.jpg)
Felpillantottam a fehér plafon mellett csüngő ezüstös csillárra, majd utána a lila falakra emeltem tekintetem, ami tökéletesen harmonizált a beléjük vetett fehér-fekete párosítású tárgyakkal. Imádtam a szobámban lévő környezetet, egészen megnyugtató hatása volt, de a kedvencem a hegyről a városra vetített látvány volt az erkélyemről. Megtiszteltetés volt a gazdag kerületben lakni, de ez ugyanakkor megbélyegzéssel is járt. Legtöbben azt gondolták rólam, hogy egy igazi elkényeztetett kis csitri vagyok, akinek a szülei szó szerint mindent a segge alá raknak, pedig koránt sem volt így. Ezek az emberek közül egyik sem ismert igazán, bár ha jobban belegondolok, talán négy ember van, aki valójában tudja ki vagyok, és ezzel egyetemben képes minden hibámmal együtt elfogadni. Egyikőjük pedig nem más, mint a jóképűségéről és bandájáról híres énekes, aki most hozta be a nem rég rendelt sonkás-kukoricás pizzát.
- Többiek? - kérdezte érdeklődve, miközben beleharapott az egyik előkapott szeletbe, majd a babzsákomba huppant.
- Bianka bement dolgozni, Zsófi egyetemen van, Lili pedig ki tudja. - soroltam fel neki lakótársaim, és egyben legjobb barátnőim neveit, mire bólintott egyet. - Folyton elkószál valamerre, mióta megtudta, hogy Ricsinek barátnője van. - sóhajtottam fel szomorkásan, mikor visszaemlékeztem folyóként hulló könnyes arcára, majd az egy hetes depressziós bezárkózottságára.
- Nem vagy mostanában sokat velük. - terelte el a témát szavamba vágva, ami jobbára egy felismerés volt, és teljesen igaz.
- Mindenkinek meg van a maga dolga. - tudtam le ennyivel, próbálva elkerülni faggatózását.
- Zsófitól úgy hallottam, hogy te kerülöd őket. - jelentette ki félénken, majd inkább egy újabb szeletet nyomott szájába.
- Kerülöm őket? - háborodtam fel. - Ez hülyeség. - ráztam meg a fejemet nevetve, pedig semmi vicces nem volt benne.
- Ugye Mikinek nincsen köze hozzá? - Lezártam vele mindent. - vágtam rá minél előbb, mire elég sejtelmes pillantást küldött. - Hányszor feküdtetek le? - köpött bele a leves közepébe, mire az ablak felé fordultam, és lenyeltem a hatalmas gombócot torkomban. Nem akartam válaszolni rá, nem akartam beszélni erről. - Tehát többször. - mosolyodott el, majd a zöldes dobozt az íróasztalomra pakolta. A vajszínű, szatén függönyhöz sétált, majd kinyitotta az ajtót, hogy egy kis friss levegő járja át a teret.
- Csak kétszer. - szégyelltem el magam, mivel az utóbbiról valamiért nem számoltam be neki. - De vége. Tényleg. - bizonygattam saját magamnak is.
- Barátnője tudja?
- Nem hiszem. - válaszoltam kérdéseire azonnal, mire hümmögni kezdett.
- És te jól vagy? - pillantott fél oldalasan rám, amitől egyre jobban azt kezdtem érezni, hogy tud valamiről, amiről én nem. Habár lehet szimplán csak aggódik értem.
- Ez az egész nem jelent semmit. - nevettem fel, hogy megtörjem a feszült hangulatot. - Pár egy éjszakás kaland, ne mond, hogy veled még nem esett meg. - kezdtem cukkolásába, ugyanis a legtöbb szexuális kalandja nem állt másból, mint szerelem nélküli egyszeri közösülés.
- Te tudod. - rántotta meg széles vállait, majd újfent mellém ült és szorosan magához ölelt, ami be kell vallanom, irtózatosan jól esett és energiával töltött fel. - Szeretlek kicsi póni. - nyomott egy hosszú puszit homlokomra, akárcsak egy védelmező bátyus a kishúgáéra. Ilyesmivel lehetett jellemezni a kettőnk kapcsolatát.
~ * ~
- Mirus. - hívtam magamhoz kis termetű ebemet, mire az nyelvét csóválva pattogott hozzám serényen. Megsimogattam fejének selymes szőrzetét, amit ő nyalogatással hálált meg. Elmosolyodtam angyali viselkedésén, majd hagytam, hogy tovább élvezze a természet adta üres telepet. Kezeimet pulcsim zsebeibe mélyesztettem, és himbálózni kezdtem a csotrogány és nyikorgó vastárgyon. Szinte már sikított a fülemben a csend, de még is kellemes volt. A magány, ami körbe ölelt szenderítően hatott borús lelkemre, már-már felüdülést jelentett, mintha a hűvös szellő elsöpörte volna minden gondolatomat. Eltűnt szemeim elől a ködös fátyol, most már tisztán látom a derűs, kék eget a felhők között. Váratlanul, mintha lihegést hallottam volna a hátam mögött, de lehetetlennek tűnt, mivel az ebem a park másik oldalán futkározott. Kezdtem azt gondolni, hogy beképzeltem az egészet, de ezután egy nagyobb alkatú, vajszínű golden retriever nyalogatta meg kezemet. - Hát te? - tettem a költői kérdést az állatnak, majd végig futtattam ujjaimat bársonyos szőrzetén, amit ő nyálcsorgatással hálált meg.
- Ne haragudj, mindig sikerül lehagynia. - szólított meg hirtelen egy mély hang, mire ijedten kaptam hátra a fejemet. A látvány szinte már meg sem lepett, habár kezdtem úgy érezni, hogy követnek engem, de az is lehet, hogy csak a sors szórakozol velem. Válasz nélkül elmosolyodtam, majd visszafordultam eredeti helyzetembe. - Dina? - nevetett fel halkan felismerésében, majd rögvest lepattant a másik szabad hintára.
- Szia Peti. - morogtam magamban, pedig semmi okom nem lett volna ilyen hangnemben beszélni vele, de egyszerűen képtelen voltam annak tudatában, hogy kirángatott lelki békémből.
- Ha zavarok elmegyek. - tette fel védekezően a kezeit, mire egy bűnbánó pillantást vetettem rá. Talpig feketében volt, mint általában, egyedül alig kilátszó pólója díszelgett az ellenkező árnyalatban. Haja tökéletesen beállítva szelte a fellegeket, arcán apró borosták csillogtatták meg magukat. Más a helyemben azonnali szerelembe esne, csak hogy ezt a posztot már megpályázták. - Nehéz nap? - emelte meg sötét szemöldökét, mire ragyogó íriszei még ennél is jobban kiemelkedtek. Dús ajkait széles mosolyra húzta, ami engem is önkénytelenül arra késztetett.
- Bárhova megyek, egy Spoon-ost összeszedek. - ütöttem oldalba játékosan, de igazából csak reméltem, hogy veszi a lapot, hogy csak viccelődöm. - Mindenhol ott vagytok. - ráztam meg a fejemet kacagva, habár ez már egyáltalán nem volt humoros, hanem a teljes igazság.
- Vagy te nem hagysz élni minket. - rántotta meg a vállait maga elé meredve, mire meghökkenve szólaltam fel.
- Ez az én parkom. - szögeztem le neki, amire ismételten egy kacaj tört elő torkából. - De komolyan, mit csinálsz erre? - fordítottam komolyra a szót, majd a láncokba kapaszkodva fordultam felé.
- Követem a kutyámat. - vetette ő is rám a figyelmét egy egyszerű válasz keretében. - Valójában téged követtelek, mert Miki megkért rá. - bukott ki belőle, mire elszörnyedt arckifejezéssel vizslattam alakját.
- Tessék? - háborodtam fel, majd éppen kitörni készültem, de még idejében szavamba vágott.
- Nyugi már, csak vicceltem. - nevetett fel, az én arcom pedig paradicsomra hasonlító pírba borult. - De ez további magyarázatokra szorul. - meredt rám kiskutya pillantással.
- Ez a kutyádnak jobban megy. - piszkálódtam vele, majd kikerülve faggatózását további sétáltatásba indultam, bár nem igazán sikerült lehagynom magam mögött.
~ * ~
Fújtatva, kissé türelmetlenül vártam, hogy végre beálljon a megállóba a nyolcas számú busz, de valamiféle technikai okok miatt még mindig negyedórára volt tőlem. Beletúrtam barna, vastag tincseimbe, majd odébb állva rágyújtottam egy cigarettára. Annak elszívása után is rengeteg időm volt még, így jobbnak láttam, ha inkább gyalog teszek meg pár lépést. Már a harmadik buszmegállót hagytam el, ami éppenséggel a tizenkettedik kerületi iskolával szemben állt. Furcsa, hogy itt töltöttem általános iskolás éveim nagy részét, mégis másik iskolában folytattam a tanulmányaimat. Jobbára a környezet végett, hiszen egyre több gyenge elméjű diák vette birtokába a suli padjait. Ha jól tudom Peti is errefelé lakik, mivel felajánlotta a szolgálatait, de arra hivatkozva, hogy Mirus jobban szeret sétálni, inkább visszautasítottam. Hangos, csattogtató léptekre lettem figyelmes, amiből arra következtettem, hogy az illető szintén feszült hangulatban lehet, de időm sem volt feltérképezni a helyzetet, hiszen ő erős lökettel ütközött az oldalamnak, mire azonnal felszisszentem. Sebes és lila foltos karomhoz kaptam a kezemet, majd visszaszorítottam a kibújni készülő könnycseppet, amit nem a fájdalom okozott, sokkal inkább okozójának kiléte sértett fel. Ő pedig szemben állt velem. Száját szólásra nyitotta, de egyetlen egy hang sem jött ki hangszálai közül, mint akinek torkára forrtak a szavak. Vele egyetemben én mozdulatlanul álltam, képtelen voltam bármerre is menni, lábaim a földbe gyökereztek.
- Sajnálom. - sziszegte végül, amire utat engedtem egy árva könnycseppnek. - Nagyon fáj? - kérdezte, hangjában pedig eléggé észrevehető volt a megtörtség. - Megnézhetem? - pillantott rám félénken, mire azon nyomban megráztam a fejemet, de nem hallgatott. Gyengéden kezembe fogta egész karomat, érintése nyomán égni kezdett a bőröm. Óvatosan felemelte a textildarabot, majd lehunyta szemeit, mikor meglátta a sebeket, amit azzal sikerült felhorzsolnia, hogy neki lökött az érdes faasztalnak. - Én nem akartam, nem akartam ezt tenni veled. - kezdett el szabadkozni, de alig lehetett érteni akadozott beszédét. - Te vérzel is. - torzult el a tekintete, mikor megpillantotta a kibuggyanó cseppeket is. - Gyere, hazaviszlek, ezt le kell kezelni. - ragadott meg, de én még ekkor sem tettem egy lépést sem.
- Nem szükséges, megoldom. - közöltem vele sürgősen, majd magamhoz kaptam kiskutyámat, aki eddig szótlanul kuporgott mellettem.
- Kérlek. - nézett rám megrökönyödve, amiért nem tudtam nemet mondani neki, de a büszkeségem ismét nagyobb volt annál, minthogy ilyen könnyen beadjam a derekam. - Kocsival vagyok, és nem messze lakom innen. - érvelt elég meggyőzően, mire végül rábólintottam, ugyanis már a földön is az én DNS-em volt megtalálható. Nem igazán volt számomra világos, hogy mit keresett akkor a tömegközlekedési eszköz várójában, de inkább nem kérdeztem, ráhagytam a dolgot.
Meglepett, hogy a saját lakásukban szeretné nővérkét játszani, hiszen eddig csak a Gozsdu-udvarban tettem jelenést. Mindenesetre imádkoztam, hogy családjának egyik tagja se legyen otthon, hiszen elég kellemetlen lenne magyarázkodni nekik. Még a járműhöz vezető utat is néma csendben, szótlanul tettük meg, habár egy centire se maradtunk le egymás mellől. Ő már a kocsiban pihent, míg én az ajtó mellett álldogálva figyeltem fel másik bandatársára Marcira, aki éppen egy szőke lányt ölelgetett elég nagy kedvvel. Több ideig bámulhattam őket, ugyanis a barnaság már a zárat is többször megmozgatta. Megráztam a fejemet, majd tudatlanul az anyósülésre csusszantam.
- Mit csináltok itt mindannyian? - kérdeztem végre rá értetlenségem okára, mire zavart pillantásokat szórt felém. - Te, Marci, egyedül a Kristófot nem láttam még ma. - sóhajtottam fel keserűen, mire ő alsó ajkaiba harapva nyomta el magában indulatait.
- Úgy volt, hogy ma Petinél összefutunk. - magyarázta el, mire megértően bólintottam. - De a tulajdonos sehol. - folytatta, miután egy újabb kanyart vett be. Profi módon vezetett, mintha a vérében lenne, a kormány tökéletesen csúszott ujjai alatt, bizonyára régóta magáénak tudhatja jogosítványát. Hátán feszülő fekete bőrkabát egész vaddá festette őt a fekete személygépkocsiban. Jól festett benne. - Ezek szerint te találkoztál vele. - könyvelte el magában egy bólintás keretében, de erre a kijelentésre még csak egy pillantást sem vetett rám.
- Kutyát sétáltattunk. - válaszoltam, miközben a pulcsim végét babráltam zavaromban. Úgy éreztem magam, mint egy kis gyerek, akin számon kérik, hogy megette e az utolsó süteményt. - Vagyis csak összefutottunk. - magyaráztam meg, mire megint bólintott egyet. A helyzet egyre inkább kínosabb lett, ha tehettem volna azon nyomban kiugrottam volna a járműből, hogy haza szaladhassak.
- Te dolgod. - nevetett fel keservesen, miközben fejét rázta, mintha nem értene egyet kijelentésével. Furcsa volt, sőt kellemetlen. Sosem tudtunk úgy egymás társaságában lenni, hogy ne legyen köztünk valami feszültség, esetleg vibráció. Hiszen semmi más nem történt, csak szex volt. Kétszeri alkalommal, de többször úgy sem fog megtörténni.
- Csak szex volt. - gondoltam fejemben, bár már nem voltam biztos benne, hogy hangosan is kimondtam e. Számhoz kaptam a kezemet, majd csak reménykedni tudtam, hogy az elmémben lévő kisördög suttogta nekem.
- Tessék? - kérdezett vissza, én pedig igyekeztem visszafogni indulataim, de azok akaratlanul is kitörtek belőlem.
- Csak szex volt. - ismételtem meg magam. - Semmi más. - erősítettem meg. - Akkor miért viselkedünk úgy, mintha több lenne? - tettem fel a költői kérdést, mire édesen elmosolyodott, és leparkolt a ház előtt.
- Mert mindketten tudjuk, hogy több. - felelte, majd iramosan kiszállt a zárt térből, hogy a lakásba siessen. Nem akartam utána menni, de kénytelen voltam, hiszen mi mást tehetnék. Reméltem, hogy mihamarabb lekezeljük a sebemet, és mindenki mehet a saját a dolgára. Valójában kettőnk közül ő volt az első, aki kimerte mondani a nyilvánvalót. A bökkenő az, hogy én ezt nem akartam, nem akartam tőle semmit, sőt megakartam végre szabadulni ettől a tehertől, ami hetek óta nyomja a vállam.
Szép, otthonos és harmóniával megtelt lakásba érkeztem be. Jobbára a barna, fekete és fehér színek domináltak, mintha minden tökéletes egységben uralkodna. A fehér falakon elhelyezett díszlámpák meghittséget sugalltak, míg a fekete elektronikai eszközök modernséget tükröztek, mégis minden kis sarokban ott volt a régiség. A szobák, és ezáltal az ajtók egy jól működő logikai rendszer szerint voltak beépítve, és egy hatalmas üvegablakszerűség választotta el a külvilágot a terasztól, ami után szépen rendezett kert nyírt. Egy igazi budapesti családi ház volt.
- Nagyon szép. - adtam hangot is tetszésemnek, mire a hálám egy árva mosoly volt. Ő a kötszerek után kutakodott, mindaddig én a terepet térképeztem fel. Legjobban a családi fotókon akadt meg a szemem, amin szülei mellett egy kisfiú és egy idősebbnek tűnő lány is visszaköszönt rá. Andriskát már volt szerencsém megismerni, de - minden bizonnyal - a nővéréről még sosem ejtett egy szót sem, nem mintha mindig annyira mély cseverészésekben lennénk. Általában a tettek beszélnek helyettünk. A fürdőszobába vezetett, majd lehúzta rólam a fekete szvettert, így egyetlen árva szürke topp fedte le mellkasomat. Próbált a feladatára koncentrálni, de láttam, hogy néha-néha bekukkantást engedett magának törékeny testemre. Éreztem, hogy vissza kell tartania férfias reflexeit, mivel egyre zaklatottabb levegővételek szűrődtek ki fogai között. Gondosan törölgette le a vérfoltokat karomról, majd kötözte át azt egy fehér fáslival. Jól esett a törődése, hiszen jó ideje csak saját magamra számíthattam az élet terén, mivel a családom vidéken él. Ugyan a fertőtlenítéssel végzett, még mindig nem eresztette le kezemet, sőt annál inkább jött közelebb hozzám, így már alig volt köztünk távolság.
- Mennem kéne. - köszörültem meg a torkomat, tekintetem pedig a földre szegeztem.
- Miért nem nézel rám? - kérdezte, habár nagyon jól tudta a választ rá. - Mondjuk azok után, amiket mondtam neked, én se tenném. - nevetett fel keservesen, amiből arra következtettem, hogy nagy részét megbánta tetteinek. Talán azt is, hogy egyáltalán megismertük egymást, mert azóta mintha egy kapocs lenne közöttünk, össze vagyunk kötve.
- Megbántad? - rekedt el a hangom, mert túlságosan tartottam a helyesléstől. Ehelyett angyali mosolyra húzódtak ajkai, ujjaival fülem mögé tűrt egy kiálló hajtincset, majd mélyen szemeimbe nézett. Tudtam, hogy mi fog következni, így automatikusan lehunytam szemeimet és vártam, hogy beüssön a ménkő. - Mi a franc. - köszörülte meg a torkát egy magas, női hang, mire azonnal szétrebbentünk, majd vöröslő és lesütött szemekkel bámultunk magunk elé, hiszen megfordulni és szembe nézni a váratlan vendéggel egyikünk sem mert....
Meglepett, hogy a saját lakásukban szeretné nővérkét játszani, hiszen eddig csak a Gozsdu-udvarban tettem jelenést. Mindenesetre imádkoztam, hogy családjának egyik tagja se legyen otthon, hiszen elég kellemetlen lenne magyarázkodni nekik. Még a járműhöz vezető utat is néma csendben, szótlanul tettük meg, habár egy centire se maradtunk le egymás mellől. Ő már a kocsiban pihent, míg én az ajtó mellett álldogálva figyeltem fel másik bandatársára Marcira, aki éppen egy szőke lányt ölelgetett elég nagy kedvvel. Több ideig bámulhattam őket, ugyanis a barnaság már a zárat is többször megmozgatta. Megráztam a fejemet, majd tudatlanul az anyósülésre csusszantam.
- Mit csináltok itt mindannyian? - kérdeztem végre rá értetlenségem okára, mire zavart pillantásokat szórt felém. - Te, Marci, egyedül a Kristófot nem láttam még ma. - sóhajtottam fel keserűen, mire ő alsó ajkaiba harapva nyomta el magában indulatait.
- Úgy volt, hogy ma Petinél összefutunk. - magyarázta el, mire megértően bólintottam. - De a tulajdonos sehol. - folytatta, miután egy újabb kanyart vett be. Profi módon vezetett, mintha a vérében lenne, a kormány tökéletesen csúszott ujjai alatt, bizonyára régóta magáénak tudhatja jogosítványát. Hátán feszülő fekete bőrkabát egész vaddá festette őt a fekete személygépkocsiban. Jól festett benne. - Ezek szerint te találkoztál vele. - könyvelte el magában egy bólintás keretében, de erre a kijelentésre még csak egy pillantást sem vetett rám.
- Kutyát sétáltattunk. - válaszoltam, miközben a pulcsim végét babráltam zavaromban. Úgy éreztem magam, mint egy kis gyerek, akin számon kérik, hogy megette e az utolsó süteményt. - Vagyis csak összefutottunk. - magyaráztam meg, mire megint bólintott egyet. A helyzet egyre inkább kínosabb lett, ha tehettem volna azon nyomban kiugrottam volna a járműből, hogy haza szaladhassak.
- Te dolgod. - nevetett fel keservesen, miközben fejét rázta, mintha nem értene egyet kijelentésével. Furcsa volt, sőt kellemetlen. Sosem tudtunk úgy egymás társaságában lenni, hogy ne legyen köztünk valami feszültség, esetleg vibráció. Hiszen semmi más nem történt, csak szex volt. Kétszeri alkalommal, de többször úgy sem fog megtörténni.
- Csak szex volt. - gondoltam fejemben, bár már nem voltam biztos benne, hogy hangosan is kimondtam e. Számhoz kaptam a kezemet, majd csak reménykedni tudtam, hogy az elmémben lévő kisördög suttogta nekem.
- Tessék? - kérdezett vissza, én pedig igyekeztem visszafogni indulataim, de azok akaratlanul is kitörtek belőlem.
- Csak szex volt. - ismételtem meg magam. - Semmi más. - erősítettem meg. - Akkor miért viselkedünk úgy, mintha több lenne? - tettem fel a költői kérdést, mire édesen elmosolyodott, és leparkolt a ház előtt.
- Mert mindketten tudjuk, hogy több. - felelte, majd iramosan kiszállt a zárt térből, hogy a lakásba siessen. Nem akartam utána menni, de kénytelen voltam, hiszen mi mást tehetnék. Reméltem, hogy mihamarabb lekezeljük a sebemet, és mindenki mehet a saját a dolgára. Valójában kettőnk közül ő volt az első, aki kimerte mondani a nyilvánvalót. A bökkenő az, hogy én ezt nem akartam, nem akartam tőle semmit, sőt megakartam végre szabadulni ettől a tehertől, ami hetek óta nyomja a vállam.
~ * ~
Szép, otthonos és harmóniával megtelt lakásba érkeztem be. Jobbára a barna, fekete és fehér színek domináltak, mintha minden tökéletes egységben uralkodna. A fehér falakon elhelyezett díszlámpák meghittséget sugalltak, míg a fekete elektronikai eszközök modernséget tükröztek, mégis minden kis sarokban ott volt a régiség. A szobák, és ezáltal az ajtók egy jól működő logikai rendszer szerint voltak beépítve, és egy hatalmas üvegablakszerűség választotta el a külvilágot a terasztól, ami után szépen rendezett kert nyírt. Egy igazi budapesti családi ház volt.
- Nagyon szép. - adtam hangot is tetszésemnek, mire a hálám egy árva mosoly volt. Ő a kötszerek után kutakodott, mindaddig én a terepet térképeztem fel. Legjobban a családi fotókon akadt meg a szemem, amin szülei mellett egy kisfiú és egy idősebbnek tűnő lány is visszaköszönt rá. Andriskát már volt szerencsém megismerni, de - minden bizonnyal - a nővéréről még sosem ejtett egy szót sem, nem mintha mindig annyira mély cseverészésekben lennénk. Általában a tettek beszélnek helyettünk. A fürdőszobába vezetett, majd lehúzta rólam a fekete szvettert, így egyetlen árva szürke topp fedte le mellkasomat. Próbált a feladatára koncentrálni, de láttam, hogy néha-néha bekukkantást engedett magának törékeny testemre. Éreztem, hogy vissza kell tartania férfias reflexeit, mivel egyre zaklatottabb levegővételek szűrődtek ki fogai között. Gondosan törölgette le a vérfoltokat karomról, majd kötözte át azt egy fehér fáslival. Jól esett a törődése, hiszen jó ideje csak saját magamra számíthattam az élet terén, mivel a családom vidéken él. Ugyan a fertőtlenítéssel végzett, még mindig nem eresztette le kezemet, sőt annál inkább jött közelebb hozzám, így már alig volt köztünk távolság.
- Mennem kéne. - köszörültem meg a torkomat, tekintetem pedig a földre szegeztem.
- Miért nem nézel rám? - kérdezte, habár nagyon jól tudta a választ rá. - Mondjuk azok után, amiket mondtam neked, én se tenném. - nevetett fel keservesen, amiből arra következtettem, hogy nagy részét megbánta tetteinek. Talán azt is, hogy egyáltalán megismertük egymást, mert azóta mintha egy kapocs lenne közöttünk, össze vagyunk kötve.
- Megbántad? - rekedt el a hangom, mert túlságosan tartottam a helyesléstől. Ehelyett angyali mosolyra húzódtak ajkai, ujjaival fülem mögé tűrt egy kiálló hajtincset, majd mélyen szemeimbe nézett. Tudtam, hogy mi fog következni, így automatikusan lehunytam szemeimet és vártam, hogy beüssön a ménkő. - Mi a franc. - köszörülte meg a torkát egy magas, női hang, mire azonnal szétrebbentünk, majd vöröslő és lesütött szemekkel bámultunk magunk elé, hiszen megfordulni és szembe nézni a váratlan vendéggel egyikünk sem mert....
