.jpg)
Újabb hét, újabb gondok. A jelenlegi az, hogy Trap kapitány fél órája késik az egyik interjúról, amin nekem kell asszisztálnom, mindeközben a többiek tudatlanul bámulják a falakat. Égen, s földön kerestük már, a létező összes szobát átfutottuk, de nincs az az isten, aki rátalálna. Lemondóan huppantam le az egyik sarokban lévő piros fotelbe, majd várakozni kezdtem, ahogy a többiek is. Legfőképp arra, hogy Bianka leváltson, és én végezzem a papír munkákat ez helyett. Nem igazán szórakoztatóbb, de legalább nem ismerkedek össze senkivel, ami nem annyira jó pont, mivel jó kapcsolatot kéne ápolnom a kollégáimmal, elvégre ők is azok. Halkan felsóhajtottam, majd kopogtatni kezdtem frissen lakkozott körmeimet, fedetlen térdeimen, ugyanis rövid szoknyát viseltem ezen a kellemesebb hőmérsékletű napon. Türelmem egyre jobban híján volt, már elképzeltem, ahogy beolvasok ennek a félnótásnak, csak hogy én ezt nem tehetem meg kicsinyke rangommal. Ehelyett szótlanul üldögéltem és az alig hallható, rádióból szóló dallamot hallgattam.
Kisvártatva megérkezett a váltópartnerem is, így sietősen kicsörtettem a teremből, hogy a saját kis zugomban fejezhessem be a napomat. Teles-tele papírokkal a kezemben futottam végig a lépcsőkön, mivel a mi irodánk a felettünk lévő emeleten volt, a lifttel pedig nem igazán értjük meg egymást. Magyarán szólva félek tőle egy-két eset után. A fehér falak közti zöldellő virágok egészen üzleties hangulatot nyújtottak az épületnek, ami bár meg is követelte azt. Emellett a falon díszelgő, hírességekről készült színes portrék részben hangulatosabbá változtatták a helyet. Szerettem itt lenni, a második otthonomnak tekintettem, pedig még csak másfél éve dolgozom itt, igaz, gyakornokként is helytálltam már párszor még diák koromban. Vigyorogva csörtettem egészen a folyosó végéig, ahol kilencven fokos fordulattal pördültem be a fehér ajtón. Szinte megszokásból indultam meg az asztalom felé, körbe se nézve, így rendkívüli ijedtség jelei mutatkoztak orcáimon, mikor megpillantottam a székemben ücsörgő fürtös fiút. A létező összes papírt kiejtettem szorításomból, így azok a földön landoltak szerteszéjjel, ráadásul egy kisebb sikoly is elhagyta ajkaimat.
- Jaj, bocsi, nem akartalak megijeszteni. - kezdett el szabadkozni rögvest a fiú, majd a segítségemre kelt, és hasonló módon a földről szedegette a lapokat. Ujjaink néha-néha egymásba gabalyodtak, de én próbáltam figyelmen kívül hagyni ezt, míg ő egy szemtelen mosollyal nyugtázta le.
- Pedig sikerült. - igyekeztem némi haragot csempészni a hanglejtésembe, amiért szótlanul tört be az irodámba, de nem igazán jött össze, mivel a végén elnevettem magam saját magamon. - Mit csinálsz itt? - kérdeztem érdeklődve, majd folytattam volna, ha nem akadt volna el a lélegzetem, mikor tekintetünk összeakadt. Hosszú percekig bámultunk egymás szemeimbe szótlanul, az a tipikus elveszünk egymásban pillanat, de mikor arcára ismételten kiült az a fajta mosoly, megköszörülve torkomat álltam fel.
- Karesz mondta, hogy itt talállak. - magyarázkodott, miközben arca egyre vörösebb lett, talán zavarba jött. - Kellemes hely. - dugta zsebre kezeit, majd körbe járta szemeivel a helyiséget. Hirtelen szégyenlősség érzése járta át a testemet, így összehúztam magamat, és eltűrtem egy kiálló hajtincset a fülem mögé.
- Kristóf. - szólítottam nevén a fiút, aki még mindig ugyanott álldogált. - A lényeget. - döntöttem oldalra a fejemet, felhúztam szemöldökeimet, amivel elvileg komolyabb a tekintetem. Tévedtem, ugyanis a fent említett személy kuncogni kezdett ábrázatomon. Hangosan felsóhajtottam, majd alaposan kikerülve alakját, az asztalomhoz sétáltam, ahol lepakoltam a hatalmas köteget.
- Gyere el a próbánkra. - nyögte ki teljes lazasággal a hangjában, mikor felém fordult.
- Dolgozom. - rendeztem le egyszerűen.
- Akkor megvárlak. - foglalt helyet a velem szemben lévő széken, majd összekulcsolt ujjakkal, könyökeivel a támlán támaszkodva figyelt engem.
- Elkésel. - ráztam meg nevetve a fejemet.
- Akkor segítek. - ajánlotta fel kedvesen, mire összeszűkített szemekkel pillantottam rá. Minden bizonnyal egy cseppnyit sem ért az ilyenfajta dolgokhoz.
- Nem adod fel, mi? - hajoltam közelebb hozzá, amivel úgy hiszem feszélyeztem őt, ugyanis hátrálni kezdett a székkel.
- Csigavér kislány. - lépett bele a mártír szerepébe, mire azonnal megforgattam szemeimet. - De tetszik a játék. - húzódott vissza, sőt közelebb is lett, mint eddig volt. Éreztem, ahogy pezsegni kezd a vér ereimben, ami által testem lángba borul.
- Nem szoktam játszadozni. - húztam szélesre ajkaimat, majd rendezgetni kezdtem az előttem lévő rendetlenséget. - Tényleg rengeteg dolgom van. - sóhajtottam fel újfent, mire átsétált az én oldalamra, és szorosan mögém állt.
- Ha jól látom ezt csütörtökre kell beadnod. - jelentette ki a nyilvánvalót, amit már én is tudtam. - Tehát van még rá két napod. - folytatta elméletét. - A hallgatásomért cserébe. - vágta oda, mire villámokat szóró néztem rá. - Nem fenyegetés, ajánlat. - rántotta meg vállait. - Kérlek, nem fogod megbánni.
- Miért olyan fontos? - kérdeztem vissza egyből, mert egyáltalán nem volt számomra egyértelmű.
- Csak úgy. - mosolyodott el édesen, mire képtelen voltam nemet mondani, már csak azért is, mert tudtam, hogy addig nem fog elmenni, míg be nem adom derekamat.
~ * ~
A mellettem sétálgató, száját befogni alig bíró srác egész útközben vidáman mesélt a jelentkezésük menetéről. Sok mindent megtudtam róluk, például, hogy mindannyian egy iskolába jártak és csak ezután kezdtek el zenélni vagy, hogy Kristóf még csak le sem érettségizett. Az iskoláról ugyan kelletlenül beszélt nekem, a barátaival kapcsolatban annál inkább volt szívélyes. Látszott, hogy nem a siker utáni vágy tartja össze őket, hanem valami egészen más. Őszintének éreztem mindazt, amit előadott, ebből kifolyólag pedig egyre többet szerettem volna megtudni róluk.
- Köszönöm. - suttogtam neki alig hallhatóan, miközben a jégkásám maradék részét kevergettem.
- Micsodát? - kapta felém értetlenül a fejét.
- Hogy kirángattál az irodából.
- Erre valók a barátok. - rántotta meg a vállát, bár az utolsó szónál, mintha kissé megcsuklott volna a hangja. - Megjöttünk. - biccentett fejével a Lurdy felirattal ellátott, az ég felé magasodó épület felé, majd megállt annak piros színnel párosított, forgóajtós bejárata előtt.
- Közületek mindenki cigizik? - kérdeztem, hangom pedig egy kis tizenéves kamasz kislány érdeklődő hangjára hasonlíthatott, amin el is nevette magát.
- Kérsz? - préselte ki ajkai között, mivel az a fehér szál máris ott lógott fogai közt szorítva, majd felém nyújtotta a majdnem teli tartalmú dobozt, amiből szó nélkül húztam ki egyet. Segítőkészen elém tartotta gyújtóját, én pedig a szél elől takarva kezeimmel hagytam, hogy meggyújtsa azt. Jól esően szívtam tüdőmbe a mérgező anyagot, de még inkább volt üdítő érzés kifújni annak füstjét.
- Te sem ma kezdted. - kacsintott rám, mire szem forgatva folytattam tovább előző cselekvésem.
A két bent ülő fiúnak fel sem tűnt érkezésünk, ugyanis annyira bele voltak bújva saját telefonos életükbe, hogy azt sem vennék észre, ha rajtuk kívül a világon kihalna az emberiség. Óvatosan Marci mögé lopakodtam, majd lélegzetvisszafojtva vártam, hogy mikor érzékeli jelenlétem. Pár perc után rémült fejjel fordult felém, de ahelyett, hogy ijedtében felpattant volna, hátra nyúlt kezeivel, ölébe rántott, majd csiklandozni kezdett.
- Elég, elég, elég. - kérleltem őt sikítozva és a nevetéstől fuldokló hangon, mire végre alábbhagyott kínzásán, és szorosan magához ölelt.
- Csak nem hozzám jöttél? - kérdezett ínycselkedve, szemében pedig valami különös ragyogás jelent meg, amit kénytelen voltam lehervasztani. Nyelvemet kinyújtva grimaszoltam neki, majd nagy nehezen kikászálódtam szorításából, és a dobos srác mellé vetődtem. - A hallgatás beleegyezés. - nevetett fel, mire lemondóan megráztam a fejemet.
- Én a nemre szavazok. - szállt be a társasági életbe végül Peti is, majd üdvözlésképp hozzám sétált, és magához ölelt. Eddig ő volt az, aki a legtávolabb állt tőlem, hiszen nem igazán voltunk egy gárdában, amiből arra következtettem, hogy nem igazán kedvel. Szerencsére ezt a tényt most megcáfolta azzal, hogy beszélgetésbe elegyedett velem.
A fiúkhoz hamar beért Gabi is, a mentoruk, aki óriási kedéllyel fogadta jelenlétem, mire Kristófon kívül mindenki értetlenül bámult minket. Miután közölte, hogy sietnie kell a másik bandához, addig ők gyakoroljanak, kénytelen voltam valami hazugsággal előállni. Nem volt jó érzés hazudni nekik, de nem tehettem mást, nem akartam, hogy megtudják, a legtöbb dolgukat valójában én intézem el a fenti irodában. Legnagyobb mázlim, hogy nem foglalkoztak sokat a szavaim hihetőségén, ehelyett vállat rántva szedték össze holmijukat.
Úgy látszik, hogy elég laza napjuk lesz, mivel a mentoruk éppen mással próbált, az énektanáruk személyes okok miatt késett, de még csak a negyedik tag sem ért be a próbára. Őszintén szólva örültem neki, mert így legalább nem kellett feszélyezve éreznem magam a másik három mellett. Lazán vágódtam a cajon nevezetű hangszer tetejére, majd dobolni kezdtem az oldalán, mintha értenék hozzá, pedig egy fikarcnyi elképzelésem sem volt hogyan kell használni. Természetesen Kristóf mosolyogva és örömtelien sietett a segítségemre, hogy bemutathassa saját tudását. Szorosan mögém lépett, felém hajolt, megragadta két kezemet, majd mutatni kezdte az ütemet. Arcának közelsége miatt éreztem, ahogy egyre jobban elvörösödik az arcom, ugyanis már éreztem ahogy mentolos lehelete cirógatja nyakamat. Akárhányszor hagyta, hogy magam is ráérezzem a ritmusra, végig simított karomon, de még ezután sem engedte el, mintha tartana attól, hogy nélküle elveszem a dallamban. Az igazat szólva így is volt, mivel nem tudtam semmi másra koncentrálni, csak a zihált légzésére, amit nem tudom, hogy én vagy az izgalom válthatott ki belőle. Félve a csokoládé barnára hasonlító íriszeibe pillantottam, tekintetünk pedig azonnal összeakadt. Szégyelltem magam emiatt.
- Khm. - köszörülte meg a torkát számomra egy ismeretlen, magas, de mégis kellemes hangzású női hang, mire mindannyian felé kaptunk a fejünket.
Ő volt az. Vele. Lelkembe, mintha egy tört hasítottak volna, majd megforgatták háromszor is, de nem a fájdalomtól. Nem tudtam pontosan megnevezni az érzést. Talán ismételten szégyen érzet. Minden porcikámat átjárta, ahogy pillantását mélyen az enyémbe fúrta, arcán pedig valamiféle különös undor jelent meg, ahogy meglátta testhelyzetünket. Magasan megemelte állát, orrát a hegyekben hordta, de nem szólalt meg. Szabad, ökölbe szorított kezein láthatóan megfeszültek az erek, mintha ütni készülne vele, míg a másikkal a szőke lány ujjaival kulcsolta össze.
- Fruzsina! - kiáltott hirtelen hátulról Marci, majd az említett személy karjaiba ugrott, ezután pedig Peti is hasonló vidámsággal köszöntötte. - Mikor jöttél haza? - kezdte faggatni azonnal a két fiú. - Milyen volt Párizs? - kaptam magyarázatot végre mindenre, ami eddig homályos volt. - Te barom, nem is mondtad, hogy megérkezett. - ütötte oldalba játékosan Mikit, mire a srác összepréselte ajkait idegességében.
- Később regélek, de szerintem valamit elfelejtettek. - szentelték figyelmüket újra nekünk, akik mindeddig a kisujjukat sem mozdították el. Mikor legtöbbjük feleszmélt, hogy rólam van szó, már rég akcióba léptem. Kristóffal együtt emelkedve álltam fel, majd hátam mögött megragadtam karját és eléjük sétáltam.
- Szia, Dina vagyok. - nyújtottam neki kezemet, majd két puszit is nyomtunk egymás arcára.
- Fruzsina. - mondta miután kezet ráztunk. - Sokat hallottam már rólad. - biccentet fejével a mellettem szótlanul álldogáló fiú irányába, mire szerepet játszva aranyosan elmosolyodtam, és egy hosszú csókot nyomtam arcára. Miki tekintete szó szerint lángokat szórt, már attól féltem, hogy felgyullad az egész épület, de nem érdekelt. Elkerülve a további kellemetlenségeket ebédelni hívtam az állítólagos páromat, majd sietősen elhagytuk mind a négyen a termet, magára hagyva az ifjú, szerelmesnek nem mondható párt.
~ * ~
Mi mást választhattunk volna, ha nem a különleges sült krumplijáról elhíresült és a burgerek királyának nevezett gyors éttermet. A szokásos menü rendelés után csatlakoztam a többiekhez, akik már javában majszolták ételüket.
- Te aztán nem túlzod el. - mondta cukkolásként Peti a tálcámra célozva, ahol épphogy a szalvéta helyén nem helyezkedett el étel. Megrántottam a vállamat, majd beleharaptam sajtos szendvicsembe.
- Legalább tud enni. - dicsért meg Kristóf, mire elismerően bólintottam rá.
- De még így is csinos. - kántálta Marci, mire mindhárman helyeselni kezdtek. Nem voltam hozzászokva ilyesfajta kibeszélésekhez, amiken ráadásul én is jelen vagyok, így jogosan akadtam ki, annak ellenére, hogy csak pozitív szavakat kaptam.
- Hahó. - ráztam meg a kezemet előttük. - Én is itt vagyok. - játszottam a sértődött kislány szerepét, pedig fogósabb okom nem volt rá. Egyszerűen zavart, hogy semmibe veszik részvételemet. Ennél még rosszabb volt, amikor megjelent a két nem kívánt személy, akik ellen menekültem. Vagyis inkább egy, ha jobban belegondolok, a másik semmit nem követett el ellenem, sőt még neki lenne joga gyűlölni engem. Csak hogy ezek szerintem egyetlen momentumról sem tud, és ez így van helyén. Jobb, ha nem keverjük fel a nyugodt vizet. Reméltem, hogy nem óhajtoznak velünk étkezni, de nem hinném, hogy Mikinek lenne egy jó kifogása az ellen, hogy leüljön mellém. Pedig pontosan így történt. Két tűz között voltam a két fiú mellett, míg Fruzsi szeretett fiújával szemben foglalt helyet.
Lábaim rögvest remegésbe kezdtek, mikor éreztem a fiút hozzám simulni. Olyan szorosan ült le mellém, ahogyan csak tudott, hogy még csak véletlenül se szökhessek meg, és mintha birtokolni tudná testemet. Nagyon jól tudta milyen heves érzelmeket vált ki belőlem a puszta megjelenésével, és ez esetben ezt ki is használta. Utáltam őt érte. Utáltam, mert arra kényszerített, hogy utáljam. Mikor ujjaival néha-néha megérintette csupasz combomat, az adrenalin szinten valahol a fellegeket súrolhatta. Kínzott. Pedig sokan voltak körülöttünk, mégis megoldotta, hogy senki se láthassa. Nem bírtam tovább, létfontosságúnak éreztem, hogy lelépjek, még a végén előttük törtem volna ki.
- Ne haragudjatok, muszáj elintéznem valamit. - törtek elő bennem a kétségek hangosan, próbáltam valamilyen módon lelécelni innen.
- Mit? - kérdezte fennhangon Miki, mire legszívesebben az asztalba vertem volna a fejét. Tudom, elég barbár megoldás, de egyszerűen kikényszeríti belőlem, hogy durva legyek.
- Egy hívást. - vágtam rá azonnal, majd felálltam, de még ekkor sem engedett szabad utat nekem. - A teremben hagytam. - mosolyogtam rá szelíden, majd végig simítottam vállán, mire fedetlen lábaimra csúszott tekintete, és beleharapott alsó ajkaiba. Lehetetlen, hogy ez nem tűnt fel senkinek.
- Elkísérlek. - jelentette ki, majd kaján vigyor ült ki arcára. - Úgyis mosdóba akartam menni. - mentette ki magát, majd mögöttem sétálva a földszint felé indult.
A lehető leggyorsabban szedtem lábaimat, de még így is csak körülbelül egy méteres távolságban sikerült lehagynom. Szúrós pillantással hátra tekintettem, mire kezeit védekezően a magasba emelte, és megtorpant a saroknál. Bizonyára azt hitte, hogy a kártyája nélkül képtelen leszek bemenni a telefonomért, de ráhibázott, ugyanis Kristóf a kezembe adta övét. Diadalittas mosollyal az arcomon szedtem össze mindenemet, amit lent hagytam, mikor valaki hirtelen elkapott hátulról és a falnak nyomott. Kezeimet és ezzel párhuzamban az övéit is a füleim mellé emelte, így esélyem sem volt védekezni. Már ettől az enyhe mozdulattól zihálni kezdtünk mindketten, mint minden más alkalommal, ha kettesben vagyunk.
- Mi volt ez az egész? - hangja mély volt, haraggal teli, de nem válaszoltam neki, ugyanis halvány lila elképzelésem sem volt, hogy mire gondol, így szemöldökeimet az égbe eresztettem. - Mióta vagy ilyen jóban Cicivel? - folytatta, mire hangos nevetésbe kezdtem. Reméltem, hogy emiatt el fog engedni, és inkább magamra hagy, ehelyett vadul nyomta számba nyelvét, majd erőszakosan kényszerített keringőzésbe. Próbáltam eltolni magamtól, de túlságosan gyenge és tehetetlen voltam. - Ő is képes kiváltani ezt belőled? - szűrte ki fogai között lehunyt szemmel, mire lélegzetvisszafojtva álltam előtte.
- Mi a fene ütött beléd? - kérdeztem tőle értetlenül, mivel teljesen meglepett ez az új oldala, amit megismerhettem. A legjobb szó talán rá az elmebeteg, de mégis így is borzasztóan kívántam őt, de muszáj volt összeszednem magam. Egy erős rántással kimásztam csapdájából és a háta mögé sétáltam. - Féltékeny vagy? - nevettem fel keserédesen.
- Kristófra? - hökkent meg kijelentésemen, de tudtam, hogy van benne némi igazság, sőt. Talán ez volt az igazság.
- Nem értem miért. - foglaltam össze. - Elvégre én vele kavarok. - folytattam. - Az öcsédnek is ezt mondtad, sőt Fruzsina is így tudja. - magyaráztam el neki, mire lesütötte szemeit. - Egyébként elég aranyos lány, köszönöm, hogy bemutattad, de ha nem bánod nem szeretnék a kebel barátnője lenni. - ömlöttek belőlem a szavak, ami ugyanarra a sivár érzésre adtak jelet, amiket Miki mutatott ki magából az előbb.
- Nem is kértem. - rántotta meg a vállát semmitérően. Megráztam a fejemet, majd közelebb léptem hozzá.
- Szerintem itt az ideje, hogy elfelejtsük egymást. - mondtam komolyan, miközben pillantásomat az övébe vájtam. Szerettem volna, ha ezúttal ténylegesen megfogadná, amit mondok neki. - Te sem akarod megbántani őt. Semmi értelme az egésznek. Ezentúl tekintsük az egészet meg nem történtnek, rendben? - ajánlottam fel neki a kezemet, ami az egyezségünk elfogadását jelezte volna. Ehelyett véleményem szerint legszívesebben beleköpött volna. Sokáig méregette azt, én pedig nem voltam elhúzni mindaddig, míg meg nem fogja.
- Már túl késő. - kezdett közeledni felém, mire kezemet mellkasára tapasztva tartottam vissza magamtól.
- Akkor én kérlek. - sóhajtottam fel. - Hagyj békén. - tört ki belőlem. - Örökre. - nyomatékosítottam mondandómat, mire ismételten lecsukta pilláit, és gondolkozni kezdett. - Most pedig mindketten visszamegyünk, mintha újfent nem történt volna meg az ez egész. - taglaltam neki, hogy az ő tudatáig is elérhessen az egész. - Te a barátnődhöz, én pedig... - mondtam neki, de végül beláttam, hogy képtelen leszek visszaülni hozzájuk. - Haza.
Bólintott. Tehát beleegyezett. Kissé fájt, hogy ilyen könnyen, de így volt helyes. Én kértem rá, ez volt az én döntésem. Nem akarok több embert megbántani, épp elég, ha az én lelkem sérül. Rá sem nézve futottam a kijárat felé. Kétszer pillantottam hátra. Nem jött utánam. Ezúttal vége. Ténylegesen.
- Te aztán nem túlzod el. - mondta cukkolásként Peti a tálcámra célozva, ahol épphogy a szalvéta helyén nem helyezkedett el étel. Megrántottam a vállamat, majd beleharaptam sajtos szendvicsembe.
- Legalább tud enni. - dicsért meg Kristóf, mire elismerően bólintottam rá.
- De még így is csinos. - kántálta Marci, mire mindhárman helyeselni kezdtek. Nem voltam hozzászokva ilyesfajta kibeszélésekhez, amiken ráadásul én is jelen vagyok, így jogosan akadtam ki, annak ellenére, hogy csak pozitív szavakat kaptam.
- Hahó. - ráztam meg a kezemet előttük. - Én is itt vagyok. - játszottam a sértődött kislány szerepét, pedig fogósabb okom nem volt rá. Egyszerűen zavart, hogy semmibe veszik részvételemet. Ennél még rosszabb volt, amikor megjelent a két nem kívánt személy, akik ellen menekültem. Vagyis inkább egy, ha jobban belegondolok, a másik semmit nem követett el ellenem, sőt még neki lenne joga gyűlölni engem. Csak hogy ezek szerintem egyetlen momentumról sem tud, és ez így van helyén. Jobb, ha nem keverjük fel a nyugodt vizet. Reméltem, hogy nem óhajtoznak velünk étkezni, de nem hinném, hogy Mikinek lenne egy jó kifogása az ellen, hogy leüljön mellém. Pedig pontosan így történt. Két tűz között voltam a két fiú mellett, míg Fruzsi szeretett fiújával szemben foglalt helyet.
Lábaim rögvest remegésbe kezdtek, mikor éreztem a fiút hozzám simulni. Olyan szorosan ült le mellém, ahogyan csak tudott, hogy még csak véletlenül se szökhessek meg, és mintha birtokolni tudná testemet. Nagyon jól tudta milyen heves érzelmeket vált ki belőlem a puszta megjelenésével, és ez esetben ezt ki is használta. Utáltam őt érte. Utáltam, mert arra kényszerített, hogy utáljam. Mikor ujjaival néha-néha megérintette csupasz combomat, az adrenalin szinten valahol a fellegeket súrolhatta. Kínzott. Pedig sokan voltak körülöttünk, mégis megoldotta, hogy senki se láthassa. Nem bírtam tovább, létfontosságúnak éreztem, hogy lelépjek, még a végén előttük törtem volna ki.
- Ne haragudjatok, muszáj elintéznem valamit. - törtek elő bennem a kétségek hangosan, próbáltam valamilyen módon lelécelni innen.
- Mit? - kérdezte fennhangon Miki, mire legszívesebben az asztalba vertem volna a fejét. Tudom, elég barbár megoldás, de egyszerűen kikényszeríti belőlem, hogy durva legyek.
- Egy hívást. - vágtam rá azonnal, majd felálltam, de még ekkor sem engedett szabad utat nekem. - A teremben hagytam. - mosolyogtam rá szelíden, majd végig simítottam vállán, mire fedetlen lábaimra csúszott tekintete, és beleharapott alsó ajkaiba. Lehetetlen, hogy ez nem tűnt fel senkinek.
- Elkísérlek. - jelentette ki, majd kaján vigyor ült ki arcára. - Úgyis mosdóba akartam menni. - mentette ki magát, majd mögöttem sétálva a földszint felé indult.
A lehető leggyorsabban szedtem lábaimat, de még így is csak körülbelül egy méteres távolságban sikerült lehagynom. Szúrós pillantással hátra tekintettem, mire kezeit védekezően a magasba emelte, és megtorpant a saroknál. Bizonyára azt hitte, hogy a kártyája nélkül képtelen leszek bemenni a telefonomért, de ráhibázott, ugyanis Kristóf a kezembe adta övét. Diadalittas mosollyal az arcomon szedtem össze mindenemet, amit lent hagytam, mikor valaki hirtelen elkapott hátulról és a falnak nyomott. Kezeimet és ezzel párhuzamban az övéit is a füleim mellé emelte, így esélyem sem volt védekezni. Már ettől az enyhe mozdulattól zihálni kezdtünk mindketten, mint minden más alkalommal, ha kettesben vagyunk.
- Mi volt ez az egész? - hangja mély volt, haraggal teli, de nem válaszoltam neki, ugyanis halvány lila elképzelésem sem volt, hogy mire gondol, így szemöldökeimet az égbe eresztettem. - Mióta vagy ilyen jóban Cicivel? - folytatta, mire hangos nevetésbe kezdtem. Reméltem, hogy emiatt el fog engedni, és inkább magamra hagy, ehelyett vadul nyomta számba nyelvét, majd erőszakosan kényszerített keringőzésbe. Próbáltam eltolni magamtól, de túlságosan gyenge és tehetetlen voltam. - Ő is képes kiváltani ezt belőled? - szűrte ki fogai között lehunyt szemmel, mire lélegzetvisszafojtva álltam előtte.
- Mi a fene ütött beléd? - kérdeztem tőle értetlenül, mivel teljesen meglepett ez az új oldala, amit megismerhettem. A legjobb szó talán rá az elmebeteg, de mégis így is borzasztóan kívántam őt, de muszáj volt összeszednem magam. Egy erős rántással kimásztam csapdájából és a háta mögé sétáltam. - Féltékeny vagy? - nevettem fel keserédesen.
- Kristófra? - hökkent meg kijelentésemen, de tudtam, hogy van benne némi igazság, sőt. Talán ez volt az igazság.
- Nem értem miért. - foglaltam össze. - Elvégre én vele kavarok. - folytattam. - Az öcsédnek is ezt mondtad, sőt Fruzsina is így tudja. - magyaráztam el neki, mire lesütötte szemeit. - Egyébként elég aranyos lány, köszönöm, hogy bemutattad, de ha nem bánod nem szeretnék a kebel barátnője lenni. - ömlöttek belőlem a szavak, ami ugyanarra a sivár érzésre adtak jelet, amiket Miki mutatott ki magából az előbb.
- Nem is kértem. - rántotta meg a vállát semmitérően. Megráztam a fejemet, majd közelebb léptem hozzá.
- Szerintem itt az ideje, hogy elfelejtsük egymást. - mondtam komolyan, miközben pillantásomat az övébe vájtam. Szerettem volna, ha ezúttal ténylegesen megfogadná, amit mondok neki. - Te sem akarod megbántani őt. Semmi értelme az egésznek. Ezentúl tekintsük az egészet meg nem történtnek, rendben? - ajánlottam fel neki a kezemet, ami az egyezségünk elfogadását jelezte volna. Ehelyett véleményem szerint legszívesebben beleköpött volna. Sokáig méregette azt, én pedig nem voltam elhúzni mindaddig, míg meg nem fogja.
- Már túl késő. - kezdett közeledni felém, mire kezemet mellkasára tapasztva tartottam vissza magamtól.
- Akkor én kérlek. - sóhajtottam fel. - Hagyj békén. - tört ki belőlem. - Örökre. - nyomatékosítottam mondandómat, mire ismételten lecsukta pilláit, és gondolkozni kezdett. - Most pedig mindketten visszamegyünk, mintha újfent nem történt volna meg az ez egész. - taglaltam neki, hogy az ő tudatáig is elérhessen az egész. - Te a barátnődhöz, én pedig... - mondtam neki, de végül beláttam, hogy képtelen leszek visszaülni hozzájuk. - Haza.
Bólintott. Tehát beleegyezett. Kissé fájt, hogy ilyen könnyen, de így volt helyes. Én kértem rá, ez volt az én döntésem. Nem akarok több embert megbántani, épp elég, ha az én lelkem sérül. Rá sem nézve futottam a kijárat felé. Kétszer pillantottam hátra. Nem jött utánam. Ezúttal vége. Ténylegesen.
