.jpg)
Vert a víz, és mintha a bőröm szivacsból lett volna, folyt belőlem a nedvesség. Reszkettem a meleg szobában, három takaró alatt, pulzusom pedig az egeket csapkodta. A lázamat már meg sem mertem mérni, inkább csak próbáltam vissza venni egyre jobban szaporázó légzésemet. A kezemben gőzölgő forró bögre tea meg sem kottyant az én testem hőmérsékletéhez képest. A földön már az ezredik papír zsebkendő hevert, de túlságosan gyenge voltam ahhoz, hogy bármelyiket is elmozdítsam a helyéről. Lényemből, mintha kiszállt volna az erő, két napja feküdtem vergődve az ágyban, a rengeteg gyógyír társaságában, amik eddig nem igazán használtak. Szerencsére naprakész barátnőim felváltva álltak az ajtómban, ha bármi egyébre szükségem lett volna, sőt Ya Ou-t szinte képtelen voltam levakarni magamról. Az említett személy jelenleg is itt tápászkodott az ágyam szélén, a telefonját nyomkodva, mint akinek nem lenne más dolga. Az igazat megszólva egyáltalán nem bántam, hiszen legalább társaságom akadt elég, habár már kevésbé élveztem a folyamatos faggatózását, majd az ehhez tartozó hegyi beszédeit. Ezek ellenére szótlanul hallgattam minden egyes szavát, hiszen ha akartam volna, se tudtam volna csendben maradásra bírni, már csak az erőtlenségem miatt is.
- Kérsz valamit? - kérdezte hosszas némaság után, mire alig hallhatóan morogtam egyet, mivel lehetetlenség volt kipréselni nagyobb erejű hangot belőlem. - Most magyarul is, légyszíves. - nevetett fel, mintha vicces lenne a szenvedésem.
- Életet. - nyögtem ki nagy nehezen, mire még hangosabban felnevetett, pedig cseppnyi humort sem szántam bele. - Kihűlt a teám. - nyávogtam kislányosan, amire megsimogatta fejem búbját, majd szó nélkül a konyhába sietett, hogy felmelegítse azt. Egy mosollyal elkönyvelve gubóztam vissza saját kis kiépített kuckómba, majd hagytam, hogy szemeim magukat irányítsák. Édesdeden szenderültem el az álmok mámorító világába, ahol megszűnik a létezés fogalma.
Mikor ismételten felnyitottam szemeimet, egy teljesen más figura hevert az ágyam mellett, és tartott szorosan az ölében, miközben a hajammal játszadozott. Szempilláimat rebesgetve próbáltam élesebben kivenni arcvonalait, bár egyáltalán nem kellett megerőltetnem magam, hiszen jól ismertem már őt. Nehézkesen igyekeztem szembe fordulni vele, hogy tekintetünk összeérjen, és képes legyek megkérdezni tőle, hogy mégis miféleképpen került ide. Mielőtt ezt megtehettem volna, mutatóujjával betapasztotta ajkaimat, majd angyalian elmosolyodott, jelezve, hogy nem kell mondanom semmit. Mintha csak egy tökéletes kirakó darabjai lennénk, simult hozzám, mikor elhelyezkedett mellettem, hogy közelségével nyugtassa lelkemet. Nem kellett igazán sokáig várnia, hiszen hamar megint egy különleges birodalomba vezettem magunkat, ahol csakis az igazi, belső érzelmek uralkodnak.
- Megjöttem! - hangos ajtócsapódásra riadtam fel, majd Bianka hangja ütötte meg a fülemet, amint a szobám felé közeledett. - Szia Ya Ou! - köszöntötte kedvesen az előző mobiltelefonos pózban heverő srácot, aki fejbiccentéssel üdvözölte őt. - Hogy van? - kérdezte, miközben egy újabb adag gyógyszeres dobozt pakolt le az éjjeliszekrényemre.
- Órák óta alszik, szerintem még mindig lázas, de már kevesebbet köhög. - adta le a helyzetjelentést, majd rövid megegyezés után, mindegyikük onnan folytatta a dolgát, ahonnan abbahagyta. Mikor végre kettesben maradtunk a férfinemű egyeddel, úgy tettem, mintha azokban a pillanatokban ébredtem volna fel. - Jó reggelt álomszuszék. - szólalt meg rögtön, amint észrevett.
- Este hat óra van. - közöltem vele a reggelre utalva, mire nem törődve megrántotta széles vállait. - Azóta itt vagy? - kérdeztem a kelleténél kissé udvariatlanabbul, de észre sem véve, kapcsolgatta a csatornákat.
- Nem akartalak egyedül hagyni. - simogatta meg lábamat a takarón keresztül, igazából teljes mértékben úgy viselkedett velem, mintha a kishúga lennék, ami rendkívülien jól esett tőle. - Jobban érzed magad?
- Egy fokkal talán. - nyújtóztam egy nagyot, megmozgatva néhány elernyedt izmomat. - Ya Ou. - szólítottam nevén, felhívva figyelmét a következő kérdésemre. - Nem járt nálunk ma senki? - tértem végre a lényegre, mire határozottan megrázta a fejét.
- Mert? - érdeklődött, én pedig valamilyen módon egyszerűen közöltem vele elméletemet.
- Mintha Mikit láttam volna itt. - húztam össze magam, mert számítottam egy fajta kitörésre tőle.
- Agyadra megy a láz. - rázta meg lemondóan a fejét, én pedig felpattanva helyemről a fürdőszobába ballagtam.
~ * ~
Még mindig hasonlóan rossz állapotban sétáltam be a székház forgóajtaján, ugyanis kötelességem voltam a mai napon dolgozni, és mivel Bianka üzleti útra utazott, az osztályunkon én vagyok a második leghasználhatóbb személy. Teli kézzel siettem a lift felé, hogy mihamarabb neki láthassak a munkának, és amint tudok, leléphessek innen.
- Szia Lajos! - öleltem át szorosan kedvenc biztonsági őrömet, aki mindig nagy kedéllyel fogad engem.
- Szia te dög! - használta a tipikus szólítgatásomat, mire féloldalasan elmosolyodtam, ugyanis a mögötte lévő ajtó nyílni kezdett. Megkönnyebbültségere csak Benji ment a büfé felé, de ha már összefutottunk velem tartott interjúzni.
- Nem láttalak mostanában. - jelentette ki egyszerűen a félig ázsiai származású fiatal srác, bár meglepett, hogy ennyire feltűnt neki a hiányom. - Katával elég nehezen ment a munka. - magyarázta tovább feltevését, mire akaratlanul is felnevettem.
- Bocsi, most már itt vagyok. - ütögettem meg a hátát, majd bevezettem őt az irodába. Gondosan beállítottam a kamerákat, előhívtam Ádámot, majd gyorsan le is rendeztük az egész menetét. - Szólhatsz a következőnek. - kértem meg őt, mire bólintással jelezte válaszát, és maga után bezárva az ajtót távozott.
Viszonylag hamar teltek az órák, de az is lehet, hogy csak nekem tűnt úgy, hiszen egy percre sem álltam meg pihenni, mint egy gondos háziasszony tettem-vettem a dolgomat. Ide-oda rohangáltam az épületben, néha a színfalak mögött, néha pedig az egész emberiség mögött sertepertélve. A következő pillanatokban már azon kaptam a fejem, hogy elkezdődött a műsor, sőt szinte már majdnem véget is ért. Az eredményhirdetésnél tartott az adás, én pedig azt vettem észre magamon, hogy izgulok. Hirtelen rossz érzésem támadt, mintha valami olyan következne, aminek senki nem fog nagyon örülni, de próbáltam magamban tartani ezt az egészet.
- És az utolsó biztos továbbjutó. - kezdett bele hosszas idő- és agytekervényhúzásába Bence. - Aki biztosan ott lesz a legjobb öt között. - folytatta, a közönség pedig egyre feszültebbé vált. - Aki biztosan jövőhéten is színpadra állhat. - pengette az utolsó húrokat. - Nagy Richárd! - egyszerre voltam boldog és csalódott, hiszen egy nagyon jó barátom most a fellegekben jár, a fiú, akit, nos aki hát szintén közel áll hozzám, a mélybe zuhant lelkileg. Mindenki tudta mi lesz a végeredmény, hiszen lássuk be, jókora különbség van köztük előadóilag. A párbaj után meg is történt, amire mindenki számított. - A műsortól pedig búcsúzik...a Spoon!
Büszkeség tükröződött az arcáról, ugyanakkor felfedezhető volt a letörtség is, hiszen nem így kalkulálták a dolgokat. Mindenesetre mindegyikőjük tudta, hogy szép eredményt értek el.
Csak álltam ott megrökönyödve, mert fogalmam sem volt, mit kéne most tennem. Nem mehettem oda hozzá, hiszen látni sem akart, mégis éreztem, hogy minden támogatásra szüksége van. Nem vártam meg amíg véget ér az adás, sietősen összeszedtem a holmimat, lezártam az irodai részt, majd helyet foglaltam a székház előterében. Legalábbis így tettem volna, ha nem hívnak be az After X forgatására. Irtóztam a gondolattól is, hogy a kamera mögött álljak, és közben tétlenül nézzem, ahogy a bukásról beszélnek.
- Hát, sziasztok fiúk! - köszöntötte őket hasonló bánattal Zsófi, mire mind a négyen elmosolyodtak, habár ez inkább volt keserves boldogság. - Meséljetek mi játszódik most le bennetek. - tartotta a mikrofont feléjük, de úgy látszott egyikük sem nagyon szándékozik megszólalni. Végül Marci ragadta meg a szót, és fejtette szavakba érzelmeit. A portokat tartottam rendben, közben éreztem magamon a bandanás srác égető pillantását. Jó magam rettegtem a szemeibe nézni, ezért úgy tettem, mintha érdekesebbnek találnám a fekete kis dobozkák külsejét. Néha-néha felnéztem, hogy meggyőződjek róla, nem roskadtak még magukba, de ahogy ismerem őket, ez nem jellemző rájuk. - Köszönjük, hogy velünk voltatok, további sok sikert kívánunk nektek srácok. - fejezte be a mondandóját a műsorvezetőnő, majd rögtön be is konferálta a következő interjú alanyát.
- Kellek még? - súgtam oda Ákosnak, a kamerásnak, aki szó nélkül megrázta a fejét. Megkönnyebbült sóhaj kúszott ki ajkaim közül, amikor elengedett, mivel akadt sokkal fontosabb dolgom is annál, minthogy itt álldogáljak, ugyanis a munkaidőm már lejárt. A folyosón sétálva minden kis zugba bepillantottam, hátha ott vesződik valahol, habár ez elég lehetetlennek tűnik. Egyáltalán nem tudtam miért hitte azt minden gondolatom, hogy éppen rám van szüksége, de nem tudtam nemet parancsolni magamnak. Muszáj volt megbizonyosodnom róla, hogy rendben van. Megálltam az öltözőjük előtt, majd a kis résnyire nyitott ajtón bekukkantottam a szobába. Lehajtott fejjel dobálgatta telefonját a kezében, mintha bármi értelme is lenne. Mélyen végig szántott ujjaival barna zuhatagán, majd intenzíven magába szívta a nem éppen friss levegőt. Próbálta összeszedni magát. Nem akartam megzavarni, így inkább odébb álltam, de ügyetlenségemre neki mentem az ajtófélfának, mire hangosan felnyögtem, a nyílótárgy pedig még szélesebbre tárta kapuit. A fiú megilletődve tekintett fel rám, míg én legszívesebben a föld alá ástam volna magam.
- Dina. - szólított meg nevemen, eléggé megrökönyödött hangon, mire visszafordultam.
- Én csak...én csak. - kezdtem bele valamibe, de hirtelen a megfelelő szavakat sem találtam. - Tudni akartam hogy vagy. - vallottam be félénken, majd halvány pírba borult arccal pásztáztam a földet. Lemondóan megrázta a fejét, keserű arccal bámult maga elé, majd minden előzmény nélkül felpattant helyéről, aztán már csak azon kaptam magam, hogy szorosan a karjaiba zárt. Fejét a lehető legerősebben a nyakamba fúrta, derekamat pedig annyira körbe zárta, hogy még véletlenül se tudjak megszökni. Ujjaimmal azonnal beletúrtam tincseibe, majd nyaka köré font kezeimet. Kerestem a kanál alakú tárgyat kulcscsontja előtt lengeni, de csak puha bőre érintkezett enyémmel. Talán a legelső pillanat volt, hogy a múltat magunk mögött hagyva bírtuk egymás jelenlétét.
- Miki! - kiáltotta egy ismerős hang, mire lassan szétrebbentünk.
- Menj. - súgtam halkan magunk közé, majd eltűrtem egy kósza szálat szemei elől. Érintésemre őszintén elmosolyodott, egy apró csókot lehelt bal orcámra, majd leeresztette kezeit testemről.
- Később beszélünk? - kérdezte reménnyel tele, mire határozottan bólintottam egyet, és útjára engedtem.
- Szia Lajos! - öleltem át szorosan kedvenc biztonsági őrömet, aki mindig nagy kedéllyel fogad engem.
- Szia te dög! - használta a tipikus szólítgatásomat, mire féloldalasan elmosolyodtam, ugyanis a mögötte lévő ajtó nyílni kezdett. Megkönnyebbültségere csak Benji ment a büfé felé, de ha már összefutottunk velem tartott interjúzni.
- Nem láttalak mostanában. - jelentette ki egyszerűen a félig ázsiai származású fiatal srác, bár meglepett, hogy ennyire feltűnt neki a hiányom. - Katával elég nehezen ment a munka. - magyarázta tovább feltevését, mire akaratlanul is felnevettem.
- Bocsi, most már itt vagyok. - ütögettem meg a hátát, majd bevezettem őt az irodába. Gondosan beállítottam a kamerákat, előhívtam Ádámot, majd gyorsan le is rendeztük az egész menetét. - Szólhatsz a következőnek. - kértem meg őt, mire bólintással jelezte válaszát, és maga után bezárva az ajtót távozott.
Viszonylag hamar teltek az órák, de az is lehet, hogy csak nekem tűnt úgy, hiszen egy percre sem álltam meg pihenni, mint egy gondos háziasszony tettem-vettem a dolgomat. Ide-oda rohangáltam az épületben, néha a színfalak mögött, néha pedig az egész emberiség mögött sertepertélve. A következő pillanatokban már azon kaptam a fejem, hogy elkezdődött a műsor, sőt szinte már majdnem véget is ért. Az eredményhirdetésnél tartott az adás, én pedig azt vettem észre magamon, hogy izgulok. Hirtelen rossz érzésem támadt, mintha valami olyan következne, aminek senki nem fog nagyon örülni, de próbáltam magamban tartani ezt az egészet.
- És az utolsó biztos továbbjutó. - kezdett bele hosszas idő- és agytekervényhúzásába Bence. - Aki biztosan ott lesz a legjobb öt között. - folytatta, a közönség pedig egyre feszültebbé vált. - Aki biztosan jövőhéten is színpadra állhat. - pengette az utolsó húrokat. - Nagy Richárd! - egyszerre voltam boldog és csalódott, hiszen egy nagyon jó barátom most a fellegekben jár, a fiú, akit, nos aki hát szintén közel áll hozzám, a mélybe zuhant lelkileg. Mindenki tudta mi lesz a végeredmény, hiszen lássuk be, jókora különbség van köztük előadóilag. A párbaj után meg is történt, amire mindenki számított. - A műsortól pedig búcsúzik...a Spoon!
Büszkeség tükröződött az arcáról, ugyanakkor felfedezhető volt a letörtség is, hiszen nem így kalkulálták a dolgokat. Mindenesetre mindegyikőjük tudta, hogy szép eredményt értek el.
Csak álltam ott megrökönyödve, mert fogalmam sem volt, mit kéne most tennem. Nem mehettem oda hozzá, hiszen látni sem akart, mégis éreztem, hogy minden támogatásra szüksége van. Nem vártam meg amíg véget ér az adás, sietősen összeszedtem a holmimat, lezártam az irodai részt, majd helyet foglaltam a székház előterében. Legalábbis így tettem volna, ha nem hívnak be az After X forgatására. Irtóztam a gondolattól is, hogy a kamera mögött álljak, és közben tétlenül nézzem, ahogy a bukásról beszélnek.
- Hát, sziasztok fiúk! - köszöntötte őket hasonló bánattal Zsófi, mire mind a négyen elmosolyodtak, habár ez inkább volt keserves boldogság. - Meséljetek mi játszódik most le bennetek. - tartotta a mikrofont feléjük, de úgy látszott egyikük sem nagyon szándékozik megszólalni. Végül Marci ragadta meg a szót, és fejtette szavakba érzelmeit. A portokat tartottam rendben, közben éreztem magamon a bandanás srác égető pillantását. Jó magam rettegtem a szemeibe nézni, ezért úgy tettem, mintha érdekesebbnek találnám a fekete kis dobozkák külsejét. Néha-néha felnéztem, hogy meggyőződjek róla, nem roskadtak még magukba, de ahogy ismerem őket, ez nem jellemző rájuk. - Köszönjük, hogy velünk voltatok, további sok sikert kívánunk nektek srácok. - fejezte be a mondandóját a műsorvezetőnő, majd rögtön be is konferálta a következő interjú alanyát.
- Kellek még? - súgtam oda Ákosnak, a kamerásnak, aki szó nélkül megrázta a fejét. Megkönnyebbült sóhaj kúszott ki ajkaim közül, amikor elengedett, mivel akadt sokkal fontosabb dolgom is annál, minthogy itt álldogáljak, ugyanis a munkaidőm már lejárt. A folyosón sétálva minden kis zugba bepillantottam, hátha ott vesződik valahol, habár ez elég lehetetlennek tűnik. Egyáltalán nem tudtam miért hitte azt minden gondolatom, hogy éppen rám van szüksége, de nem tudtam nemet parancsolni magamnak. Muszáj volt megbizonyosodnom róla, hogy rendben van. Megálltam az öltözőjük előtt, majd a kis résnyire nyitott ajtón bekukkantottam a szobába. Lehajtott fejjel dobálgatta telefonját a kezében, mintha bármi értelme is lenne. Mélyen végig szántott ujjaival barna zuhatagán, majd intenzíven magába szívta a nem éppen friss levegőt. Próbálta összeszedni magát. Nem akartam megzavarni, így inkább odébb álltam, de ügyetlenségemre neki mentem az ajtófélfának, mire hangosan felnyögtem, a nyílótárgy pedig még szélesebbre tárta kapuit. A fiú megilletődve tekintett fel rám, míg én legszívesebben a föld alá ástam volna magam.
- Dina. - szólított meg nevemen, eléggé megrökönyödött hangon, mire visszafordultam.
- Én csak...én csak. - kezdtem bele valamibe, de hirtelen a megfelelő szavakat sem találtam. - Tudni akartam hogy vagy. - vallottam be félénken, majd halvány pírba borult arccal pásztáztam a földet. Lemondóan megrázta a fejét, keserű arccal bámult maga elé, majd minden előzmény nélkül felpattant helyéről, aztán már csak azon kaptam magam, hogy szorosan a karjaiba zárt. Fejét a lehető legerősebben a nyakamba fúrta, derekamat pedig annyira körbe zárta, hogy még véletlenül se tudjak megszökni. Ujjaimmal azonnal beletúrtam tincseibe, majd nyaka köré font kezeimet. Kerestem a kanál alakú tárgyat kulcscsontja előtt lengeni, de csak puha bőre érintkezett enyémmel. Talán a legelső pillanat volt, hogy a múltat magunk mögött hagyva bírtuk egymás jelenlétét.
- Miki! - kiáltotta egy ismerős hang, mire lassan szétrebbentünk.
- Menj. - súgtam halkan magunk közé, majd eltűrtem egy kósza szálat szemei elől. Érintésemre őszintén elmosolyodott, egy apró csókot lehelt bal orcámra, majd leeresztette kezeit testemről.
- Később beszélünk? - kérdezte reménnyel tele, mire határozottan bólintottam egyet, és útjára engedtem.
~ * ~
Fél órája megérkeztem az üzenetben megbeszélt címre, ami az udvar egyik eldugottabb bárjára esett. Nem túl látogatott, szinte rajtam kívül nem is tartózkodott ott senki más, egy idősebb bácsit kivéve, aki minden bizonnyal az esti meccset érkezett megnézni. A zene halkan és ezáltal megnyugtatóan zengte körbe a teret, a színes, mégis sötétített fények euforikus hatást keltettek a vendégekben. Egy jelentősebb sóhaj hagyta el ajkaimat, amint az órámra tekintettem már a második alkalommal. Negyed óra késés, talán belefér.
- Hozhatok valamit? - kérdezte kedvesen a körülbelül velem egykorú felszolgálólány, akinek biztos lenne sokkal jobb elfoglaltsága szombat este, mint engem körbelegyeskedni.
- Egy vodka narancsot kérnék. - adtam le végül rendelésemet, hiszen a szomjúság is egyre jobban gyötört, és a várakozás is elfogadhatóbb, ha elfoglalom magam valamivel.
Az ital már annál kevésbé vesztegette az időmet, hamar az asztalomra került, annak fele pedig a gyomromba. Hirtelen kaptam fel tekintetem az ajtó felett függő csilingelő hangjára, ami azt jelezte, hogy kinyitották azt. Elkeseredettségemre csak az idős ember hagyta el a helyiséget, így már csak én maradtam utoljára. Nem baj, Dina, mindjárt itt lesz. kántálta az a bizonyos kis ördögi hang a fejemben, aminek valamiért hittem, legalábbis szerettem volna.
- Szia, hívj fel légyszíves, egy órája várod rád. - motyogtam idegesen a hangrögzítőnek, mikor a negyedik próbálkozásra is csak a telefon csengése búgott a fülemben. Éreztem, ahogy az ingerültség egyre jobban elönti minden egyes testrészem, így képtelen voltam valami frissítővel nyugtatni szervezetem.
A helyzet viszont csak rosszabb lett. Már megszámolni se tudnám hányadik felest öntöttem le a torkomon, arra gondolva, hogy mint egy balfácán ülök itt, és várok szó szerint a csodára. Az elmémet már irányítani se tudtam, gondolatok ezrei keveregtek a fejemben, és éreztem, amint kicsordul az első könnycsepp szemeimből. Ez volt az a pillanat, amikor feladtam, magamra kaptam vastag kabátomat, és a kijárat felé vettem az irányt. Megköszöntem a szeretetteljes kiszolgálást, majd zsebre dugott kezekkel indultam meg a Király utcára vezető úton. Rengeteg ember haladt el mellettem, de még csak egy pillantást sem vetettem feléjük. Fel akartam szívódni erről a területről, a saját ágyamban akartam kisírni magam egy forró tea társaságában. Szédelegtem, az egyenes járás sem volt az erősségem, de nem érdekelt, képzeletem előtt ott lebegett a cél; a gyötrelmes megnyugvás.
Elöntött a sötétség. Forogni kezdett velem a világ. Kínzóan szúrt belém valami, és egyszerre éreztem, ahogy összenyomnak a falak. Leírhatatlan érzés volt, miközben megfagyottan állva néztem őket, egymásba bújva, mint aki két menedéket keres, és a másikban találják meg. Fájt, annak ellenére, hogy tudtam ez a helyes kép, fájt. Utat engedtem sűrű és nehéz könnyeimnek, ha akartam volna, se tudtam volna visszafogni őket. Nem tétlenkedtem sokáig, hiszen lehetetlen lett volna, hogy ne vegyen észre, magabiztosan megemeltem államat, majd szó nélkül elsétáltam mellettük. Nem láthatta rajtam, hogy mennyire labilis voltam lelkileg.
- Menj fel, mindjárt jövök. - hallottam még magam mögül kérlelő hangját, de nem törődtem vele, nem álltam meg. Előre fele haladtam az embertömegen át. Egy erős kart éreztem a csuklómra fonódni, ami még annál is lendületesebben rántott vissza egy félreeső helyre. - Sajnálom. - suttogta rögvest, amint kezeivel közbe zárta arcomat, én pedig hevesen ráztam fejemet.
- Nem kell. - mondtam hasonló hangtónusban. - Az én hibám. - vallottam be, mire kidülledt szemekkel meredt rám. - Nem kellett volna hinnem se neked, se magamnak. - szipogtam megtörve, a legelső alkalommal nyíltam meg előtte ilyen téren.
- Nem így terveztem. - szólalt meg, elkerülve kijelentésemet. - Váratlanul jelent meg, nem tudtam mit mondani. - magyarázkodott, mire én csak elmosolyodtam.
- Így a helyes. - simogattam meg lágyan orcáját, mire lehunyta szemeit érintésemre. - Jó éjszakát. - zártam le ennyivel, és kimásztam fogásából.
- Hová mész? - kérdezte értetlenül.
- Kilépek az életedből. - bólintottam neki túldramatizálva a helyzetet, de jelen pillanatban az alkohol hatása teljes mértékben átvette felettem az irányítást.
Ez volt az utolsó mondat, amit egymással váltottunk az este folyamán, elvesztem szemei elől, míg az enyémeket egészen hazáig súlyos könnyek sorozata lepték el.
- Hozhatok valamit? - kérdezte kedvesen a körülbelül velem egykorú felszolgálólány, akinek biztos lenne sokkal jobb elfoglaltsága szombat este, mint engem körbelegyeskedni.
- Egy vodka narancsot kérnék. - adtam le végül rendelésemet, hiszen a szomjúság is egyre jobban gyötört, és a várakozás is elfogadhatóbb, ha elfoglalom magam valamivel.
Az ital már annál kevésbé vesztegette az időmet, hamar az asztalomra került, annak fele pedig a gyomromba. Hirtelen kaptam fel tekintetem az ajtó felett függő csilingelő hangjára, ami azt jelezte, hogy kinyitották azt. Elkeseredettségemre csak az idős ember hagyta el a helyiséget, így már csak én maradtam utoljára. Nem baj, Dina, mindjárt itt lesz. kántálta az a bizonyos kis ördögi hang a fejemben, aminek valamiért hittem, legalábbis szerettem volna.
- Szia, hívj fel légyszíves, egy órája várod rád. - motyogtam idegesen a hangrögzítőnek, mikor a negyedik próbálkozásra is csak a telefon csengése búgott a fülemben. Éreztem, ahogy az ingerültség egyre jobban elönti minden egyes testrészem, így képtelen voltam valami frissítővel nyugtatni szervezetem.
A helyzet viszont csak rosszabb lett. Már megszámolni se tudnám hányadik felest öntöttem le a torkomon, arra gondolva, hogy mint egy balfácán ülök itt, és várok szó szerint a csodára. Az elmémet már irányítani se tudtam, gondolatok ezrei keveregtek a fejemben, és éreztem, amint kicsordul az első könnycsepp szemeimből. Ez volt az a pillanat, amikor feladtam, magamra kaptam vastag kabátomat, és a kijárat felé vettem az irányt. Megköszöntem a szeretetteljes kiszolgálást, majd zsebre dugott kezekkel indultam meg a Király utcára vezető úton. Rengeteg ember haladt el mellettem, de még csak egy pillantást sem vetettem feléjük. Fel akartam szívódni erről a területről, a saját ágyamban akartam kisírni magam egy forró tea társaságában. Szédelegtem, az egyenes járás sem volt az erősségem, de nem érdekelt, képzeletem előtt ott lebegett a cél; a gyötrelmes megnyugvás.
Elöntött a sötétség. Forogni kezdett velem a világ. Kínzóan szúrt belém valami, és egyszerre éreztem, ahogy összenyomnak a falak. Leírhatatlan érzés volt, miközben megfagyottan állva néztem őket, egymásba bújva, mint aki két menedéket keres, és a másikban találják meg. Fájt, annak ellenére, hogy tudtam ez a helyes kép, fájt. Utat engedtem sűrű és nehéz könnyeimnek, ha akartam volna, se tudtam volna visszafogni őket. Nem tétlenkedtem sokáig, hiszen lehetetlen lett volna, hogy ne vegyen észre, magabiztosan megemeltem államat, majd szó nélkül elsétáltam mellettük. Nem láthatta rajtam, hogy mennyire labilis voltam lelkileg.
- Menj fel, mindjárt jövök. - hallottam még magam mögül kérlelő hangját, de nem törődtem vele, nem álltam meg. Előre fele haladtam az embertömegen át. Egy erős kart éreztem a csuklómra fonódni, ami még annál is lendületesebben rántott vissza egy félreeső helyre. - Sajnálom. - suttogta rögvest, amint kezeivel közbe zárta arcomat, én pedig hevesen ráztam fejemet.
- Nem kell. - mondtam hasonló hangtónusban. - Az én hibám. - vallottam be, mire kidülledt szemekkel meredt rám. - Nem kellett volna hinnem se neked, se magamnak. - szipogtam megtörve, a legelső alkalommal nyíltam meg előtte ilyen téren.
- Nem így terveztem. - szólalt meg, elkerülve kijelentésemet. - Váratlanul jelent meg, nem tudtam mit mondani. - magyarázkodott, mire én csak elmosolyodtam.
- Így a helyes. - simogattam meg lágyan orcáját, mire lehunyta szemeit érintésemre. - Jó éjszakát. - zártam le ennyivel, és kimásztam fogásából.
- Hová mész? - kérdezte értetlenül.
- Kilépek az életedből. - bólintottam neki túldramatizálva a helyzetet, de jelen pillanatban az alkohol hatása teljes mértékben átvette felettem az irányítást.
Ez volt az utolsó mondat, amit egymással váltottunk az este folyamán, elvesztem szemei elől, míg az enyémeket egészen hazáig súlyos könnyek sorozata lepték el.
~ * ~
Kiszáradt íriszekkel húztam le lábaimról a fekete magassarkút, majd lehámoztam magamról farmer nadrágomat, így egy szál fehérneműben és fekete toppban dőltem bele kényelmes ágyamba. Hagytam magamnak, hogy reménytelenül elvesszek benne, de a világért sem akartam átkerülni az álmok világába. Forgolódtam, felültem, felálltam, mászkáltam össze-vissza. Semmi sem kötött le, semmivel sem tudtam megnyugtatni magam. Már bőven hajnalt ütött az óra, így ázsiai barátomat sem állt szándékomban zaklatni. A lakásban egyedül voltam, hiszen a többiek valószínűleg egy szórakozóhelyen tengetik óráikat.
- A francba. - szitkozódtam hangosan, mikor az egyik bútor sarkába ütközött kis lábujjam. Megunva a sötétben mászkálást, felkapcsoltam az éjjeli lámpám, majd visszabotorkáltam az ágyra, és a falnak dőltem. Egy szinte súlytalan tárgy hullott a fejemre, habár gondoltam, hogy az egyik fénykép lehetett az. Nagy nehezen feltápászkodtam, majd visszaragasztottam azt eredeti helyére. - Aludj már. - bűntettem saját magamat, majd lefeküdtem alvási pozíciómba, ami annyit jelentett, hogy felhúztam egyik lábamat, kezemmel pedig a párna alá nyúltam. Csak akkor húzódtam vissza, amikor valami nyomni kezdte ujjaimat. Kihúzva szemügyre vettem a csuklómra tekeredett tárgyat. Az állam szó szerint a földet súrolta, szemeim kidülledtek, és újra megteltek könnyel, amint kezembe fogtam a nyakláncot. Ökölbe szorítva ujjaimat fogtam mellkasomhoz, a fából készült, kiskanalat formáló medált, aminek tulajdonosát pontosan ismertem. Itt volt. Nem álmodtam.
- A francba. - szitkozódtam hangosan, mikor az egyik bútor sarkába ütközött kis lábujjam. Megunva a sötétben mászkálást, felkapcsoltam az éjjeli lámpám, majd visszabotorkáltam az ágyra, és a falnak dőltem. Egy szinte súlytalan tárgy hullott a fejemre, habár gondoltam, hogy az egyik fénykép lehetett az. Nagy nehezen feltápászkodtam, majd visszaragasztottam azt eredeti helyére. - Aludj már. - bűntettem saját magamat, majd lefeküdtem alvási pozíciómba, ami annyit jelentett, hogy felhúztam egyik lábamat, kezemmel pedig a párna alá nyúltam. Csak akkor húzódtam vissza, amikor valami nyomni kezdte ujjaimat. Kihúzva szemügyre vettem a csuklómra tekeredett tárgyat. Az állam szó szerint a földet súrolta, szemeim kidülledtek, és újra megteltek könnyel, amint kezembe fogtam a nyakláncot. Ökölbe szorítva ujjaimat fogtam mellkasomhoz, a fából készült, kiskanalat formáló medált, aminek tulajdonosát pontosan ismertem. Itt volt. Nem álmodtam.
