arcán pedig vegyes érzelmek tükröződtek, ahogy minket vizsgált. Törékeny termetéhez képest egész határozott személyiségnek tűnt, meglehetősen kiemelkedett a többi egyén közül. Ő nem akárki volt, hanem valaki. Körülötte mindenkinek elállt a szava is, csodálattal figyelték szigorú tekintetét. Természetesen teljesen érthető, hiszen kegyetlenül bántam vele, ahogy most azzal a lánnyal is, akit a barátnőmnek nevezek. Megráztam a fejemet, hogy összeszedjem magamat, mikor ő hasonlóképpen tett és a fekete falak mögött elsétált. Mellesleg az még mindig rejtély számomra, hogy mit keres folyton ott, de minden bizonnyal Marci intézi neki a dolgokat, mivel oda és vissza van érte. Igazából meg is értem. Szégyenszemre sikerült engem is elvarázsolnia.
- Hihetetlenül büszke vagyok rád szerelmem. - húzódott még közelebb hozzám, mire egy apró puszit leheltem feje búbjára.
- Sietnem kell After X-re. - jelentettem ki semlegesen. - Megvártok? - néztem körbe mindegyikőjükön, mire egyszerre kezdtek heves bólogatásokba. - Fél óra és kint vagyok. - mosolyogtam rájuk, majd a többiek után futottam, akik már csak rám vártak.
Igyekeztem a magán életi ügyeimet elvonatkoztatni az interjútól és a lehető legjobb formámat hozni a kamerák előtt, és persze úgy tenni, mintha egyáltalán nem haragudnék a srácokra azért, hogy a hátam mögött intézkednek. Viszonylag sikerült hamar lezavarnunk az egészet és tovább lépni a következő fázisba. Az ünneplés. Ma ismételten stábbuli lesz, ami múltkor is egész jól sikerült. Fogjuk rá. Miután a fényképezés is lezajlott, elköszöntem a rokonságtól, majd értesítve barátnőmet a parti helyszínéről, összeszedtem a gitáromat és egyéb cuccaimat, majd az autóba pattantam, ami haza repít minket.
- Miki. - kiáltott utána egy éles hang, mire megtorpantam az ajtó előtt. - Várj meg. - kérte, mire bosszúsan haraptam alsó ajkamba.
- Mi van? - szóltam oda neki flegmán, mire szemöldökei az egekbe emelkedtek.
- Beszélhetnénk egy pár szót? - kérdezte miután pár másodperces néma csend alatt lenyugtatta magát. Tudom, hogy ki nem állhatja, ha ilyen stílusban beszélek vele, és nem kell túl sok hozzá, hogy nekem ugorjon. Mármint nem a szó szoros értelmében.
- Sietek. - közöltem vele, mire hangosan felnevetett.
- Ez volt a válaszod mindenre az utolsó két hétben. - mosolyodott el, mintha valami olyan vicces lenne ezen. - Mi van veled haver? - lökött oldalba, mire összepréseltem fogaimat. - Alig vagy velünk, szinte nem is szólsz hozzánk, sőt még próbálni is alig lehet veled. - nyögte ki végül problémáját, amiben teljes mértékben igaza volt.
- Ne haragudj. - kértem tőle őszintén elnézést, mire egy bólintással letisztázta az egészet. - Stresszes a verseny. - hazudtam neki, mire lemondóan megrázta a fejét. Kristóf mindig is ki tudott ismerni, és valószínűleg most is ráébredt, hogy nem a teljes valóságot állítom elé.
- Figyelj Miki. - komolyodott el a hangja, mire én is kiegyenesedtem. - Nem foglak faggatni. - rántotta meg a vállát közömbösen. - Ha akarsz beszélsz róla, ha akarsz nem. - sóhajtott egy nagyot, majd egy biccentéssel megigazította hajkoronáját. - De tudd, hogy nem ember olyan hülye, mint ahogy azt gondolod. - kacsintott rám, vállon ütött, majd ezzel a végszóval magamra hagyott. Most már teljesen biztos voltam benne, hogy sejt valamit, de még nem álltam készen rá, hogy tálaljak neki. Egyelőre még nem. Először magamban kell kiteregetnem a szennyesemet.
~ * ~
Bevallom a világ talán legrosszabb rendezvényén vettem részt jelen pillanatokban. Ha bár ez csak számomra volt borzalmas, az emberek nagy része nagyon is élvezte az üvöltő zenét, és vidáman táncolgattak a bár közepén, míg én a felső szintről bámultam le rájuk. Némán forgattam a poharat a kezemben, még az alkohol is alig csúszott le a torkomon. Mindeközben a nevetgélés és jókedv töltötte be a körülöttem lévő teret, pedig nem vágytam semmi másra csak egy kis magányra. Arra, hogy egymagamban figyelhessem, ahogy figyelmen kívül hagyta szerény személyemet a helyen lévő összes egyeddel csevegésbe elegyedik. Ahogy önfeledten veti magát a táncparkettre és adja át magát a ritmusnak. Imádtam figyelni őt.
- Borsófeeej. - húzta el a betűket a mellettem ülő és közben karomat szorongató szőkeség, aki éppenséggel egy kis hangulatot próbált belém varázsolni teljes kudarccal.
- Mondjad szépségem. - hajoltam közelebb hozzá, hogy orrbegyünket összeérintve egy meghitt környezetet teremtsek, mire azonnal elmosolyodott, és összepréselte ajkainkat.
- Táncolni akarok. - nevetett fel derűsen, majd felállt eddigi helyéről, de egy tapodtat sem állt szándékomban mozdulni. Főleg nem arra, amerre ő van. - Na gyere. - kérlelt, szinte már nyafogott, mire sikerült meggyőznie és fele tartottam.
Legnagyobb szerencsémre sikerült pont mellette elhelyezkednünk, de egyikünk sem zavartatta magát igazán. Mintha észre sem vette volna jelenlétünket, felhőtlenül ringatózott az egyik táncosunk Márk kezei között, aki szinte le sem tudtam venni róla tekintetét. Ezután Marci váltotta fel a helyét, aki diadalittasan tapogatta végig minden egyes fertályát a lánynak, aki nem rég még az én karjaimban kereste menedékét. Akaratlanul is éreztem, ahogy ökölbe szorulnak ujjaim, és arra készül a testem, hogy lerángatja róla az illetőt, de ezt nem tehettem meg. Túl sokan voltak körülöttünk, sőt Fruzsina előtt furcsa is lett volna, ha neki megyek az egyik legjobb barátomnak. Ezek ellenére nem nézhettem tétlenül, ahogy lassacskán magáévá teszi, így egy erőteljes lépéssel ütköztem neki a párosnak, akik azon nyomban szétrebbentek.
- Normális vagy? - rivallt rám az a szörnyen gyönyörű barna szempár, aki könyökét fájlalva szórt felém villámokat.
- Bocsi, véletlen volt. - kezdtem sebtében szabadkozásba, hiszen valóban nem akartam fájdalmat okozni neki.
- Persze, véletlen. - mélyült el a hangja, majd gúnyos arckifejezése tanulmányozni kezdett. - Máskor jobban figyelhetnél. - sóhajtott fel, miután érzékelte, hogy ha most kifakad, akkor mindketten hatalmas bajban leszünk. Így inkább megrázta a fejét, majd vállamnak ütközve a pulthoz sietett. Értelemszerűen pincsikutyái egy szempillantás alatt nyomába eredtek, és ápolgatni kezdték sérült karját. Idegesen követtem őt tekintetemmel, de egyszeriben tűnt el a haragom, mikor megláttam tekintetén, hogy ténylegesen sajog sebhelye, amit én okoztam neki az ütközéskor.
- Ez meg mi volt? - szólalt fel hirtelen az eddig csöndben figyelő barátnőm, mire képtelen voltam magyarázatot adni neki.
- Kint leszek. - túrtam bele ingerülten tincseimbe, majd kirohantam az épületből, hogy a hideg levegőn felfrissítsem magam.
Ennél nagyobb kretén már nem lehetek. A legrosszabb az egészben, hogy még mindig ugyanott tartok. Két tűz között, de fogalmam nincs melyikkel égessem meg magam.
