7.fejezet: Beszélj, ha tudsz

'...Nem lenne nagyszerű, hogy ha elszúrnánk valamit, azonnal rájöhetnénk, hogy mitől voltunk olyan mocskok, és rögtön helyrehozhatnánk a kárt? Persze az lenne a legjobb, ha eleve elkerülhetnénk az ostoba döntéseket. Ha rászánnánk egy percet, hogy a járulékos veszteségekre gondoljunk és arra, amit ez mások életében okoz. Ha már késő, csak annyit mondhatok: sajnálom!..'

A keddi napon történtek végett az egész hetemet a munkámnak szenteltem. Ez volt az egyetlen pont, ami lekötötte a figyelmemet, és nem engedte, hogy olyan dolgokra gondoljak, mint a problémák. Ahogy teltek a napok, egyre könnyebben fogadtam el, hogy egy rakás szerencsétlenség vagyok. Nem azért, mert ismételten én maradtam egyedül, hanem azért, mert eleve belevetettem magam bármi ilyesmibe. Butaság volt, és egyben gyengeség a részemről, hiszen ezelőtt sosem érdekelt, ha hasonlót tettem, simán túl tettem magam rajta. Sőt, ahogy valójában most is volt, én voltam az, aki kimondta a végszót, ami után újra az éjszaka irányított. Eléggé kicsapongó természetű vagyok.
- Harmadjára szólok, figyelj már ide. - bosszankodott munkatársam, majd kihúzta füleimből az eddig hangtompítót. Tekintete villámokat szórva vizslatott, mogorva testtartása jelezte, hogy valóban dühös volt.
- Ne haragudj, nem hallottam. - ezek ellenére hagytam figyelmen kívül leszidását, folytatva a papírok monoton kitöltését. - Mit akarsz? - kérdeztem rá egy nagyot sóhajtva, majd kilöktem magam a gurulós székkel az asztal alól, hogy a köteggel a kezemben a másik irodába vonulhassak.
- Háromra jön a megrendelés, le kell menned érte, ötkor mehetünk. - adta le az infókat, majd helyet foglalt saját terepén, és a laptopot kezdte el nyomkodni. Úgy tűnt, mintha egészen fontos ügyeket intézne, de valójában cipők után kutatott a hálón. Tipikus Bianka. - Kilencre kell ott lennünk. - pillantott fel félve rám, mire azonnal megráztam a fejemet.
- Túl órázom, ma főpróba van. - közöltem vele semlegesen, majd becsapva magam mögött az ajtót a dolgomra siettem, ami ezúttal a földszinten volt.
Jobbnak láttam, ha ismételten a lépcsőket választom, de mivel nem volt annyi időm, hogy pontban leérjek kénytelen voltam a liftet használni. Gondolataimba meredve vártam, míg a megfelelő szintre érkezem, körülbelül úgy nézhettem ki, mint aki most próbál kilábalni a depresszióból. Pedig egyáltalán nem éreztem benne magam, sokkal inkább megakartam végre szabadulni ettől az egésztől.
Utam egyenesen az egyik biztonsági őrhöz vezetett, aki már várta jelenésemet.
- Szia Lajos. - köszöntem neki kedvesen, mire felém kapta nézését. - Itt a mai lista, engedd be őket. - nyújtottam át neki, majd a mondatom végén lévő szigornál felnevetett, mivel szereti megviccelni a próbát megtekintő vendégeket.
- Mi van te dög. - szólított meg gúnynevemen, amire még ő keresztelt át, ugyanis szerinte folyton dögös a kinézetem. Talán a vörös rúzs teszi. Semmitérően a korlátnak dőltem, majd erősen kifújtam a levegőt. Látta rajtam, hogy valami baj van, így szó nélkül magához ölelt, ami bevallom jól esett.
- Sietek vissza. - motyogtam a hónalja alatt, mire grimaszolva ellökött magától. Megsimogattam fekete inggel fedett vállát, majd futottam is a rejtekhelyemre. - Andi! - kiáltottam vissza a szőke hajú kislánynak, aki éppen a büfé fele igyekezett.
- Igen? - sétált vissza hozzám, arcán pedig csupa ragyogás jelent meg.
- Fél órás csúszás van, szóval van idő felvenni a kisfilmet. - nyomtam le egy szuszra, mire hunyorított szemekkel bólintott egyet. Bizonyára számolta az időt magában. - Tehát lemész enni vagy jössz velem? - taglaltam össze neki, hogy érthető legyen számára az információ.
- Megyek, megyek. - pattogott fel a maradék a fokokon, majd hátamra ugorva jelezte, hogy indulhatunk.
Ő az egyik olyan versenyző, akivel eddig legjobban kijöttem a lányok közül, talán a játékos, szerény, egyszerű viselkedése miatt. Kedveltem őt. - Láttad a próbámat, tök szupi lesz. - csapta össze tenyereit izgatottságában, mire akaratlanul is felnevettem.
- Bocsi, dolgom volt. - néztem rá elnéző pillantással. - De holnap első sorból fogok szurkolni. - kulcsoltam össze ujjaimat, amivel ígéretet tettem neki, mire bár szomorkásan, de bólintott egyet.
A kisfilm hátralévő részét már Ádámmal forgatta le, így ismét egyedül maradtam nyomorult énemmel. Mire átvettem a rendelt csomagokat, és minden egyéb teendőmet végeztem, a többiek már rég szedelőzködni kezdtek, hogy elindulhassanak. Persze csak a mi osztályunkra volt jellemző, mivel rengetegen dolgoztak még az alagsorban azon, hogy holnap minden prímán menjen. Miután Biankának harmadszorra is nemet mondtam a vacsora meghívására, végre feladta a lehetetlent, majd magamra hagyott. Az égen már egyre több lilás és rózsaszínes párhuzam jelent meg, a Nap is éppenséggel látszott csak. Kezdett beesteledni, ami számomra nyugalmat jelentett. 'Where do broken hearts go?' kántálta egy hang a fejemben, ami nem más volt, mint a rádióból éneklő srácok hangja. Nagyot sóhajtottam megkönnyebbülésemben, hogy azért a megbolondulás szélén még nem állok.
Már több mint háromnegyed órája ültem székemben tehetetlenül, és csak forgolódtam összevissza, de még így is csak a hét óra fele tartott a mutató. Soká lesz meg az a kilences.

~ * ~ 

Az unalom már teljesen birtokába kerített, képtelen voltam bármivel is feltalálni magam a hideg, csendes és emellett még sötét irodában is, amit csakis az íróasztalon elhelyezett éjjeli lámpa világított meg. Kék színű tollaimmal doboltam minden elérhető felületen, már észre sem vettem, hogy egy ismerős dallam hangja járja körbe a teret. Amint észbe kaptam, rögvest abbahagytam ezt a tevékenységet, majd megembereltem magam és ismételten a földszintre vetettem magam, ami valójában hosszabb művelet volt, mint ahogy hangzik. Hamar átverekedtem aprócska termetemmel a színfalak mögött sertepertélődő ember hadon, akik éppenséggel a fekete emelő dobozokat cipelték a színpadra, majd egy viszonylag jónak tűnő sarokba húzódtam. Torkomban azonnal megjelent az a bizonyos gombóc, amikor váratlanul megjelent a négy fiú képe a kivetítőn. Tehát ők következnek utolsó fellépőkként a mai napon. Jobb időzítést nem is találhattam volna. Igyekeztem a lehető legfeltűnésmentesebben végig ülni a helyemen, de még így is folyton azt éreztem, hogy mindenki engem bámul, pedig a nagy része nem is érzékelte jelenlétemet. Egymás után álltak be helyükre a fekete kapucnis kabátot viselő fiúk, bár a negyedik hely jó sokáig üresen maradt. Normális esetben mindenki azt gondolná, hogy a fülesét igazítják, de én éreztem, hogy más van a dologban. Közelebb merészkedtem a led-falakhoz, és a résnyire nyitott ajtón keresztül megpillantottam, amint fejét lehajtva, ujjait maga előtt összekulcsolva mereng a távolba nézve. Pár lépést tettem felé, de mielőtt butaságot követtem volna el, megtorpantam.
- Két perc, már várnak rád. - suttogtam alig hallhatóan, majd amilyen gyorsan csak tudtam visszarohantam helyemre. Még láttam, ahogy feszülten felkapja tekintetét, fehér basszusgitárját hátára dobja, és alaposan körbe tekint. Nem húzta sokáig az időt, megfogta magát és a többiek mellé sorolt.
Alig tudta melyik helyen van, látszott rajta, hogy gondolatai állandóan másfele járnak, és egyáltalán nincs köztük szellemileg. Pillantása ide-oda cikázott a nézősorok között, mintha keresne valakit. Jól tudtam, hogy ez az a személy, aki figyelmeztette, tehát én. Biztos vagyok benne, hogy felismerte a hangomat, és ezért van most összezavarodva. Nem soká felcsendült Bruno Mars egyik szerzeménye, amit a három srác teljes beleéléssel és odaadással adott elő, mintha a kisujjukból ráznák ki a szereplést. Legszívesebben oda szaladtam volna gratulálni nekik, mint ahogy azt most Gabi is tette, de tudtam, hogy nem tehetem meg. Nem szabad felébreszteni az alvó medvét.
Kezeimet ölbe rakva szorongattam kék szvetterem ujját, amivel az idegességemet nyomtam el. Egy mélyebb lélegzetet vettem, majd egy utolsó pillantás után a stúdióból kivezető út felé indultam. Megfogadtam magamban, hogy holnap minél előbb befejezem a papírmunkáimat, ezután pedig otthon töltöm az estét, minél távolabb a székháztól.
- Mész is? - kapta el hirtelen valaki a vállamat, majd minden előzmény nélkül szembe fordított magával. Egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni ijedtemben, de legnagyobb szerencsémre olyan személy állt előttem, akit jó pár éve barátomnak mondhatok.
- Te gyökér, halálra rémisztettél. - ütöttem meg játékosan a vállát, majd további csevej nélkül kitoltam testemmel a hatalmas kijárati ajtót.
- Úgy szeretem, amikor ilyen kedves dolgokat mondasz. - futott mögöttem felvéve tempómat, majd amikor sikerült utol érnie szorosan magához húzott.
- Hagyjál. - löktem el magamtól, de még így sem tudtam lekaparni magamról.
- Pindúr-pandúr. - cikizte magasságomat, pedig tulajdonképpen egy szintben voltunk. Felhúztam szemeimet kijelentésén, mire mindketten megtorpantunk. - Tudsz a vacsoráról? - kérdezte izgatottan. - Van partnered? - folytatta a faggatást, mire kezdett kissé érdekes lenni a helyzet.
- Szokott. - vágtam rá egyből felnevetve, mire egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkait. - De nem is nagyon terveztem a részvételt. - taglaltam össze neki, mire vigyorogni kezdett. Elég furcsán viselkedett.
- Egy óra alatt elkészülsz? - pillantott az órájára, majd ismét nekem szentelte figyelmét.
- Ricsi, az előbb mondtam, hogy nem megyek. - szótagoltam el neki lassan és érthetően, hogy az ő tudatáig is eljuthasson.
- Nyolcra érted megyek. - csapta össze tenyerét. - Jobb lesz, ha sietsz. - kacsintott rám, mire hátrébb léptem egy lépést. - Zoé nem ér rá. - vallotta be végre. - Egyedül csak nem állíthatok oda. - kezdett nyafogásába, mire hitetlenül elmosolyodtam. - Kérlek. - kulcsolta össze ujjait előttem, mintha könyörögni kezdene. - Szívességet tennél. - mélyített hangján, majd kiskutya szemeivel vizsgálni kezdett.
- Hihetetlen vagy. - ráztam meg a fejemet, mire udvariasan kezet csókolt, majd közölte, hogy iparkodjak, mert ő pontosan fog érkezni. Már most megbántam, hogy belementem.

~ * ~ 

Hűvös szél fújt estetájt, még sem fáztam a piros, a kelleténél rövidebb szoknyában. Lehet, hogy kissé kirívóbb volt, mint ami megengedett, de nem foglalkoztatott. Szerettem jól ki nézni, szerettem, ha megnéznek az emberek, ezáltal növelve az egyébként elég sekély önbizalmamat. Vicces, mert a legtöbb ember szerint egy beképzelt, nagyképű libának tűnök, pedig ha ismernének tudnák, hogy egy kicsi igazság sincs benne.
Már a harmadik szál cigarettámra gyújtottam rá unalmamban, mivel Nagy Richárd már húsz perce késett. Azon kezdtem el gondolkozni, hogy inkább visszaveszem a kényelmes pizsamámat és bebújok a jó meleg ágyba. Azonban ezt nem tehettem meg, mivel amint visszaindultam volna az első emeletre, az említett személy megjelent az ajtóban.
- Azt mondod pontosság? - nyomtam el a csikkemet, majd magamhoz kapva táskámat jeleztem, hogy készen állok az indulásra. Ehelyett ő egy helyben állt és méregetett. - Ha jól tudom barátnőd van. - vetettem oda neki, miközben vállát érintve elhaladtam mellette.
- Hűséget fogadtam, nem vakságot. - kiáltotta a hátam mögött, majd lassacskán hasonló módon elindult.
Bepattantam az anyós ülésre, gondosan bekötöttem magam, majd hagytam, hogy a helyszínre vezessen. Semmi kedvem nem volt cseverészni, így viszonylag magasra tekertem a hangerőt, amiből üvöltött a zene. A sofőröm öntudatán kívül dúdolgatta először a dallamot, majd észre sem véve magát egyre hangosabban ömlöttek a hangok torkából, persze nagyon élveztem. Szerettem a hangszínét és a stílusát is, ahogy mélyíti az ütemeket. Ujjaimmal fedetlen combjaimon dobolgattam, amit egy mosollyal nyugtázott el magában, majd még nagyobb erővel kezdett énekelni. Akaratlanul is csatlakoztam hozzá, szinte folytak a szavamból a dalszöveg egyes részei. Sosem voltam valami hatalmas énekesnő, de öt éves énekórás tapasztalataimnak hála tudtam mikor vagyok hamis és mikor nem.
- Mikor nyomunk egy duettet Dinus? - csapott rá a térdemre játékosan, ám annál finomabban, hogy ne okozzon akkora fájdalmat.
- Nem azt csináljuk? - nevettem fel kínomban, mivel ötletem sincs ezt hogyan is gondolta, hiszen sosem értettem igazán ehhez és nem is szándékoztam részt venni ebben.
- De rendesen, stúdióban, a saját dalunkkal. - térképezte fel maga előtt terveit, mire lemondóan megráztam a fejemet. Sosem növi ki a hülyeségeit.
- Majd csörögj, ha összejött. - kacsintottam rá, ezután pedig annyit érzékeltem, hogy leparkoltunk, amiből arra következtettem, hogy megérkeztünk. Hála az indulás előtt lehúzott feleseimnek egy cseppnyit se éreztem kellemetlenül magam, sőt már vártam, hogy az ételek elfogyasztása után a táncparkettre vethessem magam.
Tévedtem. Minden szempár minket figyelt. Minket, és azt ahogy karon öltve besétálunk. Fesztelen hangulatunk még nagyobb megdöbbenést keltett. Senki nem szólalt meg. Az egybegyűltek háromnegyede tátott szájjal meredt felénk. Kellemetlen volt. Szörnyen, de nem foglalkoztam sokat vele. Leültünk a két utolsó szabad helyre, majd kellőképpen üdvözöltük a többieket, akik pár perc után összekapták magukat. Ha nem lett volna elég, hogy még Kristóf is véres húsként vizslatott, a legkínosabb Miki monoton tányérkarcolása volt. Egyedül jött, ami érthető, hiszen a többi három srác sem hozott senkit. Pontosan szemben ült velem, éreztem, ahogy lábfeje néha az enyémnek érintődik, mire mindketten összerezzentünk. Ez volt az első alkalom, amikor nem voltam feszélyezve, sőt annál inkább élveztem a helyzetet. Láttam rajta, hogy őrlődik, legszívesebben hátra rángatna és számon kérne, hogy mi ez az egész, mint ahogyan múltkor is tette, de lehetőséget sem adok neki erre.
Élvezet volt figyelemmel követni, ahogy engem tanulmányoz, miközben rajta kívül mindenki mással beszélgetésbe elegyedek. Méterekkel arrébb álltam tőle, de még így se vette le rólam tekintetét egy másodpercre sem, mintha felügyelet alatt lennék. Hátra dobtam hajkötegemet, mély levegőt vettem, majd elszántan sétáltam irányába.
- Szia. - szólítottam meg, mire alig láthatóan biccentett egyet. - Hogy vagy? - kérdeztem tőle félénken, mire gúnyosan felnevetett, nekem pedig vörösleni kezdett az arcom.
- Számít valamit? - sóhajtott fel nehézkesen, majd a pultra helyezte a már üres italos üvegét. Ezúttal már nem szentelt akkora figyelmet jelenlétemnek, sőt inkább mintha zavartam volna valamiben.
- Nem. - ráztam meg a fejemet. - Semmit. - szűrtem ki a fogaim között elhalóan, mire egy pillanatra a sírógörcs kapott el, de hamar összekapartam lelki világomat.
- Egyáltalán mit keresel itt? - köpte ki a szavakat flegmán, majd ölbe tette karjait, és a földet kezdte el pásztázni.
- Én. - szólaltam volna meg, de nem tudtam értelmes magyarázatot adni.
- Te kérted, hogy hagyjuk egymást. - fakadt ki hirtelen, de még ekkor is némán kiabált hozzám. - Most pedig te vagy az, aki utánam jön. - hajolt közelebb hozzám mondandója közben, mire kikerekedtek szemeim. - Követsz engem vagy mi van? - háborodott fel, mire teljesen elszörnyedtem.
- Tessék? - adtam hangot indulataimnak, majd hátrálni kezdtem. - Megőrültél? - nevettem fel keserűen már csak a gondolatáért is, hogy ilyen eszébe jutott.
- Ja tényleg, Ricsi a következő áldozat. - köpködte számba a szavakat. - Kicsit sem érzed szánalmasnak magad? - folytatta ostorlásomat, mire ereim egyre jobban felpezsdültek, a létező összes végtagom megfeszült és ütésre készült. - Őt is ágyba vitted már? - mosolyodott el diadalittasan, mire betelt a pohár és elcsattant az a pofon. Nem érdekelt hányan figyeltek fel rá. Nem érdekelt ki volt körülöttünk. Szemeimből ömleni kezdtek a könnyek, ő pedig piros, tenyérlenyomatos arcához kapta kezét. Anélkül, hogy további történéseket megvártam volna, elszaladtam amerre csak láttam. Egyetlen cél lebegett előttem, mégpedig hogy a lehető leggyorsabban leléceljek innen, hogy megmentsem a maradék büszkeségemet.
A legelsőnek útba eső padon foglaltam helyet, arcomat tenyerembe fektettem, majd irtózatos erővel zokogni kezdtem. Két erős kart éreztem a derekam köré fonódni, amik azok után szorosan magukhoz húztak, én pedig szó nélkül fúrtam fejemet nyakába. Csak akkor kaptam észbe, mikor orromat megcsapta az a szokásos mámorító parfüm illat...

6.fejezet: Tégy próbára

'...a csillagokat bámulom. Olyan rengetegen vannak. Hiába ragyognak azonban annyira közel egymáshoz az apró fénypontok, pontosan tudom, hogy fényévekre vannak egymástól. Olyan messze léteznek egymástól, hogy nem érezhetik a társaik melegét, pedig mindannyiukat lángoló anyag alkotta. Pontosan ez a csillagok titka. Végső soron egyedül vagyunk. Nem számít, hogy milyen közelinek tűnsz, senki más nem érinthet meg...'

Újabb hét, újabb gondok. A jelenlegi az, hogy Trap kapitány fél órája késik az egyik interjúról, amin nekem kell asszisztálnom, mindeközben a többiek tudatlanul bámulják a falakat. Égen, s földön kerestük már, a létező összes szobát átfutottuk, de nincs az az isten, aki rátalálna. Lemondóan huppantam le az egyik sarokban lévő piros fotelbe, majd várakozni kezdtem, ahogy a többiek is. Legfőképp arra, hogy Bianka leváltson, és én végezzem a papír munkákat ez helyett. Nem igazán szórakoztatóbb, de legalább nem ismerkedek össze senkivel, ami nem annyira jó pont, mivel jó kapcsolatot kéne ápolnom a kollégáimmal, elvégre ők is azok. Halkan felsóhajtottam, majd kopogtatni kezdtem frissen lakkozott körmeimet, fedetlen térdeimen, ugyanis rövid szoknyát viseltem ezen a kellemesebb hőmérsékletű napon. Türelmem egyre jobban híján volt, már elképzeltem, ahogy beolvasok ennek a félnótásnak, csak hogy én ezt nem tehetem meg kicsinyke rangommal. Ehelyett szótlanul üldögéltem és az alig hallható, rádióból szóló dallamot hallgattam.

- Ne haragudjatok a késésért, az űrhajóm lerobbant, így szuper galaxikus tálcával kellett áthajóznom az univerzum tengerén. - adta elő elég hatásos belépőként a régóta keresett személy, ami bevallom szerény személyemnek elég kevés és értelmetlen volt, de inkább ráhagytam. Amint ő is elfoglalta helyét a többi fura fazon mellett, a kamera mögé sétáltam, majd a kérdéseken futtattam végig szemeimet, hogy mindegyik a megfelelő kereteket tartalmazza e. Gondolok én itt magánéleti vagy sértő példákra, mivel nem egyszer fordult elő, hogy némelyik feljelentést tett emiatt.
Kisvártatva megérkezett a váltópartnerem is, így sietősen kicsörtettem a teremből, hogy a saját kis zugomban fejezhessem be a napomat. Teles-tele papírokkal a kezemben futottam végig a lépcsőkön, mivel a mi irodánk a felettünk lévő emeleten volt, a lifttel pedig nem igazán értjük meg egymást. Magyarán szólva félek tőle egy-két eset után. A fehér falak közti zöldellő virágok egészen üzleties hangulatot nyújtottak az épületnek, ami bár meg is követelte azt. Emellett a falon díszelgő, hírességekről készült színes portrék  részben hangulatosabbá változtatták a helyet. Szerettem itt lenni, a második otthonomnak tekintettem, pedig még csak másfél éve dolgozom itt, igaz, gyakornokként is helytálltam már párszor még diák koromban. Vigyorogva csörtettem egészen a folyosó végéig, ahol kilencven fokos fordulattal pördültem be a fehér ajtón. Szinte megszokásból indultam meg az asztalom felé, körbe se nézve, így rendkívüli ijedtség jelei mutatkoztak orcáimon, mikor megpillantottam a székemben ücsörgő fürtös fiút. A létező összes papírt kiejtettem szorításomból, így azok a földön landoltak szerteszéjjel, ráadásul egy kisebb sikoly is elhagyta ajkaimat.
- Jaj, bocsi, nem akartalak megijeszteni. - kezdett el szabadkozni rögvest a fiú, majd a segítségemre kelt, és hasonló módon a földről szedegette a lapokat. Ujjaink néha-néha egymásba gabalyodtak, de én próbáltam figyelmen kívül hagyni ezt, míg ő egy szemtelen mosollyal nyugtázta le.
- Pedig sikerült. - igyekeztem némi haragot csempészni a hanglejtésembe, amiért szótlanul tört be az irodámba, de nem igazán jött össze, mivel a végén elnevettem magam saját magamon. - Mit csinálsz itt? - kérdeztem érdeklődve, majd folytattam volna, ha nem akadt volna el a lélegzetem, mikor tekintetünk összeakadt. Hosszú percekig bámultunk egymás szemeimbe szótlanul, az a tipikus elveszünk egymásban pillanat, de mikor arcára ismételten kiült az a fajta mosoly, megköszörülve torkomat álltam fel.
- Karesz mondta, hogy itt talállak. - magyarázkodott, miközben arca egyre vörösebb lett, talán zavarba jött. - Kellemes hely. - dugta zsebre kezeit, majd körbe járta szemeivel a helyiséget. Hirtelen szégyenlősség érzése járta át a testemet, így összehúztam magamat, és eltűrtem egy kiálló hajtincset a fülem mögé.
- Kristóf. - szólítottam nevén a fiút, aki még mindig ugyanott álldogált. - A lényeget. - döntöttem oldalra a fejemet, felhúztam szemöldökeimet, amivel elvileg komolyabb a tekintetem. Tévedtem, ugyanis a fent említett személy kuncogni kezdett ábrázatomon. Hangosan felsóhajtottam, majd alaposan kikerülve alakját, az asztalomhoz sétáltam, ahol lepakoltam a hatalmas köteget.
- Gyere el a próbánkra. - nyögte ki teljes lazasággal a hangjában, mikor felém fordult.
- Dolgozom. - rendeztem le egyszerűen.
- Akkor megvárlak. - foglalt helyet a velem szemben lévő széken, majd összekulcsolt ujjakkal, könyökeivel a támlán támaszkodva figyelt engem.
- Elkésel. - ráztam meg nevetve a fejemet.
- Akkor segítek. - ajánlotta fel kedvesen, mire összeszűkített szemekkel pillantottam rá. Minden bizonnyal egy cseppnyit sem ért az ilyenfajta dolgokhoz.
- Nem adod fel, mi? - hajoltam közelebb hozzá, amivel úgy hiszem feszélyeztem őt, ugyanis hátrálni kezdett a székkel.
- Csigavér kislány. - lépett bele a mártír szerepébe, mire azonnal megforgattam szemeimet. - De tetszik a játék. - húzódott vissza, sőt közelebb is lett, mint eddig volt. Éreztem, ahogy pezsegni kezd a vér ereimben, ami által testem lángba borul.
- Nem szoktam játszadozni. - húztam szélesre ajkaimat, majd rendezgetni kezdtem az előttem lévő rendetlenséget. - Tényleg rengeteg dolgom van. - sóhajtottam fel újfent, mire átsétált az én oldalamra, és szorosan mögém állt.
- Ha jól látom ezt csütörtökre kell beadnod. - jelentette ki a nyilvánvalót, amit már én is tudtam. - Tehát van még rá két napod. - folytatta elméletét. - A hallgatásomért cserébe. - vágta oda, mire villámokat szóró néztem rá. - Nem fenyegetés, ajánlat. - rántotta meg vállait. - Kérlek, nem fogod megbánni.
- Miért olyan fontos? - kérdeztem vissza egyből, mert egyáltalán nem volt számomra egyértelmű.
- Csak úgy. - mosolyodott el édesen, mire képtelen voltam nemet mondani, már csak azért is, mert tudtam, hogy addig nem fog elmenni, míg be nem adom derekamat.

~ * ~

A mellettem sétálgató, száját befogni alig bíró srác egész útközben vidáman mesélt a jelentkezésük menetéről. Sok mindent megtudtam róluk, például, hogy mindannyian egy iskolába jártak és csak ezután kezdtek el zenélni vagy, hogy Kristóf még csak le sem érettségizett. Az iskoláról ugyan kelletlenül beszélt nekem, a barátaival kapcsolatban annál inkább volt szívélyes. Látszott, hogy nem a siker utáni vágy tartja össze őket, hanem valami egészen más. Őszintének éreztem mindazt, amit előadott, ebből kifolyólag pedig egyre többet szerettem volna megtudni róluk.
- Köszönöm. - suttogtam neki alig hallhatóan, miközben a jégkásám maradék részét kevergettem.
- Micsodát? - kapta felém értetlenül a fejét.
- Hogy kirángattál az irodából.
- Erre valók a barátok. - rántotta meg a vállát, bár az utolsó szónál, mintha kissé megcsuklott volna a hangja. - Megjöttünk. - biccentett fejével a Lurdy felirattal ellátott, az ég felé magasodó épület felé, majd megállt annak piros színnel párosított, forgóajtós bejárata előtt.
- Közületek mindenki cigizik? - kérdeztem, hangom pedig egy kis tizenéves kamasz kislány érdeklődő hangjára hasonlíthatott, amin el is nevette magát.
- Kérsz? - préselte ki ajkai között, mivel az a fehér szál máris ott lógott fogai közt szorítva, majd felém nyújtotta a majdnem teli tartalmú dobozt, amiből szó nélkül húztam ki egyet. Segítőkészen elém tartotta gyújtóját, én pedig a szél elől takarva kezeimmel hagytam, hogy meggyújtsa azt. Jól esően szívtam tüdőmbe a mérgező anyagot, de még inkább volt üdítő érzés kifújni annak füstjét.
- Te sem ma kezdted. - kacsintott rám, mire szem forgatva folytattam tovább előző cselekvésem.
A két bent ülő fiúnak fel sem tűnt érkezésünk, ugyanis annyira bele voltak bújva saját telefonos életükbe, hogy azt sem vennék észre, ha rajtuk kívül a világon kihalna az emberiség. Óvatosan Marci mögé lopakodtam, majd lélegzetvisszafojtva vártam, hogy mikor érzékeli jelenlétem. Pár perc után rémült fejjel fordult felém, de ahelyett, hogy ijedtében felpattant volna, hátra nyúlt kezeivel, ölébe rántott, majd csiklandozni kezdett.
- Elég, elég, elég. - kérleltem őt sikítozva és a nevetéstől fuldokló hangon, mire végre alábbhagyott kínzásán, és szorosan magához ölelt.
- Csak nem hozzám jöttél? - kérdezett ínycselkedve, szemében pedig valami különös ragyogás jelent meg, amit kénytelen voltam lehervasztani. Nyelvemet kinyújtva grimaszoltam neki, majd nagy nehezen kikászálódtam szorításából, és a dobos srác mellé vetődtem. - A hallgatás beleegyezés. - nevetett fel, mire lemondóan megráztam a fejemet.

- Én a nemre szavazok. - szállt be a társasági életbe végül Peti is, majd üdvözlésképp hozzám sétált, és magához ölelt. Eddig ő volt az, aki a legtávolabb állt tőlem, hiszen nem igazán voltunk egy gárdában, amiből arra következtettem, hogy nem igazán kedvel. Szerencsére ezt a tényt most megcáfolta azzal, hogy beszélgetésbe elegyedett velem. 

A fiúkhoz hamar beért Gabi is, a mentoruk, aki óriási kedéllyel fogadta jelenlétem, mire Kristófon kívül mindenki értetlenül bámult minket. Miután közölte, hogy sietnie kell a másik bandához, addig ők gyakoroljanak, kénytelen voltam valami hazugsággal előállni. Nem volt jó érzés hazudni nekik, de nem tehettem mást, nem akartam, hogy megtudják, a legtöbb dolgukat valójában én intézem el a fenti irodában. Legnagyobb mázlim, hogy nem foglalkoztak sokat a szavaim hihetőségén, ehelyett vállat rántva szedték össze holmijukat.

Úgy látszik, hogy elég laza napjuk lesz, mivel a mentoruk éppen mással próbált, az énektanáruk személyes okok miatt késett, de még csak a negyedik tag sem ért be a próbára. Őszintén szólva örültem neki, mert így legalább nem kellett feszélyezve éreznem magam a másik három mellett. Lazán vágódtam a cajon nevezetű hangszer tetejére, majd dobolni kezdtem az oldalán, mintha értenék hozzá, pedig egy fikarcnyi elképzelésem sem volt hogyan kell használni. Természetesen Kristóf mosolyogva és örömtelien sietett a segítségemre, hogy bemutathassa saját tudását. Szorosan mögém lépett, felém hajolt, megragadta két kezemet, majd mutatni kezdte az ütemet. Arcának közelsége miatt éreztem, ahogy egyre jobban elvörösödik az arcom, ugyanis már éreztem ahogy mentolos lehelete cirógatja nyakamat. Akárhányszor hagyta, hogy magam is ráérezzem a ritmusra, végig simított karomon, de még ezután sem engedte el, mintha tartana attól, hogy nélküle elveszem a dallamban. Az igazat szólva így is volt, mivel nem tudtam semmi másra koncentrálni, csak a zihált légzésére, amit nem tudom, hogy én vagy az izgalom válthatott ki belőle. Félve a csokoládé barnára hasonlító íriszeibe pillantottam, tekintetünk pedig azonnal összeakadt. Szégyelltem magam emiatt.

- Khm. - köszörülte meg a torkát számomra egy ismeretlen, magas, de mégis kellemes hangzású női hang, mire mindannyian felé kaptunk a fejünket.

Ő volt az. Vele. Lelkembe, mintha egy tört  hasítottak volna, majd megforgatták háromszor is, de nem a fájdalomtól. Nem tudtam pontosan megnevezni az érzést. Talán ismételten szégyen érzet. Minden porcikámat átjárta, ahogy pillantását mélyen az enyémbe fúrta, arcán pedig valamiféle különös undor jelent meg, ahogy meglátta testhelyzetünket. Magasan megemelte állát, orrát a hegyekben hordta, de nem szólalt meg. Szabad, ökölbe szorított kezein láthatóan megfeszültek az erek, mintha ütni készülne vele, míg a másikkal a szőke lány ujjaival kulcsolta össze.

- Fruzsina! - kiáltott hirtelen hátulról Marci, majd az említett személy karjaiba ugrott, ezután pedig Peti is hasonló vidámsággal köszöntötte. - Mikor jöttél haza? - kezdte faggatni azonnal a két fiú. - Milyen volt Párizs? - kaptam magyarázatot végre mindenre, ami eddig homályos volt. - Te barom, nem is mondtad, hogy megérkezett. - ütötte oldalba játékosan Mikit, mire a srác összepréselte ajkait idegességében. 

- Később regélek, de szerintem valamit elfelejtettek. - szentelték figyelmüket újra nekünk, akik mindeddig a kisujjukat sem mozdították el. Mikor legtöbbjük feleszmélt, hogy rólam van szó, már rég akcióba léptem. Kristóffal együtt emelkedve álltam fel, majd hátam mögött megragadtam karját és eléjük sétáltam.

- Szia, Dina vagyok. - nyújtottam neki kezemet, majd két puszit is nyomtunk egymás arcára.

- Fruzsina. - mondta miután kezet ráztunk. - Sokat hallottam már rólad. - biccentet fejével a mellettem szótlanul álldogáló fiú irányába, mire szerepet játszva aranyosan elmosolyodtam, és egy hosszú csókot nyomtam arcára. Miki tekintete szó szerint lángokat szórt, már attól féltem, hogy felgyullad az egész épület, de nem érdekelt. Elkerülve a további kellemetlenségeket ebédelni hívtam az állítólagos páromat, majd sietősen elhagytuk mind a négyen a termet, magára hagyva az ifjú, szerelmesnek nem mondható párt.

~ * ~ 

Mi mást választhattunk volna, ha nem a különleges sült krumplijáról elhíresült és a burgerek királyának nevezett gyors éttermet. A szokásos menü rendelés után csatlakoztam a többiekhez, akik már javában majszolták ételüket.
- Te aztán nem túlzod el. - mondta cukkolásként Peti a tálcámra célozva, ahol épphogy a szalvéta helyén nem helyezkedett el étel. Megrántottam a vállamat, majd beleharaptam sajtos szendvicsembe.
- Legalább tud enni. - dicsért meg Kristóf, mire elismerően bólintottam rá.
- De még így is csinos. - kántálta Marci, mire mindhárman helyeselni kezdtek. Nem voltam hozzászokva ilyesfajta kibeszélésekhez, amiken ráadásul én is jelen vagyok, így jogosan akadtam ki, annak ellenére, hogy csak pozitív szavakat kaptam.
- Hahó. - ráztam meg a kezemet előttük. - Én is itt vagyok. - játszottam a sértődött kislány szerepét, pedig fogósabb okom nem volt rá. Egyszerűen zavart, hogy semmibe veszik részvételemet. Ennél még rosszabb volt, amikor megjelent a két nem kívánt személy, akik ellen menekültem. Vagyis inkább egy, ha jobban belegondolok, a másik semmit nem követett el ellenem, sőt még neki lenne joga gyűlölni engem. Csak hogy ezek szerintem egyetlen momentumról sem tud, és ez így van helyén. Jobb, ha nem keverjük fel a nyugodt vizet. Reméltem, hogy nem óhajtoznak velünk étkezni, de nem hinném, hogy Mikinek lenne egy jó kifogása az ellen, hogy leüljön mellém. Pedig pontosan így történt. Két tűz között voltam a két fiú mellett, míg Fruzsi szeretett fiújával szemben foglalt helyet.
Lábaim rögvest remegésbe kezdtek, mikor éreztem a fiút hozzám simulni. Olyan szorosan ült le mellém, ahogyan csak tudott, hogy még csak véletlenül se szökhessek meg, és mintha birtokolni tudná testemet. Nagyon jól tudta milyen heves érzelmeket vált ki belőlem a puszta megjelenésével, és ez esetben ezt ki is használta. Utáltam őt érte. Utáltam, mert arra kényszerített, hogy utáljam. Mikor ujjaival néha-néha megérintette csupasz combomat, az adrenalin szinten valahol a fellegeket súrolhatta. Kínzott. Pedig sokan voltak körülöttünk, mégis megoldotta, hogy senki se láthassa. Nem bírtam tovább, létfontosságúnak éreztem, hogy lelépjek, még a végén előttük törtem volna ki.
- Ne haragudjatok, muszáj elintéznem valamit. - törtek elő bennem a kétségek hangosan, próbáltam valamilyen módon lelécelni innen.
- Mit? - kérdezte fennhangon Miki, mire legszívesebben az asztalba vertem volna a fejét. Tudom, elég barbár megoldás, de egyszerűen kikényszeríti belőlem, hogy durva legyek.
- Egy hívást. - vágtam rá azonnal, majd felálltam, de még ekkor sem engedett szabad utat nekem. - A teremben hagytam. - mosolyogtam rá szelíden, majd végig simítottam vállán, mire fedetlen lábaimra csúszott tekintete, és beleharapott alsó ajkaiba. Lehetetlen, hogy ez nem tűnt fel senkinek.
- Elkísérlek. - jelentette ki, majd kaján vigyor ült ki arcára. - Úgyis mosdóba akartam menni. - mentette ki magát, majd mögöttem sétálva a földszint felé indult.
A lehető leggyorsabban szedtem lábaimat, de még így is csak körülbelül egy méteres távolságban sikerült lehagynom. Szúrós pillantással hátra tekintettem, mire kezeit védekezően a magasba emelte, és megtorpant a saroknál. Bizonyára azt hitte, hogy a kártyája nélkül képtelen leszek bemenni a telefonomért, de ráhibázott, ugyanis Kristóf a kezembe adta övét. Diadalittas mosollyal az arcomon szedtem össze mindenemet, amit lent hagytam, mikor valaki hirtelen elkapott hátulról és a falnak nyomott. Kezeimet és ezzel párhuzamban az övéit is a füleim mellé emelte, így esélyem sem volt védekezni. Már ettől az enyhe mozdulattól zihálni kezdtünk mindketten, mint minden más alkalommal, ha kettesben vagyunk.
- Mi volt ez az egész? - hangja mély volt, haraggal teli, de nem válaszoltam neki, ugyanis halvány lila elképzelésem sem volt, hogy mire gondol, így szemöldökeimet az égbe eresztettem. - Mióta vagy ilyen jóban Cicivel? - folytatta, mire hangos nevetésbe kezdtem. Reméltem, hogy emiatt el fog engedni, és inkább magamra hagy, ehelyett vadul nyomta számba nyelvét, majd erőszakosan kényszerített keringőzésbe. Próbáltam eltolni magamtól, de túlságosan gyenge és tehetetlen voltam. - Ő is képes kiváltani ezt belőled? - szűrte ki fogai között lehunyt szemmel, mire lélegzetvisszafojtva álltam előtte.
- Mi a fene ütött beléd? - kérdeztem tőle értetlenül, mivel teljesen meglepett ez az új oldala, amit megismerhettem. A legjobb szó talán rá az elmebeteg, de mégis így is borzasztóan kívántam őt, de muszáj volt összeszednem magam. Egy erős rántással kimásztam csapdájából és a háta mögé sétáltam. - Féltékeny vagy? - nevettem fel keserédesen.
- Kristófra? - hökkent meg kijelentésemen, de tudtam, hogy van benne némi igazság, sőt. Talán ez volt az igazság.
- Nem értem miért. - foglaltam össze. - Elvégre én vele kavarok. - folytattam. - Az öcsédnek is ezt mondtad, sőt Fruzsina is így tudja. - magyaráztam el neki, mire lesütötte szemeit. - Egyébként elég aranyos lány, köszönöm, hogy bemutattad, de ha nem bánod nem szeretnék a kebel barátnője lenni. - ömlöttek belőlem a szavak, ami ugyanarra a sivár érzésre adtak jelet, amiket Miki mutatott ki magából az előbb.
- Nem is kértem. - rántotta meg a vállát semmitérően. Megráztam a fejemet, majd közelebb léptem hozzá.
- Szerintem itt az ideje, hogy elfelejtsük egymást. - mondtam komolyan, miközben pillantásomat az övébe vájtam. Szerettem volna, ha ezúttal ténylegesen megfogadná, amit mondok neki. - Te sem akarod megbántani őt. Semmi értelme az egésznek. Ezentúl tekintsük az egészet meg nem történtnek, rendben? - ajánlottam fel neki a kezemet, ami az egyezségünk elfogadását jelezte volna. Ehelyett véleményem szerint legszívesebben beleköpött volna. Sokáig méregette azt, én pedig nem voltam elhúzni mindaddig, míg meg nem fogja.
- Már túl késő. - kezdett közeledni felém, mire kezemet mellkasára tapasztva tartottam vissza magamtól.
- Akkor én kérlek. - sóhajtottam fel. - Hagyj békén. - tört ki belőlem. - Örökre. - nyomatékosítottam mondandómat, mire ismételten lecsukta pilláit, és gondolkozni kezdett. - Most pedig mindketten visszamegyünk, mintha újfent nem történt volna meg az ez egész. - taglaltam neki, hogy az ő tudatáig is elérhessen az egész. - Te a barátnődhöz, én pedig... - mondtam neki, de végül beláttam, hogy képtelen leszek visszaülni hozzájuk. - Haza.
Bólintott. Tehát beleegyezett. Kissé fájt, hogy ilyen könnyen, de így volt helyes. Én kértem rá, ez volt az én döntésem. Nem akarok több embert megbántani, épp elég, ha az én lelkem sérül. Rá sem nézve futottam a kijárat felé. Kétszer pillantottam hátra. Nem jött utánam. Ezúttal vége. Ténylegesen.

5.fejezet: Szeretni valakit, valamiért

'...sokféleképpen lehet valakit szeretni. Néha annyira akarunk szeretni, hogy nem vagyunk válogatósak abban, kit szeretünk. Máskor meg a szerelmünket olyan tiszta és nemes alakká magasztosítjuk, hogy nincs az a szegény emberi lény, aki az elképzelésünknek megfelelne. De a szerelem a szeretet egy formája. Legtöbbször valami felismerés, alkalom arra, hogy azt mondhassuk: "van benned valami, amit szeretek"...'

Könnybe lábadt szemekkel szorítottam az engem körül ölelő fehér lepedőréteget, ami eltakarta fedetlen felső testemet. Összepréseltem ajkaimat, ezzel elfojtva a hangos belülről fakadó zokogásomat. Egyetlen porcikámat sem mertem megmozdítani, féltem, hogy az univerzum összeomlik tetteim okán, bár talán már teljesen lényegtelen. Más lányok majd kiugranának a bőrükből, ha a helyemben lennének, ellentétben velem. Én kifejezetten sárosnak éreztem magam a történtek után.
Gondosan, ügyelve arra, hogy ne ébresszem fel a téli álmát alvó, morgó medvét, hátra billentettem a fejemet, hogy utoljára elraktározhassam magamban a látványt, majd még ennél is óvatosabban kicsúsztam szorító karjai közül. Kényszerből még egyszer rápillantottam, majd elmosolyodtam gyermekded ábrázatán. Be kell vallanom aranyos volt, ahogy szelíden szuszogott. Mindezek után egy mélyet szippantottam a nem éppen üde levegőből, majd elhatároztam, hogy ez soha többet nem fordulhat elő. Elindultam a fürdőszoba irányába, ám tekintetem megakadt egy aprócska, de jelentős képkereten, ami az éjjeli szekrényen árválkodott. Megérzéseim szerint a családja és a barátai szerepelhettek rajta, ezen kívül pedig egy szőke lány is visszamosolygott rám a fényképről. A gyomrom is görcsbe rándult, miközben belegondoltam, hogy amíg ő máshol a fiúra vár, akit szeret, én itt ülök mellett és lehet, hogy mindent elrontok. Lenyeltem a gombócot, ami eddig a torkomban raktározódott, majd amilyen gyorsan csak tudtam, eliszkoltam a közeléből. Ideje tovább lépni.
Egyetlen egy szó nélkül hajtottam be magam mögött az ajtót, ezzel együtt, mintha egy fejezetet zártam volna le az életem sorsíró könyvében. Lelkem, akár egy lakatlan tisztás, megkönnyebbült, bár egy egészen eldugott kis zuga fájdalmat érzett, pedig nem kellett volna, ezért ezt mélyen elnyomtam magamban.
Még csak kétszer jártam ezen a helyen, mégis megszokottan vettem célba a kijárat felé vezető utat. A lábaim jókora magamtól vittek, már-már lebegtek a szőnyegezett padlón. Valami újdonságot éreztem, de nem tudtam pontosan megmagyarázni mi volt bennem, még azt sem tudtam eldönteni, hogy jó vagy netán rossz dolog. Ismét megszagoltam ugyanazon a helyen elhelyezett rózsákat, de ezúttal egyik ajtó kilincs sem rántotta ki magát a helyéről, szerencsére. A bézs színű tapéták teljesen magukba szippantottak, akár hacsak valamiféle kábító hatásuk lenne, amit kétlek, egyszerűen túl szórakozott voltam, a szó legrosszabb értelmében. Nem találtam a gondolataimat, még a földszinten lévő bejárati ajtót is alig sikerült kinyitnom.
- Hadd segítsek. - lépett mögém váratlanul egy körülbelül velem egy magas, barna hajú, csillogó szemű fiú, aki hatalmas vigyorral az arcán kelt erősítésemre. - Utána meg eljössz velem kávézni. - inkább parancsolta, mint kérte meg, bár én magam sem tudtam volna nemet mondani ajánlatára, hiszen régóta szerettem volna beszélgetni vele.
Nem kellett annyira messze mennünk, hiszen a Gozsdu-udvar ezernyi erre alkalmas helyet foglalt magába, így az első szimpatikus bárban helyet foglaltunk egymással szemben, majd rendeltünk két latte macchiato-t. A meleg ital jót tett egész lényemnek, feltöltött energiával, ahogy végig folyt torkomon.
- Hogy vagy? - kérdezte őszinte érdeklődéssel a hangjában, mire önkénytelenül is elmosolyodtam. - Elég régen láttalak csajszi. - nevetett fel aranyosan, mire a mellettünk ülő házaspár szeme is ránk szegeződött.
- Te tűntél el a nyíregyházi lázban. - jelentettem ki, majd szemrehányóan rátekintve kezdtem el szürcsölgetni a poharamban lévő folyadékot. - Azt hittem legalább meglátogatsz. - mondtam ezúttal igazi sajnálattal a hangomban, mivel tényleg hiányoltam őt a társaságomból.
- Ezzel nem vagy egyedül. - sütötte le szemeit, majd a pohár tartóval kezdett el bíbelődni. Zavarban volt. - Tudod mióta szétmentünk Lilivel, nem igazán jártam erre fele. - vallotta be őszintén, de furcsa módon arcán a szomorúság egyetlen egy nyomát sem véltem felfedezni, minél inkább egy másfajta boldogság rejtőzött benne. Tehát van még mondanivalója.
- Szó-szóval ennek már teljesen vége? - kérdeztem rá félénken, mire bólintott egy aprót. - Már nem is beszéltek? - folytattam, mire rögvest rázni kezdte a fejét. - Sajnálom. - suttogtam elhaló hangon, majd megkevertem párszor az üveg alján lévő frissítőt.
- Igazából tovább léptem. - tért végre rá a lényegre, mire izgatottan figyeltem szavait. - Meg kell ismerned Zoét, nagyszerű lány. - kezdett bele félénken, szemeiben pedig megcsillant a remény egy kisebb, halvány jele, így rettenetesen fájt, hogy el kell szomorítanom.
- Ricsi, én örülök, ha boldog vagy. - raktam le magam elé a már üres poharat. - De nem hiszem, hogy ez helyes lenne. - szúrtam le, bár nem volt teljesen jogos. - Lili kiskorom óta barátnőm, nem hiszem, hogy jó néven venné, ha az exe új csajával mászkálnék.
- Csak ismerd meg. - szinte már könyörgött hozzám. - Kérlek, a kedvemért, elvégre az én barátom is vagy, nem? - hozta fel a lehető legjobb érvet, hiszen teljesen igaza volt.
- Rendben. - adtam be a derekamat, majd finoman közöltem vele, hogy ideje indulnom.

~ * ~

Hazaérve nem vágytam másra, mint egy forró, kényeztető és órákig tartó fürdőre, ehelyett húsz percem volt elkészülni és elkísérni barátnőimet az egyik közeli bevásárló központba, mivel ők most vették a fejükbe, hogy ruha hiányuk van. Szerintem még ők maguk sem hiszik el, hogy beveszem ezt a mesét, teljesen biztos vagyok benne, hogy belőlem fogják megpróbálni kiszedni, hogy hol is jártam az éjjel és mit is csináltam. Kénytelen voltam belemenni játékukba, mivel sokkal nyugodtabb lesz így megbeszélni, mintha kíváncsi és kidülledő szempárok között üldögélnék. Hosszú időt óta végre most először voltam önfeledten vidám, a létező összes gond lepergett a vállamról, többek között az elmúlt két hét is. Jó érzés volt végre valami normálisat csinálni a barátnőimmel, és nem belegabalyodni saját magamba. Mintha egy hatalmas kő szakadt volna le a mellkasomról, bár igaz a lábaim után még húztam őket. Butikról butikra  jártuk végig az egész üzletsort, a létező összes ruhát magukra húztuk, ami ízlésünknek megfelelt. Még a közeli starbucks-ban is helyet foglaltunk csupán fél órácskára, hogy elfogyasszuk kedvenc férfi énekesünk nevével ellátott pohárba csomagolt italunkat. Igaz, a mai nap második kávéját adagolom magamba, de ennek ellenére még mindig jó ízűen kortyolgatom kicsinyenként.
- Azt a fekete felsőt majd dobhatod a mamának. - nevetett fel hangosan Zsófi, de tudtam, hogy kijelentésében semmi komolytalanság nincs, hiszen fekete mániás. Mindent imád, ami fekete színt rejt magában. Kissé különös is, mivel nem éppenséggel a boldogság színe, de mindenkinek vannak heppjei. Az övé ez, ami nem is nehezen elfogadható. - Aj lányok, két hónapja nem pasiztam. - sóhajtott fel őszintén, bár kicsit halkabban beszélt, hogy mások ne hallhassák őt. - Ráadásul kövér is vagyok. - pufogott magában, mire önkénytelenül is felnevettünk, hiszen mindössze két kilónyi plusz volt rajta, de még így is körülbelül a negyven kilót hordozta magán, ráadásul vasággyal együtt.
Rettenetesen hiányzott már, hogy velük töltsem az időmet, amit teljes mértékben csajos dolgokkal ütünk el. Ehhez képest Lili szinte meg se szólalt, inkább csak szótlanul hallgatta beszélgetésünket.
- Hozzánk se szólsz kuka? - löktem oldalba, mire egy erőltetett mosolyra húzta ajkait. Valami nem volt rendben vele, mindketten láttuk rajta. - Mesélj. - fordultam vele szembe, majd vártam, hogy tálaljon. - Rólam minden tudtok, most rajtad a sor.
- Ti tudtátok, hogy indulni fog idén? - kavargatta zavartan és könnyeivel küszködve habos cappuccino-ját, mire a létező összes jókedv elszállt fejemből. Tudtam, hogy kire gondol. - Gondolom a válasz igen. - sóhajtott egy nagyot. - Fél éve nem beszéltünk. - nevetett fel keserédesen. - Az utolsó üzenetemre nem is válaszolt. - csordult ki egy árva könnycsepp szemhéjából, amit azonnal eltávolított pólója ujjával.
- Biztosan keresni fog most, hogy itt van Budapesten. - nyugtatgatta a fekete mániás egyed, mire lesajnálóan lesütöttem pilláimat. Képtelen voltam ebben az állapotban közölni vele, hogy Ricsinek már másik barátnője van, mivel ripityára törném maradék lelkét is. Természetesen Zsófi rögvest észrevette, hogy tudok valamit, de Lilit figyelembe véve, inkább nem kérdezett rá, bár tudtam, hogy ha kettesben leszünk, azonnal megteszi. - De lehet ideje lenne tovább lépned. - hozta fel inkább a könnyebbik út alternatíváját, mire barátnőnk lemondóan megrázta fejét.
- Nem megy...
- Tudjátok mit? - pattantam fel hirtelen. - Szerintem meg ideje, hogy a joghurtos bárt is betámadjuk. - álltam elő ötletemmel, mire az édesség a lányoknál mindenre a legjobb gyógyír. Legalábbis remélem.
A további időben én voltam a szótlanabb közöttünk. Egész időben azon rágódtam, hogy mennyire elfuserált a szerelmi életünk. Én egy olyan srác birtokába kerültem, aki megcsalja a barátnőjét, Lili régi szerelme, Nagy Ricsi után áhítozik, aki az X-faktor legújabb sztárja, Zsófi pedig képtelen két hétnél tovább leragadni egy férfinél. Nos, és ott van Bianka, akiről mostanában semmit nem tudok. Így élünk mi négyen együtt, Budapest külvárosában, talán a béna négyesnek is nevezhetnének minket.

~ * ~

Csendes, békés és viszonylag nyugodt körülmények uralkodtak az éterben. Gyanús volt, túlságosan is. Az én életemhez képest pedig furcsa, ha éppenséggel nem történik semmi fordulat. Már vártam, hogy mikor esek hasra, mikor fordul ki a bokám vagy esetleg mikor jön rám a köhögőroham, ami teljes mértékben elrontja a napunkat, de egy ideig nem történt semmi. Még Ya Ou sem hívott fel, hogy szokásos módon lecsessze valami végett a fejem. Bevallom megkönnyebbülést okozott, bár éreztem, hogy ez csak pillanatnyi álca, és bármelyik pillanatban ránk szakadhat az ég. Az én esetemben pedig ez nem kívánt személyeket foglal magába. Szellemi lényemben imádkoztam, hogy senkibe ne fussunk bele, bár ebben a hatalmas bevásárlási központban bárki megfordulhat. Hirtelen kitörhetetlen vágyat éreztem, hogy eltűnjünk innen, mintha valami fenyegetne minket, ami leginkább az álnok illúzióim voltak. Saját magamat kergettem bele a gödörbe, amit más néven csapdának hívnak.
- Jól vagy? - fogta meg a vállamat támogatóan Zsófi, mire egy halványabb erőltetett mosollyal az arcomon, bólintással jeleztem neki, hogy minden rendben. Koránt sem volt az, émelyegni kezdett a gyomrom, bensőm remegni kezdett, és pillanatok alatt levert a víz.
Ott állt az egyik kirakat előtt. Sötétkék kabátja lengén lógott vállán, ahogy a fehér póló is, ezzel ellentétben világos farmerja erélyesen feszült rajta. Kószán álló haja fáradtságát tükrözte, de a friss tekintete nem erről árulkodott. Egy kisfiú kezét szorongatta, és vidáman, nevetgélve elemezték ki az egyik lego-ból épített hatalmas várat. Akárcsak egy villámcsapás futott végig testemen a félelem, nem akartam szembe menni velük, így reflexből vettem egy száznyolcvan fokos fordulatot, és kerestem fel a legközelebbi kijáratot.
- Dina? - ütköztem bele egyből egy erős férfitestbe. - Szia. - köszöntött őszinte ragyogással az arcán, bennem pedig az ütő is megállt. Remek, az egyetlen menekülési mód, ha elfutok, de még akkor is észrevesznek, így jobb ha csendben rendezem le. - Mindjárt megyek! - kiáltott vissza barátjának, amit bár nem láttam, de biztos volna benne, hogy azonnal felénk kapta tekintetét. Ha egy kicsiny kis szerencsém van fel sem ismerte alakomat. Szokásszerűen újfent lehunytam szemeimet, majd a lehető legjobban összehúztam magamat, hát ha egy csoda folytán eltűnök. Barátnőim végig értetlenül követték végig az eseményeket, megdöbbenésükben megszólalni sem tudtak. Egyedül Zsófi száját hagyta el egy 'basszus', mikor ő is megpillantotta az előbb említett személyt.
- Sziasztok. - hagyta el a száját egy alig hallható, nem éppen a bőréből kiugró hangon előadott köszönés, majd Kristóf mellé sétált.
- Srácok, ők a barátnőim Zsófi és Lili. - dobtam fel azonnal a témát, mikor a barna, erőteljesebb egyéniségű lány megköszörülte a torkát. - Lányok, Kristóf, Miki és...- hallgattam el hirtelen, mivel fogalmam sem volt, hogy kicsoda a harmadik pöttöm személy.
- Andriska. - szólalt fel kissé határozatlanul, de azért már előbújt a nagykabát mögül. Önkénytelenül is elmosolyodtam a kisfiú viselkedésén, hiszem kiköpött mása volt az idősebbik félnek, aki teljes erőbedobással azon próbálkozott, hogy elkapja tekintetemet, amit szándékosan folyton kikerültem.
- Mit csináltok erre? - kérdezte Kristóf.
- Csak vásárolgatunk, nézelődünk. - válaszolt helyettem Zsófi.
- Akkor csatlakozhatunk? - folytatták az eszmecserét, én pedig minden ízben imádkoztam, hogy a válasz nem legyen.
- Miért ne? - rántotta meg a vállát, én pedig szitkozódni kezdtem magamban.
- Remek. - adtam hangot véleményemnek a valóságban is, mire Miki azonnal rázni kezdte a fejét.
Meglepetésemre ezután nem szentelt nagyobb figyelmet rám, sokkal jobban lekötötte, hogy ezek szerint kisöccsére ügyeljen. Csak néha-néha vetett egy pillantást rám, hogy csak éppen megbizonyosodjon arról, hogy még mindig ott vagyok. Gondolom nem szerette volna mindenki előtt lerendezni ezt az egészet, vagy netalántán már nem is érdekli a dolog.
Őszintén szólva, egy idő után már csodálattal figyeltem végig, ahogy oda adó gondoskodással teljesíti a kisfiú minden kérését. Ha kell fagylaltot vesz neki, a hátán viszi vagy éppenséggel a hintán ringatja el. Egy valamiben megbizonyosodtam, ahogy néztem őket, még pedig, hogy remek apa lesz belőle egyszer. Maróan hasított belém a tudat, hogy eszembe jutott a gondolat, hogy szívesen lennék az anya szerepében. Meg elkeserítőbb volt az, hogy mennyire vágytam arra, hogy a közelükbe lehessek és együtt szórakozzunk. Már a kép is elém tárult, amint én lökdösöm a majdnem repülő tárgyon vigyorgó fiút, bátyja pedig hátulról öleli derekamat, és minden löketnél egy apró puszit lehel homlokomra. Egy fejrázással azonnal elhessegetem ezt a képet, és igyekeztem összeszedni gondolataimat. Kezdtem kellemetlenül érezni magam, még annak ellenére is, hogy a többiek remekül elszórakoztak, pedig Kristófon kívül mindenki tudta, hogy mi a helyzet. Megráztam a fejemet, majd szó nélkül felálltam a fapadról, és a közeli bódéhoz sétáltam, ahol kürtös kalácsot árultak.
- Miki, én is kérek. - ugrott mellém váratlanul a kisebbik Nagy, majd kiáltozni kezdett bátyjának, de ő meg sem hallotta szavait.
- Milyet szeretnél? - kérdeztem tőle kedvesen, mire rögvest feloldottam a kettőnk közti ismeretlenségi jeget. Válaszként a kakaósat kaptam, így habozás nélkül kértem az eladótól a felvetett édességet. Miután átadtam neki kezével mutogatni kezdett maga felé, így közelebb húzódtam hozzá és fülelni kezdtem.
- Te vagy Dina? - suttogta, hogy senki más ne hallhassa, mire bólintottam egyet.
- Honnan tudod? - kérdeztem vissza mosolyogva, hogy ne vehesse észre kétségeimet.
- Miki sokat telefonál Fruzsival. - kezdett bele mondandójába. - Rengetegszer a te nevedet mondja helyette. - nevetett fel. - Olyan vicces, ahogy magyarázkodik. - arcomról teljesen lefagyott a mosoly, az egyetlen érzelem, ami látszódott rajtam, az a félelem volt.
- És mit szokott mondani rá? - folytattam a játékot.
- Hogy Kristóffal kavartok. - rántotta meg a vállát. - Nem tudom az mit jelent. - kezdett mély elmélkedésekbe, már amennyire egy kisgyerek tud olyat. - De hogy nagyon sokat vagytok mostanában együtt, ezért ragadt meg.
- Nekem ennyi éppen elég. - kacsintottam rá, kézen ragadtam, majd visszasétáltam a többiekhez, akik szinte észre sem vették, hogy mindketten eltűntünk. 

Karácsonyi csoda - Újévi kiadás

'...az ünnep nem a fáról, az esetleges ajándékokról, vagy a felvágásról szól...hanem a szeretetről, ami minden egyes pillanatban körül ölel minket...'

Kedves, drága olvasóim! Ezzel az árva, rövidke, a történethez nem igazán kapcsolódó, bár sokat elmondó résszel szeretnék mindenkinek utólag Kellemes áldott, békés karácsonyi ünnepeket és boldog, sikerekben gazdag új évet kívánni! Remélem, hogy mindenkinek mesésen telik az iskolai téli szünet! További jó időtöltést és jó olvasást kívánok!
Rebecca Wonder.

A hópelyhek másodpercenként hullottak le a hideg és deres üvegablak mentén, egy furcsa, de annál különlegesebb ábrázatot magukra öltve. Az utcák ragyogtak az őket feldíszítő pompás égősoroktól, míg az egész tájat hó borította. Nem lehetett mást látni, mint a boldog, csilingelő arcokat, akik vidáman bóklásznak ide-oda. Mesébe illő volt az idei karácsonyi készültség látványa. Egészen magával ragadott volna, ha a mögöttem ülő szerencsétlen osztálytársam nem rugdosná a székem támláját már több, mint fél órája.
- Bence. - szóltam rá kelletlenül már a negyedik alkalommal. - Örülnék, ha befejeznéd. - kérleltem őt, viszonylag még szívélyes hangnemben, de még ekkor sem hagyott alább cselekvésével. Mivel már csak párpercnyire voltunk a célállomástól, jobbnak éreztem, ha ráhagyom a dolgot.
Megérkezvén a kastély kapuihoz, az osztály egy emberként indult el a leszállási ajtó, ezzel hatalmas morajt csapva maguk körül. Már most utáltam ezt az egészet, így inkább csendben, a helyemen ülve vártam, míg mindenki eltűnik. Amikor ez megtörtént zavartalanul sétáltam le a busz emeletéről, majd magáról a járműről is. Az idő kissé csípős volt, december közepe fele jártunk, a szellő lágyan kapott bele barna fürtjeimbe, majd vitte volna magával, ha az nem lenne rögzített helyen. Jobban összehúztam magamon a kabátot, majd a tömeg legvégén lépegetve közeledtünk a pénztár fele. Hirtelen kellemes forralt bor illat csapta meg az orromat, amit az elragadó fahéj és méz keveréke követett. Oldalra kapva tekintetem már most egy kisebb vásár fogadott minket, amit a körülölelő fények egészen hangulatossá tettek. Határozottan jobban megfogott, mint a vár, amit már háromszor láttam ezelőtt, így ötletesebbnek véltem, ha lemaradok a csoportról, és a saját utamat járom. Ha lebukok egyszerűen kimagyarázom magam Pintér tanár úrnál.
- Dina. - pisszegett le Lili, aki minden bizonnyal hamar rájött tervemre. - Ne csináld megint, kérlek.
- Jössz vagy maradsz? - tettem fel neki a költői kérdést, hiszen tudtam, hogy túl jó kislány ahhoz, hogy bármi hasonlót tegyen. - Majd tali. - kacsintottam rá, majd ezzel a végszóval hozzácsapódtam egy másik irányba haladó csoporthoz.
Régi hagyomány nálam, hogy az ilyesfajta osztálykirándulásokról megszököm, mivel semmi kedvem Zoé megszállott rikácsolását hallgatni, miszerint mennyire ideje múlt a téli időjárásnak megfelelően felöltözött emberek divatérzéke. Még kimondani is borzalmasan hosszú.
Viszonylag hamar eltaláltam az általam elhatározott helyre, ami egyenesen a híres, nevén nevezett bécsi Adventi vásár. Számomra már nem volt annyira érdekelt, mint első alkalommal, de így sötétedésben, mégis varázslatosabbnak tűnt bárminél jelenleg. A gond az volt, hogy újfent egyedül állok itt, megszeppenten, ahogy minden évben. Hozzászoktam már az egyedülléthez, főleg miután a szüleim elváltak egymástól. Azóta ide-oda ingázók köztük, de legjobb esetben, egy félórányira tartózkodnak otthon. Úgy terveztem a karácsonyt is a Citadella tetején ücsörögve töltöm, egy doboz fánk társaságában. Döntenem kellene, hogy kinél leszek, én pedig nem akarok. Nem akarom, hogy azt higgyék valamelyikőjüket jobban szeretem. Igaz, a kishúgom mindenféleképpen szeretné, ha vele és anyával lennék, de félek egyedül hagyni apát.
Egy nagyobb megkönnyebbülést okozó sóhaj után a vállamhoz szorítottam táskámat, majd átsétáltam az úttesten, ahol bevegyültem a rengeteg ismeretlen közé. Habár annyira nem voltak sokan, mégis úgy éreztem eltörpülök mellettük, pedig jobbára idősebb párok sétálgattak mellettem. A megszokott puncsos standhoz sétáltam, ahol már mosollyal az arcukon fogadtak engem.
- Dina, már úgy hiányoztál. - szólított meg Adima néni, aki osztrák származású, de magyar őseinek híven kiválóan beszéli az én anyanyelvemet is. - Reméltem, hogy idén is látlak.
- Sosem hagynám ki. - vettem fel hasonló kedvességet hangomban, bár őszintén szólva, tényleg jó kedvre derített a fogadtatása.
Jó pár perces szócsata után elfogadtam tőle az ajándékba kínált italt, majd a csoportomra hivatkozva hamar tovább álltam, hogy szétnézhessek az idei kínálat közt. Idén sem maradtak el a szokásos illatgyertyák, csokiba mártott édességek és egyéb ajándéktárgyak.
- Ne haragudj. - kért elnézést egy magasabb, barna hajú, körülbelül velem egyidős srác, mikor az egyik bódénál hátra fordulva belém ütközött. Hirtelen megszólalni sem bírtam, csak tátott szájjal bámultam rá, ami úgy láttam, egy kissé megrémisztette őt, így egy biccentés után elsétált mellettem. Volt benne valami különleges, de magam sem tudtam megmondani mi az. Pár gondolatig eszembe ötlött követni őt, de hamar elhessegettem ezt az elképzelést, hiszen valószínűleg bugyutának nézne. Mégis tudni akartam ki ő, valami vonzott hozzá, így elborult aggyal elindultam a kissé Troy Bolton-os beütésű fiú után, de hamar szem elől vesztettem őt. így inkább feladtam kutatását.
- Jó égnek hála, már mindenhol kerestünk. - kiáltott fel váratlanul a hátam mögül Judit tanárnő, mire hatalmasat ugrottam helyemen. - Ezt minden évben el fogod játszani? - vetett rám mérges pillantásokat, mögötte pedig megpillantottam bujdosó barátnőmet, Lilit. - A lényeg, hogy rendben vagy. - simogatta meg a vállamat, mire szégyenlően lesütöttem szemeimet. - Nyolcra legyetek a busznál. - küldött felém egy biztató mosolyt, majd magunkra hagyott.
- Bocsi,bocsi, bocsi, de nem vetted fel a telefont se és annyira aggódtam, fogalmam sem volt mit tegyek, kérlek, tényleg ne haragudj. - hadarta el a szavakat, amiknek lényegében csak a felét sikerült elkapnom, így kezeim közé fogtam, mélyen szemébe pillantottam és lenyugtattam.
- Nincs gáz. - rántottam meg vállamat lazán. - Inkább gyere, meg kell keresnünk valakit. - húztam magam után, de még én sem tudtam merre tartunk.
Már több mint másfél órája bóklásztunk a faházak körül, sőt még a főtér fele is elgyalogoltunk, de az istenért sem akadtunk nyomára a srácnak. Már a legkisebb remény is elhagyta lényemet, kezdtem belenyugodni, hogy soha többet nem látom őt. Idegességemben számat kezdtem el belül harapdálni. mint mindig. amikor nyugtalan vagyok.
Elkeseredettségemben a vásárláshoz folyamodtam, mint általában minden nő, amikor szomorú. Valami újdonságot kerestem, így egy rockosabb stílusú asztalhoz sétáltam, ahol mintás fejkendőket árultak. Azonnal megakadt a tekintetem egy különös vörös árnyalatú darabon, és rögtön utána nyúltam, hogy elvegyem onnan, de abban a pillanatban a másik irányból is navigálták azt. Szám ismételten tátva maradt, szemeim kikerekedtek, és a szívem hevesebben kezdett el dobogni. Megtaláltam. Illetve ő talált meg engem. Ugyanazért a kendőért nyúltunk. Talán ez valamiféle felsőbbrendű jel. Talán kicsikét túlságosan hiszek a sorsban.
- Legyen a tiéd. - vakargatta meg tarkóját, ami szerint a zavartság jelezte.
- Nem, dehogyis, te előbb megfogtad. - nevettem fel paradicsom vörös arccal párosítva.
- Neked biztos jobban fog állni. - mosolyodott el, majd zsebre vágta kezeit, és szótlanul engem figyelt. Hasonlóképpen csendben maradtam, fülem mögé tűrtem egyik kiálló tincsemet, majd próbáltam elrejteni a bennem lévő félénkséget.
- Nyugalom fiatalok, ebből a csodából kizárólag kettő van. - húzta elő a kissé titokzatosnak tűnő bácsi a másik darabot. - Látjátok itt ezt a jelet? - mutatott rá a kis kapocsra a két szélen lévő mintázaton. - Összetartozást jelent. - mosolyodott el ő is. - Egyedi darab, sehol máshol nem készült ilyen. - ajánlotta minél jobban, mire már kezdtem azt hinni, hogy ezekkel a mondatokkal a nem alacsony árára utal. - A tiétek, boldog karácsonyt. - nyújtotta át nekünk, mire mindketten meglepődve figyeltük az árust, majd egymásra pillantottunk. Mire visszanéztünk a bácsinak már nyoma sem volt.
- Hát. - törte meg a csendet végül. - Boldog karácsonyt.
- Boldog karácsonyt. - mondtam ki végszóként.
Azóta több év is eltelt, a fiút pedig soha többé nem láttam...

#1 Award

Sziasztok!

Nos, hatalmas meglepetés ért az ünnepek alatt. Kezdeném azzal, hogy a látogatottság iszonyatosan nő, aminek nagyon örülök, hiszen a cikkek után féltem, hogy negatív véleményen lesznek a blogról, de hatalmas boldogság, hogy nem így van. Másodszor pedig mindössze négy darab fejezet után az a megtiszteltetés ért Daniella Mirachelle-től, megkaptam a blog legeslegelső díját! Nagyon szépen köszönöm neki, rettenetesen hálás vagyok érte!

Szabályok:

-Köszönd meg a díjat, akitől kaptad
-Írj 10 dolgot magadról
-Válaszolj 10 kérdésre
-Írj 10 kérdést
-Küldd tovább 10 embernek

Mivel szeretném a valódi azonosságomat inkognitóban tartani, nem árulnék el semmilyen személyes dolgot magamról, így az utóbbi feladatokat kihagynám. Emellett, mivel jó magam mostanában nem nagyon olvasok már blogokat, így tovább küldeni sem tudom, de azért még egyszer nagyon szépen köszönöm!

Rebecca Wonder.