Könnybe lábadt szemekkel szorítottam az engem körül ölelő fehér lepedőréteget, ami eltakarta fedetlen felső testemet. Összepréseltem ajkaimat, ezzel elfojtva a hangos belülről fakadó zokogásomat. Egyetlen porcikámat sem mertem megmozdítani, féltem, hogy az univerzum összeomlik tetteim okán, bár talán már teljesen lényegtelen. Más lányok majd kiugranának a bőrükből, ha a helyemben lennének, ellentétben velem. Én kifejezetten sárosnak éreztem magam a történtek után.
Gondosan, ügyelve arra, hogy ne ébresszem fel a téli álmát alvó, morgó medvét, hátra billentettem a fejemet, hogy utoljára elraktározhassam magamban a látványt, majd még ennél is óvatosabban kicsúsztam szorító karjai közül. Kényszerből még egyszer rápillantottam, majd elmosolyodtam gyermekded ábrázatán. Be kell vallanom aranyos volt, ahogy szelíden szuszogott. Mindezek után egy mélyet szippantottam a nem éppen üde levegőből, majd elhatároztam, hogy ez soha többet nem fordulhat elő. Elindultam a fürdőszoba irányába, ám tekintetem megakadt egy aprócska, de jelentős képkereten, ami az éjjeli szekrényen árválkodott. Megérzéseim szerint a családja és a barátai szerepelhettek rajta, ezen kívül pedig egy szőke lány is visszamosolygott rám a fényképről. A gyomrom is görcsbe rándult, miközben belegondoltam, hogy amíg ő máshol a fiúra vár, akit szeret, én itt ülök mellett és lehet, hogy mindent elrontok. Lenyeltem a gombócot, ami eddig a torkomban raktározódott, majd amilyen gyorsan csak tudtam, eliszkoltam a közeléből. Ideje tovább lépni.
Egyetlen egy szó nélkül hajtottam be magam mögött az ajtót, ezzel együtt, mintha egy fejezetet zártam volna le az életem sorsíró könyvében. Lelkem, akár egy lakatlan tisztás, megkönnyebbült, bár egy egészen eldugott kis zuga fájdalmat érzett, pedig nem kellett volna, ezért ezt mélyen elnyomtam magamban.
Még csak kétszer jártam ezen a helyen, mégis megszokottan vettem célba a kijárat felé vezető utat. A lábaim jókora magamtól vittek, már-már lebegtek a szőnyegezett padlón. Valami újdonságot éreztem, de nem tudtam pontosan megmagyarázni mi volt bennem, még azt sem tudtam eldönteni, hogy jó vagy netán rossz dolog. Ismét megszagoltam ugyanazon a helyen elhelyezett rózsákat, de ezúttal egyik ajtó kilincs sem rántotta ki magát a helyéről, szerencsére. A bézs színű tapéták teljesen magukba szippantottak, akár hacsak valamiféle kábító hatásuk lenne, amit kétlek, egyszerűen túl szórakozott voltam, a szó legrosszabb értelmében. Nem találtam a gondolataimat, még a földszinten lévő bejárati ajtót is alig sikerült kinyitnom.
- Hadd segítsek. - lépett mögém váratlanul egy körülbelül velem egy magas, barna hajú, csillogó szemű fiú, aki hatalmas vigyorral az arcán kelt erősítésemre. - Utána meg eljössz velem kávézni. - inkább parancsolta, mint kérte meg, bár én magam sem tudtam volna nemet mondani ajánlatára, hiszen régóta szerettem volna beszélgetni vele.
Nem kellett annyira messze mennünk, hiszen a Gozsdu-udvar ezernyi erre alkalmas helyet foglalt magába, így az első szimpatikus bárban helyet foglaltunk egymással szemben, majd rendeltünk két latte macchiato-t. A meleg ital jót tett egész lényemnek, feltöltött energiával, ahogy végig folyt torkomon.
- Hogy vagy? - kérdezte őszinte érdeklődéssel a hangjában, mire önkénytelenül is elmosolyodtam. - Elég régen láttalak csajszi. - nevetett fel aranyosan, mire a mellettünk ülő házaspár szeme is ránk szegeződött.
- Te tűntél el a nyíregyházi lázban. - jelentettem ki, majd szemrehányóan rátekintve kezdtem el szürcsölgetni a poharamban lévő folyadékot. - Azt hittem legalább meglátogatsz. - mondtam ezúttal igazi sajnálattal a hangomban, mivel tényleg hiányoltam őt a társaságomból.
- Ezzel nem vagy egyedül. - sütötte le szemeit, majd a pohár tartóval kezdett el bíbelődni. Zavarban volt. - Tudod mióta szétmentünk Lilivel, nem igazán jártam erre fele. - vallotta be őszintén, de furcsa módon arcán a szomorúság egyetlen egy nyomát sem véltem felfedezni, minél inkább egy másfajta boldogság rejtőzött benne. Tehát van még mondanivalója.
- Szó-szóval ennek már teljesen vége? - kérdeztem rá félénken, mire bólintott egy aprót. - Már nem is beszéltek? - folytattam, mire rögvest rázni kezdte a fejét. - Sajnálom. - suttogtam elhaló hangon, majd megkevertem párszor az üveg alján lévő frissítőt.
- Igazából tovább léptem. - tért végre rá a lényegre, mire izgatottan figyeltem szavait. - Meg kell ismerned Zoét, nagyszerű lány. - kezdett bele félénken, szemeiben pedig megcsillant a remény egy kisebb, halvány jele, így rettenetesen fájt, hogy el kell szomorítanom.
- Ricsi, én örülök, ha boldog vagy. - raktam le magam elé a már üres poharat. - De nem hiszem, hogy ez helyes lenne. - szúrtam le, bár nem volt teljesen jogos. - Lili kiskorom óta barátnőm, nem hiszem, hogy jó néven venné, ha az exe új csajával mászkálnék.
- Csak ismerd meg. - szinte már könyörgött hozzám. - Kérlek, a kedvemért, elvégre az én barátom is vagy, nem? - hozta fel a lehető legjobb érvet, hiszen teljesen igaza volt.
- Rendben. - adtam be a derekamat, majd finoman közöltem vele, hogy ideje indulnom.
~ * ~
Hazaérve nem vágytam másra, mint egy forró, kényeztető és órákig tartó fürdőre, ehelyett húsz percem volt elkészülni és elkísérni barátnőimet az egyik közeli bevásárló központba, mivel ők most vették a fejükbe, hogy ruha hiányuk van. Szerintem még ők maguk sem hiszik el, hogy beveszem ezt a mesét, teljesen biztos vagyok benne, hogy belőlem fogják megpróbálni kiszedni, hogy hol is jártam az éjjel és mit is csináltam. Kénytelen voltam belemenni játékukba, mivel sokkal nyugodtabb lesz így megbeszélni, mintha kíváncsi és kidülledő szempárok között üldögélnék. Hosszú időt óta végre most először voltam önfeledten vidám, a létező összes gond lepergett a vállamról, többek között az elmúlt két hét is. Jó érzés volt végre valami normálisat csinálni a barátnőimmel, és nem belegabalyodni saját magamba. Mintha egy hatalmas kő szakadt volna le a mellkasomról, bár igaz a lábaim után még húztam őket. Butikról butikra jártuk végig az egész üzletsort, a létező összes ruhát magukra húztuk, ami ízlésünknek megfelelt. Még a közeli starbucks-ban is helyet foglaltunk csupán fél órácskára, hogy elfogyasszuk kedvenc férfi énekesünk nevével ellátott pohárba csomagolt italunkat. Igaz, a mai nap második kávéját adagolom magamba, de ennek ellenére még mindig jó ízűen kortyolgatom kicsinyenként.
- Azt a fekete felsőt majd dobhatod a mamának. - nevetett fel hangosan Zsófi, de tudtam, hogy kijelentésében semmi komolytalanság nincs, hiszen fekete mániás. Mindent imád, ami fekete színt rejt magában. Kissé különös is, mivel nem éppenséggel a boldogság színe, de mindenkinek vannak heppjei. Az övé ez, ami nem is nehezen elfogadható. - Aj lányok, két hónapja nem pasiztam. - sóhajtott fel őszintén, bár kicsit halkabban beszélt, hogy mások ne hallhassák őt. - Ráadásul kövér is vagyok. - pufogott magában, mire önkénytelenül is felnevettünk, hiszen mindössze két kilónyi plusz volt rajta, de még így is körülbelül a negyven kilót hordozta magán, ráadásul vasággyal együtt.
Rettenetesen hiányzott már, hogy velük töltsem az időmet, amit teljes mértékben csajos dolgokkal ütünk el. Ehhez képest Lili szinte meg se szólalt, inkább csak szótlanul hallgatta beszélgetésünket.
- Hozzánk se szólsz kuka? - löktem oldalba, mire egy erőltetett mosolyra húzta ajkait. Valami nem volt rendben vele, mindketten láttuk rajta. - Mesélj. - fordultam vele szembe, majd vártam, hogy tálaljon. - Rólam minden tudtok, most rajtad a sor.
- Ti tudtátok, hogy indulni fog idén? - kavargatta zavartan és könnyeivel küszködve habos cappuccino-ját, mire a létező összes jókedv elszállt fejemből. Tudtam, hogy kire gondol. - Gondolom a válasz igen. - sóhajtott egy nagyot. - Fél éve nem beszéltünk. - nevetett fel keserédesen. - Az utolsó üzenetemre nem is válaszolt. - csordult ki egy árva könnycsepp szemhéjából, amit azonnal eltávolított pólója ujjával.
- Biztosan keresni fog most, hogy itt van Budapesten. - nyugtatgatta a fekete mániás egyed, mire lesajnálóan lesütöttem pilláimat. Képtelen voltam ebben az állapotban közölni vele, hogy Ricsinek már másik barátnője van, mivel ripityára törném maradék lelkét is. Természetesen Zsófi rögvest észrevette, hogy tudok valamit, de Lilit figyelembe véve, inkább nem kérdezett rá, bár tudtam, hogy ha kettesben leszünk, azonnal megteszi. - De lehet ideje lenne tovább lépned. - hozta fel inkább a könnyebbik út alternatíváját, mire barátnőnk lemondóan megrázta fejét.
- Nem megy...
- Tudjátok mit? - pattantam fel hirtelen. - Szerintem meg ideje, hogy a joghurtos bárt is betámadjuk. - álltam elő ötletemmel, mire az édesség a lányoknál mindenre a legjobb gyógyír. Legalábbis remélem.
A további időben én voltam a szótlanabb közöttünk. Egész időben azon rágódtam, hogy mennyire elfuserált a szerelmi életünk. Én egy olyan srác birtokába kerültem, aki megcsalja a barátnőjét, Lili régi szerelme, Nagy Ricsi után áhítozik, aki az X-faktor legújabb sztárja, Zsófi pedig képtelen két hétnél tovább leragadni egy férfinél. Nos, és ott van Bianka, akiről mostanában semmit nem tudok. Így élünk mi négyen együtt, Budapest külvárosában, talán a béna négyesnek is nevezhetnének minket.
~ * ~
Csendes, békés és viszonylag nyugodt körülmények uralkodtak az éterben. Gyanús volt, túlságosan is. Az én életemhez képest pedig furcsa, ha éppenséggel nem történik semmi fordulat. Már vártam, hogy mikor esek hasra, mikor fordul ki a bokám vagy esetleg mikor jön rám a köhögőroham, ami teljes mértékben elrontja a napunkat, de egy ideig nem történt semmi. Még Ya Ou sem hívott fel, hogy szokásos módon lecsessze valami végett a fejem. Bevallom megkönnyebbülést okozott, bár éreztem, hogy ez csak pillanatnyi álca, és bármelyik pillanatban ránk szakadhat az ég. Az én esetemben pedig ez nem kívánt személyeket foglal magába. Szellemi lényemben imádkoztam, hogy senkibe ne fussunk bele, bár ebben a hatalmas bevásárlási központban bárki megfordulhat. Hirtelen kitörhetetlen vágyat éreztem, hogy eltűnjünk innen, mintha valami fenyegetne minket, ami leginkább az álnok illúzióim voltak. Saját magamat kergettem bele a gödörbe, amit más néven csapdának hívnak.
- Jól vagy? - fogta meg a vállamat támogatóan Zsófi, mire egy halványabb erőltetett mosollyal az arcomon, bólintással jeleztem neki, hogy minden rendben. Koránt sem volt az, émelyegni kezdett a gyomrom, bensőm remegni kezdett, és pillanatok alatt levert a víz.
Ott állt az egyik kirakat előtt. Sötétkék kabátja lengén lógott vállán, ahogy a fehér póló is, ezzel ellentétben világos farmerja erélyesen feszült rajta. Kószán álló haja fáradtságát tükrözte, de a friss tekintete nem erről árulkodott. Egy kisfiú kezét szorongatta, és vidáman, nevetgélve elemezték ki az egyik lego-ból épített hatalmas várat. Akárcsak egy villámcsapás futott végig testemen a félelem, nem akartam szembe menni velük, így reflexből vettem egy száznyolcvan fokos fordulatot, és kerestem fel a legközelebbi kijáratot.
- Dina? - ütköztem bele egyből egy erős férfitestbe. - Szia. - köszöntött őszinte ragyogással az arcán, bennem pedig az ütő is megállt. Remek, az egyetlen menekülési mód, ha elfutok, de még akkor is észrevesznek, így jobb ha csendben rendezem le. - Mindjárt megyek! - kiáltott vissza barátjának, amit bár nem láttam, de biztos volna benne, hogy azonnal felénk kapta tekintetét. Ha egy kicsiny kis szerencsém van fel sem ismerte alakomat. Szokásszerűen újfent lehunytam szemeimet, majd a lehető legjobban összehúztam magamat, hát ha egy csoda folytán eltűnök. Barátnőim végig értetlenül követték végig az eseményeket, megdöbbenésükben megszólalni sem tudtak. Egyedül Zsófi száját hagyta el egy 'basszus', mikor ő is megpillantotta az előbb említett személyt.
- Sziasztok. - hagyta el a száját egy alig hallható, nem éppen a bőréből kiugró hangon előadott köszönés, majd Kristóf mellé sétált.
- Srácok, ők a barátnőim Zsófi és Lili. - dobtam fel azonnal a témát, mikor a barna, erőteljesebb egyéniségű lány megköszörülte a torkát. - Lányok, Kristóf, Miki és...- hallgattam el hirtelen, mivel fogalmam sem volt, hogy kicsoda a harmadik pöttöm személy.
- Andriska. - szólalt fel kissé határozatlanul, de azért már előbújt a nagykabát mögül. Önkénytelenül is elmosolyodtam a kisfiú viselkedésén, hiszem kiköpött mása volt az idősebbik félnek, aki teljes erőbedobással azon próbálkozott, hogy elkapja tekintetemet, amit szándékosan folyton kikerültem.
- Mit csináltok erre? - kérdezte Kristóf.
- Csak vásárolgatunk, nézelődünk. - válaszolt helyettem Zsófi.
- Akkor csatlakozhatunk? - folytatták az eszmecserét, én pedig minden ízben imádkoztam, hogy a válasz nem legyen.
- Miért ne? - rántotta meg a vállát, én pedig szitkozódni kezdtem magamban.
- Remek. - adtam hangot véleményemnek a valóságban is, mire Miki azonnal rázni kezdte a fejét.
Meglepetésemre ezután nem szentelt nagyobb figyelmet rám, sokkal jobban lekötötte, hogy ezek szerint kisöccsére ügyeljen. Csak néha-néha vetett egy pillantást rám, hogy csak éppen megbizonyosodjon arról, hogy még mindig ott vagyok. Gondolom nem szerette volna mindenki előtt lerendezni ezt az egészet, vagy netalántán már nem is érdekli a dolog.
Őszintén szólva, egy idő után már csodálattal figyeltem végig, ahogy oda adó gondoskodással teljesíti a kisfiú minden kérését. Ha kell fagylaltot vesz neki, a hátán viszi vagy éppenséggel a hintán ringatja el. Egy valamiben megbizonyosodtam, ahogy néztem őket, még pedig, hogy remek apa lesz belőle egyszer. Maróan hasított belém a tudat, hogy eszembe jutott a gondolat, hogy szívesen lennék az anya szerepében. Meg elkeserítőbb volt az, hogy mennyire vágytam arra, hogy a közelükbe lehessek és együtt szórakozzunk. Már a kép is elém tárult, amint én lökdösöm a majdnem repülő tárgyon vigyorgó fiút, bátyja pedig hátulról öleli derekamat, és minden löketnél egy apró puszit lehel homlokomra. Egy fejrázással azonnal elhessegetem ezt a képet, és igyekeztem összeszedni gondolataimat. Kezdtem kellemetlenül érezni magam, még annak ellenére is, hogy a többiek remekül elszórakoztak, pedig Kristófon kívül mindenki tudta, hogy mi a helyzet. Megráztam a fejemet, majd szó nélkül felálltam a fapadról, és a közeli bódéhoz sétáltam, ahol kürtös kalácsot árultak.
- Miki, én is kérek. - ugrott mellém váratlanul a kisebbik Nagy, majd kiáltozni kezdett bátyjának, de ő meg sem hallotta szavait.
- Milyet szeretnél? - kérdeztem tőle kedvesen, mire rögvest feloldottam a kettőnk közti ismeretlenségi jeget. Válaszként a kakaósat kaptam, így habozás nélkül kértem az eladótól a felvetett édességet. Miután átadtam neki kezével mutogatni kezdett maga felé, így közelebb húzódtam hozzá és fülelni kezdtem.
- Te vagy Dina? - suttogta, hogy senki más ne hallhassa, mire bólintottam egyet.
- Honnan tudod? - kérdeztem vissza mosolyogva, hogy ne vehesse észre kétségeimet.
- Miki sokat telefonál Fruzsival. - kezdett bele mondandójába. - Rengetegszer a te nevedet mondja helyette. - nevetett fel. - Olyan vicces, ahogy magyarázkodik. - arcomról teljesen lefagyott a mosoly, az egyetlen érzelem, ami látszódott rajtam, az a félelem volt.
- És mit szokott mondani rá? - folytattam a játékot.
- Hogy Kristóffal kavartok. - rántotta meg a vállát. - Nem tudom az mit jelent. - kezdett mély elmélkedésekbe, már amennyire egy kisgyerek tud olyat. - De hogy nagyon sokat vagytok mostanában együtt, ezért ragadt meg.
- Nekem ennyi éppen elég. - kacsintottam rá, kézen ragadtam, majd visszasétáltam a többiekhez, akik szinte észre sem vették, hogy mindketten eltűntünk.
- Jól vagy? - fogta meg a vállamat támogatóan Zsófi, mire egy halványabb erőltetett mosollyal az arcomon, bólintással jeleztem neki, hogy minden rendben. Koránt sem volt az, émelyegni kezdett a gyomrom, bensőm remegni kezdett, és pillanatok alatt levert a víz.
Ott állt az egyik kirakat előtt. Sötétkék kabátja lengén lógott vállán, ahogy a fehér póló is, ezzel ellentétben világos farmerja erélyesen feszült rajta. Kószán álló haja fáradtságát tükrözte, de a friss tekintete nem erről árulkodott. Egy kisfiú kezét szorongatta, és vidáman, nevetgélve elemezték ki az egyik lego-ból épített hatalmas várat. Akárcsak egy villámcsapás futott végig testemen a félelem, nem akartam szembe menni velük, így reflexből vettem egy száznyolcvan fokos fordulatot, és kerestem fel a legközelebbi kijáratot.
- Dina? - ütköztem bele egyből egy erős férfitestbe. - Szia. - köszöntött őszinte ragyogással az arcán, bennem pedig az ütő is megállt. Remek, az egyetlen menekülési mód, ha elfutok, de még akkor is észrevesznek, így jobb ha csendben rendezem le. - Mindjárt megyek! - kiáltott vissza barátjának, amit bár nem láttam, de biztos volna benne, hogy azonnal felénk kapta tekintetét. Ha egy kicsiny kis szerencsém van fel sem ismerte alakomat. Szokásszerűen újfent lehunytam szemeimet, majd a lehető legjobban összehúztam magamat, hát ha egy csoda folytán eltűnök. Barátnőim végig értetlenül követték végig az eseményeket, megdöbbenésükben megszólalni sem tudtak. Egyedül Zsófi száját hagyta el egy 'basszus', mikor ő is megpillantotta az előbb említett személyt.
- Sziasztok. - hagyta el a száját egy alig hallható, nem éppen a bőréből kiugró hangon előadott köszönés, majd Kristóf mellé sétált.
- Srácok, ők a barátnőim Zsófi és Lili. - dobtam fel azonnal a témát, mikor a barna, erőteljesebb egyéniségű lány megköszörülte a torkát. - Lányok, Kristóf, Miki és...- hallgattam el hirtelen, mivel fogalmam sem volt, hogy kicsoda a harmadik pöttöm személy.
- Andriska. - szólalt fel kissé határozatlanul, de azért már előbújt a nagykabát mögül. Önkénytelenül is elmosolyodtam a kisfiú viselkedésén, hiszem kiköpött mása volt az idősebbik félnek, aki teljes erőbedobással azon próbálkozott, hogy elkapja tekintetemet, amit szándékosan folyton kikerültem.
- Mit csináltok erre? - kérdezte Kristóf.
- Csak vásárolgatunk, nézelődünk. - válaszolt helyettem Zsófi.
- Akkor csatlakozhatunk? - folytatták az eszmecserét, én pedig minden ízben imádkoztam, hogy a válasz nem legyen.
- Miért ne? - rántotta meg a vállát, én pedig szitkozódni kezdtem magamban.
- Remek. - adtam hangot véleményemnek a valóságban is, mire Miki azonnal rázni kezdte a fejét.
Meglepetésemre ezután nem szentelt nagyobb figyelmet rám, sokkal jobban lekötötte, hogy ezek szerint kisöccsére ügyeljen. Csak néha-néha vetett egy pillantást rám, hogy csak éppen megbizonyosodjon arról, hogy még mindig ott vagyok. Gondolom nem szerette volna mindenki előtt lerendezni ezt az egészet, vagy netalántán már nem is érdekli a dolog.
Őszintén szólva, egy idő után már csodálattal figyeltem végig, ahogy oda adó gondoskodással teljesíti a kisfiú minden kérését. Ha kell fagylaltot vesz neki, a hátán viszi vagy éppenséggel a hintán ringatja el. Egy valamiben megbizonyosodtam, ahogy néztem őket, még pedig, hogy remek apa lesz belőle egyszer. Maróan hasított belém a tudat, hogy eszembe jutott a gondolat, hogy szívesen lennék az anya szerepében. Meg elkeserítőbb volt az, hogy mennyire vágytam arra, hogy a közelükbe lehessek és együtt szórakozzunk. Már a kép is elém tárult, amint én lökdösöm a majdnem repülő tárgyon vigyorgó fiút, bátyja pedig hátulról öleli derekamat, és minden löketnél egy apró puszit lehel homlokomra. Egy fejrázással azonnal elhessegetem ezt a képet, és igyekeztem összeszedni gondolataimat. Kezdtem kellemetlenül érezni magam, még annak ellenére is, hogy a többiek remekül elszórakoztak, pedig Kristófon kívül mindenki tudta, hogy mi a helyzet. Megráztam a fejemet, majd szó nélkül felálltam a fapadról, és a közeli bódéhoz sétáltam, ahol kürtös kalácsot árultak.
- Miki, én is kérek. - ugrott mellém váratlanul a kisebbik Nagy, majd kiáltozni kezdett bátyjának, de ő meg sem hallotta szavait.
- Milyet szeretnél? - kérdeztem tőle kedvesen, mire rögvest feloldottam a kettőnk közti ismeretlenségi jeget. Válaszként a kakaósat kaptam, így habozás nélkül kértem az eladótól a felvetett édességet. Miután átadtam neki kezével mutogatni kezdett maga felé, így közelebb húzódtam hozzá és fülelni kezdtem.
- Te vagy Dina? - suttogta, hogy senki más ne hallhassa, mire bólintottam egyet.
- Honnan tudod? - kérdeztem vissza mosolyogva, hogy ne vehesse észre kétségeimet.
- Miki sokat telefonál Fruzsival. - kezdett bele mondandójába. - Rengetegszer a te nevedet mondja helyette. - nevetett fel. - Olyan vicces, ahogy magyarázkodik. - arcomról teljesen lefagyott a mosoly, az egyetlen érzelem, ami látszódott rajtam, az a félelem volt.
- És mit szokott mondani rá? - folytattam a játékot.
- Hogy Kristóffal kavartok. - rántotta meg a vállát. - Nem tudom az mit jelent. - kezdett mély elmélkedésekbe, már amennyire egy kisgyerek tud olyat. - De hogy nagyon sokat vagytok mostanában együtt, ezért ragadt meg.
- Nekem ennyi éppen elég. - kacsintottam rá, kézen ragadtam, majd visszasétáltam a többiekhez, akik szinte észre sem vették, hogy mindketten eltűntünk.
