Kedves, drága olvasóim! Ezzel az árva, rövidke, a történethez nem igazán kapcsolódó, bár sokat elmondó résszel szeretnék mindenkinek utólag Kellemes áldott, békés karácsonyi ünnepeket és boldog, sikerekben gazdag új évet kívánni! Remélem, hogy mindenkinek mesésen telik az iskolai téli szünet! További jó időtöltést és jó olvasást kívánok!
Rebecca Wonder.
- Bence. - szóltam rá kelletlenül már a negyedik alkalommal. - Örülnék, ha befejeznéd. - kérleltem őt, viszonylag még szívélyes hangnemben, de még ekkor sem hagyott alább cselekvésével. Mivel már csak párpercnyire voltunk a célállomástól, jobbnak éreztem, ha ráhagyom a dolgot.
Megérkezvén a kastély kapuihoz, az osztály egy emberként indult el a leszállási ajtó, ezzel hatalmas morajt csapva maguk körül. Már most utáltam ezt az egészet, így inkább csendben, a helyemen ülve vártam, míg mindenki eltűnik. Amikor ez megtörtént zavartalanul sétáltam le a busz emeletéről, majd magáról a járműről is. Az idő kissé csípős volt, december közepe fele jártunk, a szellő lágyan kapott bele barna fürtjeimbe, majd vitte volna magával, ha az nem lenne rögzített helyen. Jobban összehúztam magamon a kabátot, majd a tömeg legvégén lépegetve közeledtünk a pénztár fele. Hirtelen kellemes forralt bor illat csapta meg az orromat, amit az elragadó fahéj és méz keveréke követett. Oldalra kapva tekintetem már most egy kisebb vásár fogadott minket, amit a körülölelő fények egészen hangulatossá tettek. Határozottan jobban megfogott, mint a vár, amit már háromszor láttam ezelőtt, így ötletesebbnek véltem, ha lemaradok a csoportról, és a saját utamat járom. Ha lebukok egyszerűen kimagyarázom magam Pintér tanár úrnál.
- Dina. - pisszegett le Lili, aki minden bizonnyal hamar rájött tervemre. - Ne csináld megint, kérlek.
- Jössz vagy maradsz? - tettem fel neki a költői kérdést, hiszen tudtam, hogy túl jó kislány ahhoz, hogy bármi hasonlót tegyen. - Majd tali. - kacsintottam rá, majd ezzel a végszóval hozzácsapódtam egy másik irányba haladó csoporthoz.
Régi hagyomány nálam, hogy az ilyesfajta osztálykirándulásokról megszököm, mivel semmi kedvem Zoé megszállott rikácsolását hallgatni, miszerint mennyire ideje múlt a téli időjárásnak megfelelően felöltözött emberek divatérzéke. Még kimondani is borzalmasan hosszú.
Viszonylag hamar eltaláltam az általam elhatározott helyre, ami egyenesen a híres, nevén nevezett bécsi Adventi vásár. Számomra már nem volt annyira érdekelt, mint első alkalommal, de így sötétedésben, mégis varázslatosabbnak tűnt bárminél jelenleg. A gond az volt, hogy újfent egyedül állok itt, megszeppenten, ahogy minden évben. Hozzászoktam már az egyedülléthez, főleg miután a szüleim elváltak egymástól. Azóta ide-oda ingázók köztük, de legjobb esetben, egy félórányira tartózkodnak otthon. Úgy terveztem a karácsonyt is a Citadella tetején ücsörögve töltöm, egy doboz fánk társaságában. Döntenem kellene, hogy kinél leszek, én pedig nem akarok. Nem akarom, hogy azt higgyék valamelyikőjüket jobban szeretem. Igaz, a kishúgom mindenféleképpen szeretné, ha vele és anyával lennék, de félek egyedül hagyni apát.
Egy nagyobb megkönnyebbülést okozó sóhaj után a vállamhoz szorítottam táskámat, majd átsétáltam az úttesten, ahol bevegyültem a rengeteg ismeretlen közé. Habár annyira nem voltak sokan, mégis úgy éreztem eltörpülök mellettük, pedig jobbára idősebb párok sétálgattak mellettem. A megszokott puncsos standhoz sétáltam, ahol már mosollyal az arcukon fogadtak engem.
- Dina, már úgy hiányoztál. - szólított meg Adima néni, aki osztrák származású, de magyar őseinek híven kiválóan beszéli az én anyanyelvemet is. - Reméltem, hogy idén is látlak.
- Sosem hagynám ki. - vettem fel hasonló kedvességet hangomban, bár őszintén szólva, tényleg jó kedvre derített a fogadtatása.
Jó pár perces szócsata után elfogadtam tőle az ajándékba kínált italt, majd a csoportomra hivatkozva hamar tovább álltam, hogy szétnézhessek az idei kínálat közt. Idén sem maradtak el a szokásos illatgyertyák, csokiba mártott édességek és egyéb ajándéktárgyak.
- Ne haragudj. - kért elnézést egy magasabb, barna hajú, körülbelül velem egyidős srác, mikor az egyik bódénál hátra fordulva belém ütközött. Hirtelen megszólalni sem bírtam, csak tátott szájjal bámultam rá, ami úgy láttam, egy kissé megrémisztette őt, így egy biccentés után elsétált mellettem. Volt benne valami különleges, de magam sem tudtam megmondani mi az. Pár gondolatig eszembe ötlött követni őt, de hamar elhessegettem ezt az elképzelést, hiszen valószínűleg bugyutának nézne. Mégis tudni akartam ki ő, valami vonzott hozzá, így elborult aggyal elindultam a kissé Troy Bolton-os beütésű fiú után, de hamar szem elől vesztettem őt. így inkább feladtam kutatását.
- Jó égnek hála, már mindenhol kerestünk. - kiáltott fel váratlanul a hátam mögül Judit tanárnő, mire hatalmasat ugrottam helyemen. - Ezt minden évben el fogod játszani? - vetett rám mérges pillantásokat, mögötte pedig megpillantottam bujdosó barátnőmet, Lilit. - A lényeg, hogy rendben vagy. - simogatta meg a vállamat, mire szégyenlően lesütöttem szemeimet. - Nyolcra legyetek a busznál. - küldött felém egy biztató mosolyt, majd magunkra hagyott.
- Bocsi,bocsi, bocsi, de nem vetted fel a telefont se és annyira aggódtam, fogalmam sem volt mit tegyek, kérlek, tényleg ne haragudj. - hadarta el a szavakat, amiknek lényegében csak a felét sikerült elkapnom, így kezeim közé fogtam, mélyen szemébe pillantottam és lenyugtattam.
- Nincs gáz. - rántottam meg vállamat lazán. - Inkább gyere, meg kell keresnünk valakit. - húztam magam után, de még én sem tudtam merre tartunk.
Már több mint másfél órája bóklásztunk a faházak körül, sőt még a főtér fele is elgyalogoltunk, de az istenért sem akadtunk nyomára a srácnak. Már a legkisebb remény is elhagyta lényemet, kezdtem belenyugodni, hogy soha többet nem látom őt. Idegességemben számat kezdtem el belül harapdálni. mint mindig. amikor nyugtalan vagyok.
Elkeseredettségemben a vásárláshoz folyamodtam, mint általában minden nő, amikor szomorú. Valami újdonságot kerestem, így egy rockosabb stílusú asztalhoz sétáltam, ahol mintás fejkendőket árultak. Azonnal megakadt a tekintetem egy különös vörös árnyalatú darabon, és rögtön utána nyúltam, hogy elvegyem onnan, de abban a pillanatban a másik irányból is navigálták azt. Szám ismételten tátva maradt, szemeim kikerekedtek, és a szívem hevesebben kezdett el dobogni. Megtaláltam. Illetve ő talált meg engem. Ugyanazért a kendőért nyúltunk. Talán ez valamiféle felsőbbrendű jel. Talán kicsikét túlságosan hiszek a sorsban.
- Legyen a tiéd. - vakargatta meg tarkóját, ami szerint a zavartság jelezte.
- Nem, dehogyis, te előbb megfogtad. - nevettem fel paradicsom vörös arccal párosítva.
- Neked biztos jobban fog állni. - mosolyodott el, majd zsebre vágta kezeit, és szótlanul engem figyelt. Hasonlóképpen csendben maradtam, fülem mögé tűrtem egyik kiálló tincsemet, majd próbáltam elrejteni a bennem lévő félénkséget.
- Nyugalom fiatalok, ebből a csodából kizárólag kettő van. - húzta elő a kissé titokzatosnak tűnő bácsi a másik darabot. - Látjátok itt ezt a jelet? - mutatott rá a kis kapocsra a két szélen lévő mintázaton. - Összetartozást jelent. - mosolyodott el ő is. - Egyedi darab, sehol máshol nem készült ilyen. - ajánlotta minél jobban, mire már kezdtem azt hinni, hogy ezekkel a mondatokkal a nem alacsony árára utal. - A tiétek, boldog karácsonyt. - nyújtotta át nekünk, mire mindketten meglepődve figyeltük az árust, majd egymásra pillantottunk. Mire visszanéztünk a bácsinak már nyoma sem volt.
- Hát. - törte meg a csendet végül. - Boldog karácsonyt.
- Boldog karácsonyt. - mondtam ki végszóként.
Azóta több év is eltelt, a fiút pedig soha többé nem láttam...
