2.fejezet: Engedd el

'...a jó és a rossz történeteiben csak a jóknak szoktak rettenetes bal szerencséjük, baklövéseik és melléfogásaik lenni. A rosszak mindig okosak, fegyelmezetten viselkednek, és ravasz terveket eszelnek ki. A gonosz mindig a helyes utat választja. A való életben a rosszak éppúgy elkövetnek egyszerű, könnyen kivédhető hibákat, mint a jók, vannak rossz napjaik, és kudarcok is érik őket...'

Ide-oda billegtem, mintha forgott volna velem a világ. Nem éreztem mást csak a fejemet szétzúzó erőt, ami lassacskán az őrületbe kergetett. Mintha napokig nem ittam volna egy kortyot se, ki voltam száradva, mint a Verebi patak télen. A létező összes erő kiszivárgott testemből, mozogni se tudtam. Egy élő halott voltam.
Amilyen gyorsan csak tudtam kikászálódtam az ágyból és a fürdőszoba felé igyekeztem, hogy valami emberi külsőt varázsoljak magamra. Engedély nélkül használatba vettem a zuhanyzót felfrissíteni magamat. A forró víz jól esően áztatta végig mindenemet, új élet szállt belém. Végre tudtam hol vagyok és feltudtam dolgozni a történteket. Egy hatalmas levegőt vettem és felkészültem mindenre, ami ezek után következni fog, bár ha szerencsém van meg édesdeden álmodik az ágyban, és semmire nem emlékszik a tegnap történtekből, így szó nélkül kisurranhatok. Tervem azonnal meghiúsult, mivel már hasonlóan kész állapotban üldögélt a kanapén lehajtott fejjel. Egy pillantást sem vettetem rá, egyenesen a táskám felé mentem, és az utolsó dolgaimat is beledobáltam.
- Hova mész? - törte meg végül a csendet, mire lehunytam a szemeimet és egy kósza haj tincset tűrtem a fülem mögé.
- Haza. - válaszoltam egy kis idő elteltével, de még mindig nem néztem felé. Behúztam a táskám cipzárját, majd felegyenesedtem, de mikor hátrafordultam tekintetem az övével akadt össze. Előttem volt és próbálta elállni az utamat.
- Figyelj én...- kezdett bele mondandójába, de mielőtt folytathatta volna, rögvest szavába vágtam.
- Nem kellenek a kamu dumák. - akasztottam vállamra a fekete, bőr tárgyat. - Nagy lány vagyok, túlélem. - húztam fel a szemöldököm, majd vágtam oda neki durván, de azonnal megbántam, mikor arca szomorkás hangulatot öltött fel. - Nyugi, nem fogja megtudni senki, visszatérhetsz a tökéletes életedbe.
- Miről beszélsz? - kapta el a karomat, mikor el akartam iszkolni mellőle. Ismét csak méregetett és válaszomra várt.
- Túl vagyok már egy ilyenen, tudom, hogy megy ez. - nevettem fel keserűen, kiszabadítottam magam fogságából, majd sietősen megindultam a kijárat felé, amit az igazat megvallva, fogalmam sincs hol van.
A folyosót krém színű falak fedték körbe, amiket fehér, aranyozott mintájú ajtók sora díszített. Mesébe illő volt a hely, kellemes és otthonos, más esetben szívesen töltöttem volna meg itt az időmet. Időközben megálltam a 228-as számmal ellátott ajtó előtt, majd beleszagoltam az előtte elhelyezkedő vörös rózsa csokorba, ami a kedvenc virágom. Elmosolyodtam saját gyermekded viselkedésemen, majd megpróbáltam tovább haladni, de ekkor lépett ki elém a szőke hajú srác, aki egész éjjel utánam koslatott.
- Jó reggelt Dina! - szólított meg a nevemen, ami elég nagy meglepetést okozott, de nem fordítottam igazán nagy figyelmet neki. - Már mész is? - kérdezte vidáman, szemeiben pedig megcsillant a remény egyik halvány jele.
- Igen, sietnem kell. - okoztam ezzel neki a legnagyobb csalódást, mivel gondolom nem igazán erre a válaszra számított, mire egy kissé megsajnáltam őt. Aranyos srác volt, tele jó szándékkal, de nem igazán az én esetem, ezért inkább leráztam őt.
- Dina! - kiáltott utánam egy ismerős hang, mire összehunyorított szemekkel próbáltam elrejteni magam. Butaság, de első reflex. - Kérlek, várj. - kérlelte suttogva, tudtam, hogy beszélni akar még velem, ahogyan azt is, hogy mit fog mondani: nem akart megbántani, nagyon kedvel engem, maradjunk barátok, ezt pedig felejtsük el.
- Igen, maradj még, reggelizz velünk. - mondta tele lelkesedéssel a hangjában Marci, mire húzni kezdtem a számat, de beleegyezően elindultam vele, magára hagyva a másik srácot. - Siess már Miklós! - sürgette haverját, mire én is gyorsítani kezdtem a tempómon.
Mire leértünk az egyik kávézóba, a banda másik két tagja, és a hozzájuk társult két Ricsi már javában a reggeli koffein bombájukat fogyasztották. Kedves mosollyal fogadtak minket, azonnal helyet szorítottak nekünk. Ismét nagy pechemre, középre kerültem, így az asztal szélén kissé elbújva ültem az ezúttal piros pántját elhagyó fiú mellett. Mintha a sors kísértene. Megakartam szabadulni. Haza akartam menni, lefeküdni a saját otthonomba és kitörölni ezt az egész tegnapi estét, de megint csak egy ördögi körbe kerültem, amiből rettenetesen nehéz kikerülni. Remek. Legalább azt nem vettek észre, hogy Vele aludtam egy szobában. Némi jó a rosszban.
- Mindent köszönöm srácok, de nekem tényleg indulnom kell. - szólaltam meg hosszas hallgatás után, majd egy erőltetett mosollyal az arcomon, összeszedtem magam és felálltam a zsúfolt asztaltól. A mellettem hasonló csendben üldögélő fiú rögvest felpattant és a segítségemre sietett, amire egyáltalán nem volt szükségem, így magamban kezdtem el szitkozódni.
- Szombaton várunk, feliratunk a listára.! - kiáltott utánam Marci, mire illedelmesen hátrafordultam, és megköszöntem meghívását, majd tovább haladtam.
- Csak egy kibaszott pillanatra megállnál? - dühöngött Miki makacsságomon, de eszem ágában sem volt meghallani se, amit mondott, így úgy tettem, mintha elsiklott volna a fülem mellett. - Dina. - kapta el a karomat újfent, mire megszeppenten néztem fel rá.
- Neked barátnőd van, megcsaltad, még mindig nem érted? - világosítottam fel, mire gondolkozni kezdett. Lemondóan kezdtem el rázni a fejemet, majd csalódottan kihúztam kezéből a sajátomat. - Mintha bűnt követtünk volna el. - érződött hangomban a megbánás, torkomra forrtak a könnyek. - Sajnálom. - suttogtam elhaló hangon, majd egyetlen szomorú pillantással elbúcsúztam tőle, talán örökre.

~ * ~

Teljes kikapcsolt állapotban sétáltam a lakásomhoz vezető lépcsőn, igyekeztem semmire sem gondolni, átadtam magam a zene nyugtató hatásának. Legbelül reménykedtem, hogy valamelyikük már hazaért, így végre be tudok menni a saját otthonomba. Összekulcsolt ujjakkal imádkoztam, miközben az ajtó felé közeledtem, ami a folyosó legvégén található, a 44-és szám alatt.
- A fenébe. - hagyta el a számat, mikor megrántottam a kilincset, de az semmi pénzért nem volt hajlandó kinyílni. Homlokomat a hideg, falburkolatú ajtónak döntöttem, majd lassacskán lecsúsztam a fal mellé, és vártam, hogy valami isteni csoda történjen. Körülbelül már több mint fél órája ülhettem ott, amikor lépteket hallottam felém közeledni, de még mindig nem kaptam el a tekintetem a padlótól.
- Megmondanád, hogy mit csinálsz a földön? - szólított meg egy ismerős, lány hang, mire ragyogó arc kifejezéssel ugrottam a nyakába, és szorítottam magamhoz. - Csak egy napra mentem el, mi bajod van? - értetlenkedett, mire észbe kaptam és elengedtem őt.
- Kulcsod van? - kérdeztem iparkodva.
- Miért neked nincs? - vágta oda flegmán, mire megráztam a fejemet. - Pótkulcs?

- Nem találtam.
- Lábtörlő alatt. - jelentette ki semlegesen, mire egy hatalmas kő esett le rólam, és irtózatos hanggal csattant a földön. A világért sem jutott volna eszembe, hogy hagytak itthon egyet, bár ezt előbb közölhették is volna. - Bianka, Lili? - vette át a kérdező szerepét ezúttal Zsófi a lakótársam, és egyben legjobb barátnőm, miközben már az előszobában álltunk.
- Rohadt jó kérdés. - vigyorogtam gúnyosan. - Egész este hívogattam őket, de semmi. - mondtam, majd ezzel lezárva a beszélgetést, a szobámba iszkoltam.

Pár óráig ki sem tettem a lábam, még enni se voltam hajlandó, csak némán feküdtem az ágyamban, és a fehér plafonon lógó csillárt bámultam. A lila falak között lenni olyan volt, mintha egy éhező tigrisnek húst adtak volna. Megkönnyebbülést okozott a saját tárgyaim között lenni, egy olyan helyen, ami az én birtokomban állt. Az enyém volt. Nem tudtam miért volt hirtelen annyira fontos ez az érzés, de jól esett. Jól esett tudni, hogy ezt nem vehetik el tőlem, ez bizonyára örökre az enyém marad.
Furcsa érzés kerülgetett, de nem tudtam pontosan megfogalmazni, hogy mi az. A déjà vu minden egyes porcikámat átjárta, egyszerre tudtam volna kiüvölteni magamból a fájdalmat és csöndben zokogva eltemetni magamban. Nem az fáj, ami történt, hanem ahogy. Ugyanazt a hibát követtem el, a saját csapdámba estem bele, amiből nem tudom hogyan fogok kimászni. Ha egyszer sikerült, talán másodjára is fog. Talán.
- Jó, most már elmondhatod mi bajod. - rontott be a szobámba kellemetlenül Zsófi, majd kérdés nélkül helyet foglalt mellettem az ágyon, és a kezembe nyomott egy tál földimogyorót.
- Mi bajom lenne? - kérdeztem vissza, próbáltam értetlen arckifejezést vágni, bár tudtam, hogy képtelen leszek átverni őt.
- Jó, Dina, tudod kivel szórakozzál. - nevetett fel színlelésemen. - Toljad. - bátorított, mire egy hatalmasat sóhajtottam derekamat beadva.
Hosszas mesélésbe kezdtem, minden egyes apró részletet kötelező voltam elmondani neki. Már az elején sejtette a történet végkifejletét, de azért illedelmesen megvárta, míg magam vallom be. A legvégén egy szót sem reagált, még egy arcizma se mozdult meg, csak szorosan magához ölelt.
- Csak ne legyél szerelmes, oké? - nézett mélyen könnybe lábadó szemeimbe, mire egy aprót és alig meggyőzőén bólintottam egyet. - Ha így lesz, mindkettőtöket szétverlek. Semmiféleképpen ne keresd fel többet.
- Tudom, nem fogom. - suttogtam, mire vette az adást és újfent magamra hagyott a szertecikázó gondolataimmal.

~ * ~

(a kép nem valós)

Délutáni órákban a telefonom idegesítő pittyegő és rezgő hangjára ébredtem fel, mire egy nagyot nyújtózkodtam, és a kezembe kaptam a kommunikáló eszközt. Lapos pislogások közepette próbáltam összpontosítani a nevekre és a hozzájuk fűzött üzenetekre. Ezekből a legutolsót figyelmen kívül hagytam, és az első kettőre írtam választ. Érdekes, hogy szinte majdnem egyszerre talált be mind a három srác, de reméltem, hogy semmi kapcsolat nincs a levelek között.
Marci órákig erőlködött, hogy igenis menjek el a szombaton lévő első élőadásukra, amihez nem igazán fűlött a fogam, de nagy nehezen beleegyeztem. Mint kiderült, Kristóf és Miki közös szobájában hagytam a fekete toppomat, ami még a bulin volt rajtam, reggel pedig másikat öltöttem magamra. Mikit annyira se méltattam, hogy megnézzem, mert őszintén szólva semmi kedvem nem volt se hozzá, se a magyarázkodásához. Nem is próbálkozott többször, tudta, hogy esélytelen. A nap hátralévő részét lustálkodással és nyűglődéssel töltöttem, mivel ismét egyedül voltam otthon, és egyetlen egy programom se akadt. A kiskutyám, Mirus sem volt itthon, mert a héten hazavittem vidékre, így egy árva lélek sem akadt a közelemben. Kisétáltam a fehér festékkel borított nappali szobába, ami közepén egy fekete, barna párnákkal díszített kanapé helyezkedett el, előtte egy nagyobb képernyőjű televízióval. Középen megállva gondolkoztam azon, hogy mi is volt a célom, de miután az istenért se akart eszembe jutni, inkább a konyhába ballagtam egy kis nassolni valóért. Lehuppantam az egyik sarokban lévő fotelbe, majd majszolni kezdtem a tejbe áztatott mogyorós győri édest. Nem valami ínycsiklandó kinézetre, de ízre annál jobb. épp az utolsó falatnál tartottam, amikor legnagyobb meglepetésemre valaki csöngetett az ajtónál. Azonnal felugrottam és a bejárathoz szaladtam, hogy megnézzem ki is lehet az.
- Szép estét kicsipóni. - köszöntött hatalmas a mosollyal arcán kínai barátom, akinek azonnal a karjaiba omlottam. Rettentően kellemes érzés volt a közelében lenni, mindig is úgy tekintettem rá, mint a harmadik bátyámra.
- Megmentetted az életem. - hálálkodtam neki, majd rögvest magamra kaptam valami viselhetőt és a friss levegőre invitáltam, egy kora esti sétára.
Helyet foglaltunk az egyik közel eső park kissé megrongálódott padján, ami régi idők óta a torzshelyünk. Szinte egyszerre kaptuk elő zsebünkből a cigarettás dobozt, és automatikusan rágyújtottunk.
- Na mesélj. - szólalt meg utána, mire lesütöttem pilláimat. Éreztem, hogy Zsófi küldte, és azt is tudtam mi fog most következni.
- Zsófi mindent elmondott? - huzakodtam elő vele azonnal, mire torkából egy halk nevetés szaladt ki.
- Csak a lényeget. - nyugtázta le, mire aprót bólintottam jelezve megértésemet.
- Remek.
- Tudod, hogy nem ítéllek el. - kezdett bele monológjába, ami valószínűleg arról fog szólni, hogy mennyire hiszékeny és könnyen csapdába csalható vagyok. - De azért gratulálnék a naivságodhoz.
- váltott át komoly hangnembe. - Szeretlek, de sokszor felelőtlen vagy. - bólintottam ismét, mire felállt és közelebb lépett hozzám. - Most mondjam úgy, hogy remélem többet ilyet nem csinálsz? - nevetett fel, mire hitetlenkedve pillantottam rá barna szemeimmel. - Inkább hívj fel az éjszaka közepén.
- Úgy ott hagytál, mint a picsa. - vágtam oda neki durván, mintha részben az ő hibája is lenne, amikor tudom magamról, hogy tévedek.
- Elvoltál te a spoonos haverjaiddal. - hozta fel problémáját ő is, majd zsebre vágta kezeit. - Kicsit jobban is, mint kellett volna.
- Muszáj? - kérleltem megtört hangon, amire észlelte, hogy elég lesz a kioktatásából.
- Gyere ide. - suttogta, majd kinyitva kabátját szorosan magához vont. Arcomat mellkasába fúrtam és így próbáltam elnyomni a bennem lévő kételyeket. Ez volt az egyetlen dolog, ami jelen pillanatban megnyugtatott. Ya Ou.

1. fejezet - Bűn

'...éppen akut önsajnálat állapotában leledzel.... Ilyenkor veszélyes az alkohol. Életveszélyes. Az első pohár: könnyű borongós hangulat. A második: bepirosodik a szemed, szipogsz, és ráakaszkodsz egy ismerősre, hogy kivívd az együttérzését. Harmadik pohár: egy vadidegennek öntöd ki a szíved, elmeséled neki egész életed történetét, és elvárod, hogy megessen rajtad a szíve. Negyedik pohár: kisétálsz a fedélzetre, a vízbe bámulsz, és arra gondolsz, hogy senkinek a világon nem hiányoznál...'

Órák óta álldogáltam a zenétől dübörgő és az alkohol maró szagától bűzlő bár mellett, ahol terveink szerint töltöttük volna az éjszakát barátnőmmel. Ötödik alkalommal csörgettem meg telefonját, amit képtelenség, hogy egyszer sem vett fel, hiszen éjjel nappal a kezében van. Feldúltan túrtam szanaszét álló barna tincseim közé, amik azután selyemként hullottak vissza a hátamra. Megigazítottam a
vállamon heverő táskám fülét, majd idegesen betopogtam a kedvenc kávézónk helyiségébe, ahol jól ismert barátunk, Ákos dolgozott.
- Hali. - köszöntem halkan, miközben igyekeztem némi kedvességet vinni hangnemembe, eltakarva borús hangulatomat.
- Szia csajszi. - hajolt közelebb hozzám rögvest, hogy a szokásos két puszival üdvözölhessen, amit minél előbb próbáltam lezavarni. - Biankát hol hagytad? - kérdezte nevetgélve, mire arcom azonnal lángokba borult.
- Ne is mond. - temettem arcomat a tenyerem közé, majd erősen végig simítottam orcáimon, hogy kivezessem a feszültséget onnan. - Fel se veszi a telefont.
- Egy korsó csapolt sör? - ajánlotta fel, amit mosollyal nyugtázva fogadtam el, majd utoljára megpróbálkoztam barátnőm elérésével.

- Feladom. - csúsztattam a táskám legmélyére, azután pedig akkorát kortyoltam a hideg italból, amekkorát egy lány képes a nála is nagyobb korsóból. 

- Ebben verhetetlen vagy. - mosolygott rám édesen.

- Miért ilyen üres a bár? - hagytam figyelmen kívül a kijelentését, majd hátat fordítva érdeklődtem azután, hogy miért nincs egy árva lélek sem azon a helyen, ahol hemzsegni szoktak a fiatalok.

- Kibérelték, buli lesz. - mondta, miközben éppen az egyik poharat helyezte a pult sarkába. - De nyugi, maradhatsz. - nevetett fel ismét, amiben egy cseppnyi humort sem éreztem, így csak egy gúnyos vigyorral az arcomon válaszoltam neki.

Nem vártam sokáig, hamar felkaptam magam eddigi ülőhelyemről, majd a mellékhelyiség felé sétáltam, hogy egy kissé rendbe szedhessem az arcomat. A tükörbe nézve elszörnyedtem a saját látványomtól, így előbb inkább engedtem szükségleteimnek, majd utána tértem vissza a smink igazításához. Szinte majdnem egy óráig nyugtatgattam magam a mosdóban. Legnagyobb problémámat az okozta, hogy egy darab kulcs sem volt nálam a közös lakásunkhoz, így fogalmam sem volt hol fogok az éjszaka aludni. Jobbnak véltem, ha nem rágódok ezen tovább, hiszen magától úgy sem fog megoldódni, majd később kitalálok valamit. Előkaptam a neszesszeremből a tűzvörös rúzsomat, majd finoman kentem fel a számra, amit a szempillaspirálom követett. Néhányszor beletúrtam még kicsit lelapult hajamba, majd mikor úgy láttam, hogy viszonylag elfogadható külsővel rendelkezem, megindultam vissza Ákoshoz. Hatalmas meglepetésemre, mikor kinyitottam az ajtót, egy seregnyi pasi vette körbe a teret, keresték a helyüket, és mikor végre megtalálták, az összes szempár rám szegeződött. Mindegyikük értetlenül bámulta az ajtóban dermedő alakomat, de ahelyett, hogy tovább égettem volna magam, összeszedve minden erőmet elsétáltam mellettük.

- Azt mondhattad volna, hogy a faktorosok jönnek. - szűrtem ki alig hallhatóan fogaim közül a szavakat, mire barátom arcára egy huncut mosoly ült ki.
- Mégis minek? 

- Mondjuk leléptem volna, elég volt az ilyesfajta fiúgárdából. - zavartam le, majd a kijárat felé indultam, de egy magas, barna, jól fésült hajú srác állta el az utamat, akinek egy hasonló színű pánt díszelgett a fején, mint az én ajakrúzsom. Nem találtam rá más szavakat, egyszerűen gyönyörű volt, és mivel egy hang sem jött ki a torkomon, inkább visszaültem a helyemre, és vártam, hogy odébb sétáljon. Arcom paradicsomszínű pírba borult látványától, éreztem, ahogy mindenemet elönti a forróság, szinte remegett a testem az izgalomtól. Összeszedve gondolataimat ráztam meg a fejem, majd fordultam vissza Ákoshoz, aki szerencsére észre sem vette a pillanatnyi zavaromat.
- Egy tequila-t, kérlek. - kértem a lehető leggyorsabban. - Silvert.

~ * ~

Már több mint fél órája üldögéltem újabb két fiú társaságában, akik nem rég érkeztek meg az én kérésemre. Így visszagondolva nem volt valami zseniális ötlet, hiszen gyakorlatilag ismét csak saját magammal beszélgettem. Körülbelül a harmadik tequilámat húztam le, ami savként marta végig a torkomat, de az utána következő citrom enyhítette égető ízét, amikor úgy döntöttem kissé kiszellőztetem a fejemet a friss, de annál csípősebb levegőn. Miután becsuktam magam után az ajtót, beálltam az egyik kis sarokba, majd előkaptam zsebemből az erre alkalomra tartogatott mentő eszközeimet. Jól begyakorolt módon a számhoz emeltem, majd a gyújtom segítségével meggyújtottam a mentolos cigarettámat. Mélyet szippantottam belőle, ami gondosan átjárta a tüdőmtől kezdve az elmémig, majd jól esően kifújtam azt. Füstjének furcsa alakzatán szórakoztam pár másodpercig, amit az alkohol tudatromboló hatásának tudtam be.
- Helló. - fordult vissza hozzám egy szőke hajú srác, miután féloldalról megpillantotta egyedül álló alakomat.
- Sziasztok. - köszöntöttem őket udvariasan, de próbáltam mihamarabb lerázni őket.
- Hát te honnan jöttél? - dülöngélt előttem. - Talán a mennyből? - mutatott fel a sötét égre, amit már régóta a csillagok ragyogtak körbe.
- Elég szar duma, nem gondolod? - mondtam miután egy újabb adagot fújtam ki a számból, mire csak semmit tudóan vállat vont, majd egy lépéssel közelebb jött.
- Érted a csillagokat is lehazudnám édesem. - szűrte ki a fogai között, mire akaratlanul is felnevettem, mert végül is nem volt valami ijesztő külseje, inkább mondtam volna aranyosnak.
- Értem. - mosolyogtam vissza halványan.

- Marci vagyok, a Spoon nevű zenekarból. - mutatkozott be, mire automatikusan nyújtottam volna a kezemet, de abban a pillanatban lépett mellém kínai barátom.
- Bocsi, ByTheWay-es vagyok, nem áruló. - nevettem fel, miközben megpaskoltam a mellettem dühtől forró Ya Ou vállát. - Nyugi cuki pofa. - pusziltam meg nyugtatásként, ugyanis eléggé féltékeny típus, ha hozzájuk hasonló fiúbandáról van szó. Nem igazán kedvelte őket, bár szerintem ebben csakis a konkurencia szerepe játszik.
- Elmegyünk dohányboltba, pattintós? - kérdezte a rendelésemet, mire csak kacsintottam egyet, majd útjára engedtem a két fiút. Valamilyen furcsa módon sikerült Bencét is magával rángatnia, ami elég szokatlan, hiszen ha rólam van szó nem igazán csatlakozik a társaságunkhoz. Fogalmam sincs mi baja lehet velem, semmit nem tettem ellene.
Mire az egészet lezavartuk a szőke srácnak, Marcinak és haverjainak már nyoma sem volt, egyedül a piros pántos srác álldogált némán előttem. Zavaromban inkább egy újabb cigit gyújtottam meg és vártam, hogy ő tegye meg az első lépést, ami a megfelelő kommunikációhoz szükséges.

- Ne haragudj Marci miatt. - kezdett is bele hamar mondandójába. - Eléggé kezelhetetlen ilyenkor. - vakarta meg tarkóját, ami számomra azt jelentette, hogy ő is zavarban van.

- Nincs gáz, nem volt vészes. - vallottam be az igazat neki, mire arcára különös vidámság ült ki.

- Igazából totál rád van állva. - nevetett fel, miközben előhalászott egy szálat a zsebéből. Tehát dohányzik. Még jobb. - Azóta rólad beszél mióta megérkeztünk. - folytatta, majd segítőkészen felé nyújtottam a saját tüzemet.
- Hiszen azt se tudja ki vagyok. - tört elő belőlem a felismerés, majd elnyomtam a csikket. Erre a kijelentésemre alaposan végig mérte megjelenésemet, és hosszan arcomba fújta füstjét, aminek egyesek szerint komoly jelentése van.

- Attól még bejössz neki. - mondta ki ezúttal mélységgel a hangjában.

~ * ~

- Igyunk a versenyre, és arra, hogy mindenki a maximumot fogja kihozni magából! - zengte ódáit egy bodri fejű pasas, akiben már javában ott tetézett a szeszes italok kellemes, de mégis furcsa hatása. Nem tudtam volna megmondani, hogy ki lehet ő, de hangilag a toppon volt. Egyszerre emeltem meg poharamat és szemöldökömet, amikor a képzeletbeli koccintás következett, habár fogalmam nincs engem miért vettek be a körbe, amikor egyikőjükhöz sincs egy fikarcnyi közöm se. Mindegy, legalább van társaságom.
Izgalommal követtem figyelemmel minden egyes férfi fellépő előadását, akik egymással próbáltak megmérkőzni, és saját, házi énekversenyt tartottak. Ragaszkodtak, hogy szálljak be a szavazásba is, de jobbnak véltem, ha inkább megtartom magamnak a véleményemet, így csak külső szemmel figyeltem az eseményeket. Nem sok minden történt a különös beszélgetésünk óta, egy kis időre ismételten magányomban álldogáltam. Az egészben a legkülönösebb, hogy egy pillanatra se bírtam levenni szemeimet a vöröslő fejpántos srácról, aki ugyancsak sokszor méregetett engem is, de mindketten a helyünkön maradtunk. Ez idő alatt szinte mindenki bemutatkozott a helyszínről, egy-két embert kivéve. Remek, megpróbáltam kimaradni az idei faktor választékából, de úgy látszik elkerülhetetlen, hogy a sors megismételje önmagát.
Idegesen fújtattam magam elé, amikor az órámra pillantottam, ami már hajnali kettőt mutatott, de kínai barátom és flegma társa még mindig sehol sem volt. Kezdtem belenyugodni a tudatba, hogy szó nélkül leléptek, és minden bizonnyal már otthon alusszák az igazak álmát. Nem baj, ezért még számolok vele. Ritmusosan mozgattam a lábamat a zenéből szóló ütemre, éppen a kedvenc Sam Smith számom szólt a hangfalakból. Legjobban azt kívántam, hogy a terem közepére vethessem magam és táncolhassak, de a vendégek nem biztos, hogy örültek volna neki, habár kitudja. Marci biztos értékelte volna.
- Gyere. - intett a fejével a piros pántos a kijárat felé, ahol egy sör társaságában szó nélkül követtem. Egy kis ideig hátra sem nézett, hogy megyek e utána, zsebre tett kezekkel haladt előre egy eldugott sarok felé. Kissé megrémisztett, de nem igazán foglalkoztam vele, hagytam, hogy magával vigyen. Egy nagyobb fa melletti kispadon pihent meg, helyet foglalt, majd újabb szál dohányt gyújtott meg, és jól esően szívott belőle. Némán ültem le mellé, majd vártam, hogy magyarázatot adjon. - Még a nevedet sem tudom. - nézett mélyen a szemeimbe, arcán angyali mosollyal, ami minden egyes testrészemet megmozgatta, annak ellenére, hogy nem igazán azt kaptam, amire számítottam.
- Dina. - mosolyogtam vissza rá, majd kezeimet kezdtem dörzsölgetni, amit ő is észrevett.
- Miki. - nyújtotta felém kezét, amit szemöldök ráncolva, de elfogadtam. Amint bőrünk összetapadt pár momentumra, valami rendkívüli érzés söpört végig lényemen. - Pesti vagy?
- Csak az egyetem végett költöztem ide. - tettem ölbe kezeimet, mikor sikerült ellazulnom jelenlétében.
- Szereted? - figyelte érdekes módon lábaimat, miközben párszor végig nyalt alsó ajkain, mire nekem egyre szaggatottabb levegővételek hagyták el a számat.
- Izgalmasabb életem lett azóta. - vittem némi iróniát kijelentésembe, amit minden bizonnyal ő nem érthet. - Nem rossz. - tudtam le ennyivel, és vártam következő kérdését, de nem tette meg. - Idei faktor versenyző? - kérdeztem, mire bólintott egy aprót, de még mindig nem vette le rólam szemeit. - Szóló? - vittem tovább a témát, mire felnevetett, én pedig elszégyelltem magam, mintha hatalmas butaság hagyta volna el torkomat.
- Nem, dehogyis. - rázta meg a fejét. - Haverjaimmal van egy zenekarunk. - magyarázta.
- Spoon? - mondtam, mikor eszembe jutott az egyetlen banda, amiről tudok az idei szériából eddig. - Szóval a szőke, nyomulós sráccal közeli kapcsolatban vagy.
- Igen, mondhatni. - nevettünk fel mindketten.
Hosszú órákig beszélgettünk még a padon ücsörögve, észre sem vettem, ahogy telik az idő. Rengeteg dolgot megtudtunk egymásról, olyanokat is, amiket eddig senki másnak nem mertünk bevallani. Persze nagy részben ismét az alkohol töltötte be a főszerepet, egyébként eszembe se jutott volna kinyögni ezt bárkinek is. Mindeközben eszembe jutott, hogy kulcs hiányában szállásom sincsen, így el kellett volna köszönnöm Mikitől, hogy meglepetésszerűen beállíthassak Ya Ou-hoz, ha már így itt hagyott, de ragaszkodott hozzá, hogy maradjak, és alhatok náluk.
Nem igazán tetszett az ötlet, de jelen pillanatban más megoldás nem nagyon jutott az eszembe, így kénytelen voltam elfogadni. Valamiért mégis éreztem, hogy bűnt fogok elkövetni ezzel a lépésemmel.

~ * ~

Hajnali fél négyet ütött az óra, mikor már a meleg és otthonos szobában találtam magam. A fejem zengett a benne lévő hemzsegő darazsaktól, mindenem égett, így automatikusan kezdtem el lekapkodni magamról a ruhákat. Világosságot csak az ablakon épphogy beszűrődő hangulatvilágítás fényei adtak. Ahogy ketten, zárt ajtókkal álltunk a helyiségben, egyre jobban éreztem, hogy kezd fülledt lenni a levegő. A következő pillanatban már csak a faajtó hidegét éreztem a bőrömhöz csapódni, és egy kart láttam a fülem mellett támaszkodva, aminek párja a derekamat szorította körbe. Előttem egy lihegő férfi állt, akin úgy láttam próbálta visszafogni magát, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Nem állítottam le, mert nem akartam. Nem akartam, hiszen magamnak sem tudtam megálljt parancsolni. Képtelen voltam. Ujjaim önkénytelenül indultak meg pólója alatt, izzadt felsőtestén, milliméterenként fedeztem fel az előttem álló területet. Remegtem legbelülről a vágytól. Mindeközben ő sem tétlenkedett sokáig, hamar lekapta a felsőtestemet fedő fekete toppomat, majd körjáratra indult bőrömön. Meghitt volt a pillanat, amint egymáshoz tapadtunk. Minden egyes testtájunk összeért, még sem csókoltuk meg egymást. Mintha attól féltünk volna, hogy akkor teljesen kitör a káosz, pedig mindketten tudtuk, hogy közel van a tornádó, sőt. Mi vagyunk maga a tornádó. Utoljára mélyen a szemeimbe pillantott, megrázta a fejét, végig simított ujjával ajkaimon, majd vadul sajátjait tapasztotta enyéimre. Nyelveink szenvedélyes táncba kezdtek, mintha régi ismerősök volnának. Zihált levegővételek között emelte meg lábaimat, így csípője köré tekerhettem magamat. Hajába túrtam húztam még közelebb magamhoz, a legkisebb távolságot is kipréselve kettőnk közül. Fenekembe markolva cipelt az ágy felé, ahol óvatosan lerakott, majd felém kerekedett. Pillanatok alatt húzta le magáról egyetlen mozdulattal Nirvana feliratú pólóját, majd megint csak nekem szentelte teljes figyelmét. Teljes fehérneműben feküdtem alatta, míg rajta csak szürke alsónadrágja volt, amin tökéletesen lehetett látni keményedő férfiasságát. Levegőt is elfelejtettem venni ezekben a pillanatokban, próbáltam csendes maradni, és a legnagyobb örömet szerezni neki és saját magamnak is. Éreztem, hogy valami különleges lesz benne, valamiért más lesz, mint az eddigiek, de nem tudtam megmondani miért. Egyszerre volt érzéki, szenvedélyes, de mégis vad. A fellegekben, sőt a mennyben éreztem magam, amint belém hatolt. Megszűnt létezni körülöttünk a világ, csak mi ketten voltunk, és senki más. Annak ellenére, hogy részeg vagyok, biztos vagyok benne, hogy erre örökké emlékezni fogok...