.jpg)
A keddi napon történtek végett az egész hetemet a munkámnak szenteltem. Ez volt az egyetlen pont, ami lekötötte a figyelmemet, és nem engedte, hogy olyan dolgokra gondoljak, mint a problémák. Ahogy teltek a napok, egyre könnyebben fogadtam el, hogy egy rakás szerencsétlenség vagyok. Nem azért, mert ismételten én maradtam egyedül, hanem azért, mert eleve belevetettem magam bármi ilyesmibe. Butaság volt, és egyben gyengeség a részemről, hiszen ezelőtt sosem érdekelt, ha hasonlót tettem, simán túl tettem magam rajta. Sőt, ahogy valójában most is volt, én voltam az, aki kimondta a végszót, ami után újra az éjszaka irányított. Eléggé kicsapongó természetű vagyok.
- Harmadjára szólok, figyelj már ide. - bosszankodott munkatársam, majd kihúzta füleimből az eddig hangtompítót. Tekintete villámokat szórva vizslatott, mogorva testtartása jelezte, hogy valóban dühös volt.
- Ne haragudj, nem hallottam. - ezek ellenére hagytam figyelmen kívül leszidását, folytatva a papírok monoton kitöltését. - Mit akarsz? - kérdeztem rá egy nagyot sóhajtva, majd kilöktem magam a gurulós székkel az asztal alól, hogy a köteggel a kezemben a másik irodába vonulhassak.
- Háromra jön a megrendelés, le kell menned érte, ötkor mehetünk. - adta le az infókat, majd helyet foglalt saját terepén, és a laptopot kezdte el nyomkodni. Úgy tűnt, mintha egészen fontos ügyeket intézne, de valójában cipők után kutatott a hálón. Tipikus Bianka. - Kilencre kell ott lennünk. - pillantott fel félve rám, mire azonnal megráztam a fejemet.
- Túl órázom, ma főpróba van. - közöltem vele semlegesen, majd becsapva magam mögött az ajtót a dolgomra siettem, ami ezúttal a földszinten volt.
Jobbnak láttam, ha ismételten a lépcsőket választom, de mivel nem volt annyi időm, hogy pontban leérjek kénytelen voltam a liftet használni. Gondolataimba meredve vártam, míg a megfelelő szintre érkezem, körülbelül úgy nézhettem ki, mint aki most próbál kilábalni a depresszióból. Pedig egyáltalán nem éreztem benne magam, sokkal inkább megakartam végre szabadulni ettől az egésztől.
Utam egyenesen az egyik biztonsági őrhöz vezetett, aki már várta jelenésemet.
- Szia Lajos. - köszöntem neki kedvesen, mire felém kapta nézését. - Itt a mai lista, engedd be őket. - nyújtottam át neki, majd a mondatom végén lévő szigornál felnevetett, mivel szereti megviccelni a próbát megtekintő vendégeket.
- Mi van te dög. - szólított meg gúnynevemen, amire még ő keresztelt át, ugyanis szerinte folyton dögös a kinézetem. Talán a vörös rúzs teszi. Semmitérően a korlátnak dőltem, majd erősen kifújtam a levegőt. Látta rajtam, hogy valami baj van, így szó nélkül magához ölelt, ami bevallom jól esett.
- Sietek vissza. - motyogtam a hónalja alatt, mire grimaszolva ellökött magától. Megsimogattam fekete inggel fedett vállát, majd futottam is a rejtekhelyemre. - Andi! - kiáltottam vissza a szőke hajú kislánynak, aki éppen a büfé fele igyekezett.
- Igen? - sétált vissza hozzám, arcán pedig csupa ragyogás jelent meg.
- Fél órás csúszás van, szóval van idő felvenni a kisfilmet. - nyomtam le egy szuszra, mire hunyorított szemekkel bólintott egyet. Bizonyára számolta az időt magában. - Tehát lemész enni vagy jössz velem? - taglaltam össze neki, hogy érthető legyen számára az információ.
- Megyek, megyek. - pattogott fel a maradék a fokokon, majd hátamra ugorva jelezte, hogy indulhatunk.
Ő az egyik olyan versenyző, akivel eddig legjobban kijöttem a lányok közül, talán a játékos, szerény, egyszerű viselkedése miatt. Kedveltem őt. - Láttad a próbámat, tök szupi lesz. - csapta össze tenyereit izgatottságában, mire akaratlanul is felnevettem.
- Bocsi, dolgom volt. - néztem rá elnéző pillantással. - De holnap első sorból fogok szurkolni. - kulcsoltam össze ujjaimat, amivel ígéretet tettem neki, mire bár szomorkásan, de bólintott egyet.
A kisfilm hátralévő részét már Ádámmal forgatta le, így ismét egyedül maradtam nyomorult énemmel. Mire átvettem a rendelt csomagokat, és minden egyéb teendőmet végeztem, a többiek már rég szedelőzködni kezdtek, hogy elindulhassanak. Persze csak a mi osztályunkra volt jellemző, mivel rengetegen dolgoztak még az alagsorban azon, hogy holnap minden prímán menjen. Miután Biankának harmadszorra is nemet mondtam a vacsora meghívására, végre feladta a lehetetlent, majd magamra hagyott. Az égen már egyre több lilás és rózsaszínes párhuzam jelent meg, a Nap is éppenséggel látszott csak. Kezdett beesteledni, ami számomra nyugalmat jelentett. 'Where do broken hearts go?' kántálta egy hang a fejemben, ami nem más volt, mint a rádióból éneklő srácok hangja. Nagyot sóhajtottam megkönnyebbülésemben, hogy azért a megbolondulás szélén még nem állok.
Már több mint háromnegyed órája ültem székemben tehetetlenül, és csak forgolódtam összevissza, de még így is csak a hét óra fele tartott a mutató. Soká lesz meg az a kilences.
~ * ~
- Két perc, már várnak rád. - suttogtam alig hallhatóan, majd amilyen gyorsan csak tudtam visszarohantam helyemre. Még láttam, ahogy feszülten felkapja tekintetét, fehér basszusgitárját hátára dobja, és alaposan körbe tekint. Nem húzta sokáig az időt, megfogta magát és a többiek mellé sorolt.
Alig tudta melyik helyen van, látszott rajta, hogy gondolatai állandóan másfele járnak, és egyáltalán nincs köztük szellemileg. Pillantása ide-oda cikázott a nézősorok között, mintha keresne valakit. Jól tudtam, hogy ez az a személy, aki figyelmeztette, tehát én. Biztos vagyok benne, hogy felismerte a hangomat, és ezért van most összezavarodva. Nem soká felcsendült Bruno Mars egyik szerzeménye, amit a három srác teljes beleéléssel és odaadással adott elő, mintha a kisujjukból ráznák ki a szereplést. Legszívesebben oda szaladtam volna gratulálni nekik, mint ahogy azt most Gabi is tette, de tudtam, hogy nem tehetem meg. Nem szabad felébreszteni az alvó medvét.
Kezeimet ölbe rakva szorongattam kék szvetterem ujját, amivel az idegességemet nyomtam el. Egy mélyebb lélegzetet vettem, majd egy utolsó pillantás után a stúdióból kivezető út felé indultam. Megfogadtam magamban, hogy holnap minél előbb befejezem a papírmunkáimat, ezután pedig otthon töltöm az estét, minél távolabb a székháztól.
- Mész is? - kapta el hirtelen valaki a vállamat, majd minden előzmény nélkül szembe fordított magával. Egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni ijedtemben, de legnagyobb szerencsémre olyan személy állt előttem, akit jó pár éve barátomnak mondhatok.
- Te gyökér, halálra rémisztettél. - ütöttem meg játékosan a vállát, majd további csevej nélkül kitoltam testemmel a hatalmas kijárati ajtót.
- Úgy szeretem, amikor ilyen kedves dolgokat mondasz. - futott mögöttem felvéve tempómat, majd amikor sikerült utol érnie szorosan magához húzott.
- Hagyjál. - löktem el magamtól, de még így sem tudtam lekaparni magamról.
- Pindúr-pandúr. - cikizte magasságomat, pedig tulajdonképpen egy szintben voltunk. Felhúztam szemeimet kijelentésén, mire mindketten megtorpantunk. - Tudsz a vacsoráról? - kérdezte izgatottan. - Van partnered? - folytatta a faggatást, mire kezdett kissé érdekes lenni a helyzet.
- Szokott. - vágtam rá egyből felnevetve, mire egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkait. - De nem is nagyon terveztem a részvételt. - taglaltam össze neki, mire vigyorogni kezdett. Elég furcsán viselkedett.
- Egy óra alatt elkészülsz? - pillantott az órájára, majd ismét nekem szentelte figyelmét.
- Ricsi, az előbb mondtam, hogy nem megyek. - szótagoltam el neki lassan és érthetően, hogy az ő tudatáig is eljuthasson.
- Nyolcra érted megyek. - csapta össze tenyerét. - Jobb lesz, ha sietsz. - kacsintott rám, mire hátrébb léptem egy lépést. - Zoé nem ér rá. - vallotta be végre. - Egyedül csak nem állíthatok oda. - kezdett nyafogásába, mire hitetlenül elmosolyodtam. - Kérlek. - kulcsolta össze ujjait előttem, mintha könyörögni kezdene. - Szívességet tennél. - mélyített hangján, majd kiskutya szemeivel vizsgálni kezdett.
- Hihetetlen vagy. - ráztam meg a fejemet, mire udvariasan kezet csókolt, majd közölte, hogy iparkodjak, mert ő pontosan fog érkezni. Már most megbántam, hogy belementem.
~ * ~
Hűvös szél fújt estetájt, még sem fáztam a piros, a kelleténél rövidebb szoknyában. Lehet, hogy kissé kirívóbb volt, mint ami megengedett, de nem foglalkoztatott. Szerettem jól ki nézni, szerettem, ha megnéznek az emberek, ezáltal növelve az egyébként elég sekély önbizalmamat. Vicces, mert a legtöbb ember szerint egy beképzelt, nagyképű libának tűnök, pedig ha ismernének tudnák, hogy egy kicsi igazság sincs benne.
Már a harmadik szál cigarettámra gyújtottam rá unalmamban, mivel Nagy Richárd már húsz perce késett. Azon kezdtem el gondolkozni, hogy inkább visszaveszem a kényelmes pizsamámat és bebújok a jó meleg ágyba. Azonban ezt nem tehettem meg, mivel amint visszaindultam volna az első emeletre, az említett személy megjelent az ajtóban.
- Azt mondod pontosság? - nyomtam el a csikkemet, majd magamhoz kapva táskámat jeleztem, hogy készen állok az indulásra. Ehelyett ő egy helyben állt és méregetett. - Ha jól tudom barátnőd van. - vetettem oda neki, miközben vállát érintve elhaladtam mellette.
- Hűséget fogadtam, nem vakságot. - kiáltotta a hátam mögött, majd lassacskán hasonló módon elindult.
Bepattantam az anyós ülésre, gondosan bekötöttem magam, majd hagytam, hogy a helyszínre vezessen. Semmi kedvem nem volt cseverészni, így viszonylag magasra tekertem a hangerőt, amiből üvöltött a zene. A sofőröm öntudatán kívül dúdolgatta először a dallamot, majd észre sem véve magát egyre hangosabban ömlöttek a hangok torkából, persze nagyon élveztem. Szerettem a hangszínét és a stílusát is, ahogy mélyíti az ütemeket. Ujjaimmal fedetlen combjaimon dobolgattam, amit egy mosollyal nyugtázott el magában, majd még nagyobb erővel kezdett énekelni. Akaratlanul is csatlakoztam hozzá, szinte folytak a szavamból a dalszöveg egyes részei. Sosem voltam valami hatalmas énekesnő, de öt éves énekórás tapasztalataimnak hála tudtam mikor vagyok hamis és mikor nem.
- Mikor nyomunk egy duettet Dinus? - csapott rá a térdemre játékosan, ám annál finomabban, hogy ne okozzon akkora fájdalmat.
- Nem azt csináljuk? - nevettem fel kínomban, mivel ötletem sincs ezt hogyan is gondolta, hiszen sosem értettem igazán ehhez és nem is szándékoztam részt venni ebben.
- De rendesen, stúdióban, a saját dalunkkal. - térképezte fel maga előtt terveit, mire lemondóan megráztam a fejemet. Sosem növi ki a hülyeségeit.
- Majd csörögj, ha összejött. - kacsintottam rá, ezután pedig annyit érzékeltem, hogy leparkoltunk, amiből arra következtettem, hogy megérkeztünk. Hála az indulás előtt lehúzott feleseimnek egy cseppnyit se éreztem kellemetlenül magam, sőt már vártam, hogy az ételek elfogyasztása után a táncparkettre vethessem magam.
Tévedtem. Minden szempár minket figyelt. Minket, és azt ahogy karon öltve besétálunk. Fesztelen hangulatunk még nagyobb megdöbbenést keltett. Senki nem szólalt meg. Az egybegyűltek háromnegyede tátott szájjal meredt felénk. Kellemetlen volt. Szörnyen, de nem foglalkoztam sokat vele. Leültünk a két utolsó szabad helyre, majd kellőképpen üdvözöltük a többieket, akik pár perc után összekapták magukat. Ha nem lett volna elég, hogy még Kristóf is véres húsként vizslatott, a legkínosabb Miki monoton tányérkarcolása volt. Egyedül jött, ami érthető, hiszen a többi három srác sem hozott senkit. Pontosan szemben ült velem, éreztem, ahogy lábfeje néha az enyémnek érintődik, mire mindketten összerezzentünk. Ez volt az első alkalom, amikor nem voltam feszélyezve, sőt annál inkább élveztem a helyzetet. Láttam rajta, hogy őrlődik, legszívesebben hátra rángatna és számon kérne, hogy mi ez az egész, mint ahogyan múltkor is tette, de lehetőséget sem adok neki erre.
Élvezet volt figyelemmel követni, ahogy engem tanulmányoz, miközben rajta kívül mindenki mással beszélgetésbe elegyedek. Méterekkel arrébb álltam tőle, de még így se vette le rólam tekintetét egy másodpercre sem, mintha felügyelet alatt lennék. Hátra dobtam hajkötegemet, mély levegőt vettem, majd elszántan sétáltam irányába.
- Szia. - szólítottam meg, mire alig láthatóan biccentett egyet. - Hogy vagy? - kérdeztem tőle félénken, mire gúnyosan felnevetett, nekem pedig vörösleni kezdett az arcom.
- Számít valamit? - sóhajtott fel nehézkesen, majd a pultra helyezte a már üres italos üvegét. Ezúttal már nem szentelt akkora figyelmet jelenlétemnek, sőt inkább mintha zavartam volna valamiben.
- Nem. - ráztam meg a fejemet. - Semmit. - szűrtem ki a fogaim között elhalóan, mire egy pillanatra a sírógörcs kapott el, de hamar összekapartam lelki világomat.
- Egyáltalán mit keresel itt? - köpte ki a szavakat flegmán, majd ölbe tette karjait, és a földet kezdte el pásztázni.
- Én. - szólaltam volna meg, de nem tudtam értelmes magyarázatot adni.
- Te kérted, hogy hagyjuk egymást. - fakadt ki hirtelen, de még ekkor is némán kiabált hozzám. - Most pedig te vagy az, aki utánam jön. - hajolt közelebb hozzám mondandója közben, mire kikerekedtek szemeim. - Követsz engem vagy mi van? - háborodott fel, mire teljesen elszörnyedtem.
- Tessék? - adtam hangot indulataimnak, majd hátrálni kezdtem. - Megőrültél? - nevettem fel keserűen már csak a gondolatáért is, hogy ilyen eszébe jutott.
- Ja tényleg, Ricsi a következő áldozat. - köpködte számba a szavakat. - Kicsit sem érzed szánalmasnak magad? - folytatta ostorlásomat, mire ereim egyre jobban felpezsdültek, a létező összes végtagom megfeszült és ütésre készült. - Őt is ágyba vitted már? - mosolyodott el diadalittasan, mire betelt a pohár és elcsattant az a pofon. Nem érdekelt hányan figyeltek fel rá. Nem érdekelt ki volt körülöttünk. Szemeimből ömleni kezdtek a könnyek, ő pedig piros, tenyérlenyomatos arcához kapta kezét. Anélkül, hogy további történéseket megvártam volna, elszaladtam amerre csak láttam. Egyetlen cél lebegett előttem, mégpedig hogy a lehető leggyorsabban leléceljek innen, hogy megmentsem a maradék büszkeségemet.
A legelsőnek útba eső padon foglaltam helyet, arcomat tenyerembe fektettem, majd irtózatos erővel zokogni kezdtem. Két erős kart éreztem a derekam köré fonódni, amik azok után szorosan magukhoz húztak, én pedig szó nélkül fúrtam fejemet nyakába. Csak akkor kaptam észbe, mikor orromat megcsapta az a szokásos mámorító parfüm illat...
