.jpg)
- Bia, idehoznád azt a papírt, kérlek? - szólítottam meg munka- és lakó társamat, mire rögvest felém kapta a tekintetét.
- Melyiket? - kérdezte érdeklődve, mire az asztal felé intettem a fejemmel. Közben én az előző kupac aláírását végeztem a csendes és kissé szürke hangulatú irodai szobában. Még fél óra volt a munka időnkből, ezért igyekeztem mindent mihamarább elvégezni, hogy holnapra kevesebb maradjon és csak délutánra kelljen bejönnöm.
- Ezzel már kész is vagy? - tipegett oda hozzám fekete magassarkújában, mire bólintottam egyet és a tollat kezdtem el rágcsálni.
Szerettem a munkámat, mert viszonylag jól fizetnek és könnyen elvégezhető feladatokat kapok. Eddig még szinte csak az irodában dolgozgattam, papírokat intéztem, kevésszer raktak ki éles terepre.
- Elmegyek kávéért, egy latte?
- Jöhet. - küldtem egy hálás mosolyt felé, ugyanis órák óta valami tejes dologra vágytam. Gyorsan összeszedte a holmiját, majd pár perc múlva el is hagyta a helyiséget. Végre volt egy kis idő, amit magamra fordíthattam így az utolsó percekben, azonnal bekapcsoltam a rádiót és ellazítottam magam, hogy haza érve egy cseppnyi feszültség se maradjon bennem és kipihenve folytassam a napot. Négy nap telt el a hétvége óta, azóta megállás nélkül dolgozom, de legalább valami más foglalja el a gondolataimat, így nem kell a mindennapi problémáimmal foglalkozom. Viszonylag nyugisan teltek el a napok, Marci keresett fel minden egyes nap, de udvarias létemre egyszer sem küldtem el, elvégre csak beszélgetni akart, abban nincsen semmi rossz. Habár tudtam jól, hogy hátsó szándékai vannak, igyekeztem finoman a tudtára adni, hogy ennek semmi esélye, kevesebb, mint több sikerrel. Na mindegy.
Meglocsoltam az ablak párkányon és a sarokban elhelyezkedő zöld növényeket, majd kitekintettem a kicsit párás üvegen keresztül. Körülbelül nyolc méter magasban lehettem, de szerencsémre sosem okozott félelmet a magasság, sőt annál inkább jelentett kihívást. Körbenézve nem volt valami zsúfolt hely, középen volt két asztal elhelyezve, számítógépekkel párosítva, a szekrények pedig a falhoz szorítva álltak. A falak fehérek voltak, szürke mintával díszítve, az egyetlen zaj okozó tényező a Biankát hűsítő mini ventilátor volt. Nem nagy szám, de nekünk tökéletes. Igen, ez az RTL székház irodai szekciója, amit szinte senki sem látogat. Ezek azok a helyek, ahol az összes hátsó munka folyik, mégsem tud róluk senki, mintha egy másik dimenzió lenne. Bár az is előfordulhat, hogy egyszerűen nem érdekel senkit.
- Mehetünk? - kukkantott be a terembe Karesz, aki a személyes sofőrünk, habár ő már lent dolgozik. Egészen idáig együtt dolgoztunk, de őt a legújabb tehetség kutató műsor kezdetekor áthelyezték a földszintre, de ennek ellenére még mindig nagyon jó kapcsolatot ápolunk.
- Persze, csak meg kell várnunk Biankát is. - vetettem fel neki harmadik társunk hiányát, mire jelezte, hogy már lent várakozik.
Összeszedve minden cuccomat elégedetten indultam meg a parkolóban álldogáló taxi felé. A kezem különböző féle táskákkal és szatyrokkal volt tele, így nehézkesen fértem el a keskeny folyosókon, ráadásul sikerült minden kisebb akadályba bele botlanom, ezzel nagyobb hangzavart csapva az egyébként nyugodt területeken. Remek, legalább mindenki tudja, hogy érkezem. A földszintre érve teljesen kiment a fejemből, hogy bárki megláthat, így higgadtan sétáltam végig majdnem egészen a bejárati ajtóig. Hirtelen ismerős hangok csapták meg a fülemet, azonnal felül kerekedett rajtam a félelem, ebből következőleg iparkodva próbáltam a fejemre kapni a fejemet takaró kapucnit, de szerencsétlenségemnek hála sikeresen a földön landolt a kezemben lévő összes táska, amiket majdnem követtem én magam is. Mellesleg felesleges volt minden erőlködésem, mivel a fiú, akitől rettegtem, hogy felismer, szó nélkül rohant el mellettem a forgó ajtón távozva. Bizonyára nagyon siethettem valahova, mivel még a buszmegállóba is szaladva haladt. Bár én is jobban tenném, ha igyekeznék, ugyanis fél óra múlva érkezik hozzám Kristóf, hogy átadja a felsőmet. Mindegy is, legalább ezt megúsztam.
- Dina? - hangzott el a nevem kérdőlejtésben, mire összeszorított szemekkel torpantam meg immár a szabad levegőn. Nem fordultam meg, reméltem, hogy talán tovább megy, ha nem hallgatok a nevemre. - Te mit csinálsz itt?
- Kérlek ne szólj senkinek, nem is láttál itt, oké? - könyörögtem a dobos srácnak, aki értetlenül tekintett rám kérésem után.
- Épp hozzád indultam. - terelte el a témát kérdezősködés helyett, mire egy hálás pillantást küldtem felé. - De ha már így alakult, adom a felsőd. - mosolygott édesen, majd kutakodni kezdett a táska legaljában, de hosszas keresgetés után sem akadt a keresett tárgy nyomára. - Uh, bocsi lehet otthon hagytam. - vakargatta a tarkóját zavarában, mire leintettem, hogy legközelebb elintézzük, de jelen pillanatban sietnem kell.
- Melyiket? - kérdezte érdeklődve, mire az asztal felé intettem a fejemmel. Közben én az előző kupac aláírását végeztem a csendes és kissé szürke hangulatú irodai szobában. Még fél óra volt a munka időnkből, ezért igyekeztem mindent mihamarább elvégezni, hogy holnapra kevesebb maradjon és csak délutánra kelljen bejönnöm.
- Ezzel már kész is vagy? - tipegett oda hozzám fekete magassarkújában, mire bólintottam egyet és a tollat kezdtem el rágcsálni.
Szerettem a munkámat, mert viszonylag jól fizetnek és könnyen elvégezhető feladatokat kapok. Eddig még szinte csak az irodában dolgozgattam, papírokat intéztem, kevésszer raktak ki éles terepre.
- Elmegyek kávéért, egy latte?
- Jöhet. - küldtem egy hálás mosolyt felé, ugyanis órák óta valami tejes dologra vágytam. Gyorsan összeszedte a holmiját, majd pár perc múlva el is hagyta a helyiséget. Végre volt egy kis idő, amit magamra fordíthattam így az utolsó percekben, azonnal bekapcsoltam a rádiót és ellazítottam magam, hogy haza érve egy cseppnyi feszültség se maradjon bennem és kipihenve folytassam a napot. Négy nap telt el a hétvége óta, azóta megállás nélkül dolgozom, de legalább valami más foglalja el a gondolataimat, így nem kell a mindennapi problémáimmal foglalkozom. Viszonylag nyugisan teltek el a napok, Marci keresett fel minden egyes nap, de udvarias létemre egyszer sem küldtem el, elvégre csak beszélgetni akart, abban nincsen semmi rossz. Habár tudtam jól, hogy hátsó szándékai vannak, igyekeztem finoman a tudtára adni, hogy ennek semmi esélye, kevesebb, mint több sikerrel. Na mindegy.
Meglocsoltam az ablak párkányon és a sarokban elhelyezkedő zöld növényeket, majd kitekintettem a kicsit párás üvegen keresztül. Körülbelül nyolc méter magasban lehettem, de szerencsémre sosem okozott félelmet a magasság, sőt annál inkább jelentett kihívást. Körbenézve nem volt valami zsúfolt hely, középen volt két asztal elhelyezve, számítógépekkel párosítva, a szekrények pedig a falhoz szorítva álltak. A falak fehérek voltak, szürke mintával díszítve, az egyetlen zaj okozó tényező a Biankát hűsítő mini ventilátor volt. Nem nagy szám, de nekünk tökéletes. Igen, ez az RTL székház irodai szekciója, amit szinte senki sem látogat. Ezek azok a helyek, ahol az összes hátsó munka folyik, mégsem tud róluk senki, mintha egy másik dimenzió lenne. Bár az is előfordulhat, hogy egyszerűen nem érdekel senkit.
- Mehetünk? - kukkantott be a terembe Karesz, aki a személyes sofőrünk, habár ő már lent dolgozik. Egészen idáig együtt dolgoztunk, de őt a legújabb tehetség kutató műsor kezdetekor áthelyezték a földszintre, de ennek ellenére még mindig nagyon jó kapcsolatot ápolunk.
- Persze, csak meg kell várnunk Biankát is. - vetettem fel neki harmadik társunk hiányát, mire jelezte, hogy már lent várakozik.
Összeszedve minden cuccomat elégedetten indultam meg a parkolóban álldogáló taxi felé. A kezem különböző féle táskákkal és szatyrokkal volt tele, így nehézkesen fértem el a keskeny folyosókon, ráadásul sikerült minden kisebb akadályba bele botlanom, ezzel nagyobb hangzavart csapva az egyébként nyugodt területeken. Remek, legalább mindenki tudja, hogy érkezem. A földszintre érve teljesen kiment a fejemből, hogy bárki megláthat, így higgadtan sétáltam végig majdnem egészen a bejárati ajtóig. Hirtelen ismerős hangok csapták meg a fülemet, azonnal felül kerekedett rajtam a félelem, ebből következőleg iparkodva próbáltam a fejemre kapni a fejemet takaró kapucnit, de szerencsétlenségemnek hála sikeresen a földön landolt a kezemben lévő összes táska, amiket majdnem követtem én magam is. Mellesleg felesleges volt minden erőlködésem, mivel a fiú, akitől rettegtem, hogy felismer, szó nélkül rohant el mellettem a forgó ajtón távozva. Bizonyára nagyon siethettem valahova, mivel még a buszmegállóba is szaladva haladt. Bár én is jobban tenném, ha igyekeznék, ugyanis fél óra múlva érkezik hozzám Kristóf, hogy átadja a felsőmet. Mindegy is, legalább ezt megúsztam.
- Dina? - hangzott el a nevem kérdőlejtésben, mire összeszorított szemekkel torpantam meg immár a szabad levegőn. Nem fordultam meg, reméltem, hogy talán tovább megy, ha nem hallgatok a nevemre. - Te mit csinálsz itt?
- Kérlek ne szólj senkinek, nem is láttál itt, oké? - könyörögtem a dobos srácnak, aki értetlenül tekintett rám kérésem után.
- Épp hozzád indultam. - terelte el a témát kérdezősködés helyett, mire egy hálás pillantást küldtem felé. - De ha már így alakult, adom a felsőd. - mosolygott édesen, majd kutakodni kezdett a táska legaljában, de hosszas keresgetés után sem akadt a keresett tárgy nyomára. - Uh, bocsi lehet otthon hagytam. - vakargatta a tarkóját zavarában, mire leintettem, hogy legközelebb elintézzük, de jelen pillanatban sietnem kell.
~ * ~
Lassan végig szántottam ujjaimmal sötét barna fürtjeimen, amiknek a vége természetes ombre mintát kapott, miközben már a főkapun sétáltam be. Alig vártam, hogy végre eltegyem magam egy kis időre, és a saját szobámban lehessek. A kulcsom után kezdtem el kutakodni a zsebemben, ezáltal a létező összes hajszálam az arcomban végezte, egy résznyi látási szöget sem hagyva.
- Jaj, ne haragudjon. - kértem elnézést, mikor neki ütköztem az egyik ajtóban álló járókelőnek. - Te mi a fenét keresel itt? - szökött ki belőlem azonnal, amikor felismertem látogatómat, mire óvatosan felemelte a kezében lógó fekete ruhaanyagot. - Honnan tudod, hogy itt lakom? - folytattam a faggatást, de aztán eszem ágában sem volt megtudni az okokat. - Menj el. - parancsoltam rá.
- Csak hallgass meg.
- Nem. Menj el, most. - löktem el durván, majd kinyitottam a zárat és igyekeztem rácsapni, persze sikertelenül.
- Hallgass meg. - kérlelt kétségbeesetten, de nem engedtem neki.
- Addig nem nyitom ki az ajtót, amíg nem mész el. - próbáltam keménynek és határozottnak tűnni, de nem jártam sok sikerrel.
- Akkor egy darabig maradunk. - támaszkodott neki a falnak, majd várakozni kezdett, mire felsóhajtottam.
- Menj el. - suttogtam elhalóan.
- Kérlek. - tett hasonlóan, mire kénytelen voltam beadni a derekamat.
Beengedtem a lakásomba, ami újfent üresen állt. Még jó, hogy Bianka útközben kiszállt és elment vásárolni, különben most magyarázkodhatnék neki.
Megkértem, hogy várjon meg a nappaliban, de ismételten meg sem hallotta szavaimat, így a hálószobába is utánam jött.
- Nézd. - kezdett bele félénken. - Én nem így akartam ezt. - folytatta nehezen. - Azt se akarom, hogy így maradjon. - már most elegem volt belőle, de még tartottam magamban. - Igazából nem tudom mit akarok. - zengett ódákat arról az estéről.
- Figyelj Miki. - álltam olyan közel hozzá, hogy feszélyezzem őt jelenlétemmel, szinte pár centi választott el minket. - Kurvára nincs kedvem se ehhez, se hozzád. Kurvára nem érdekel az egész, oké? - fakadtam ki, de a reakció egyáltalán nem az volt, mint amire számítottam. Ajkait szélsebesen tapasztotta enyéimre, nyelvével rögtön bejutásért esedezve, amit saját szégyenemre, de hamar megadtam neki. Kezeit automatikusan a derekamra csúsztatta, egészen magához szorítva, miközben az ágy felé lépegetett. Hirtelen ajtócsapódás hangja ütötte meg fülemet, ezért amilyen gyorsan csak tudtam ellöktem magamtól a fiút és kezemmel betapasztottam a száját. Mikor a második csapódás is elhangzott, ami arról értesített, hogy a hazaérkező személy a szobájában van, megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
- Két másodperced van, hogy eltűnj. - szólaltam fel, majd azonnal a kijárat felé lökdöstem a srácot, aki valószínűleg semmit nem értett a helyzetből. Szó nélkül raktam ki a házból, majd amikor becsuktam a bejáratot a hátának támaszkodva nyugtáztam el az eredményemet.
- Hát te? - zökkentett ki mindebből Zsófi, mire ijedten, szívemhez kapva néztem rá.
- Kivittem a szemetet. - mondtam gyorsan az első dolgot, ami eszembe jutott, de ez kudarcba fulladt, mikor megpillantottam a mellettem heverő szemétkupacot. - Vagyis akartam, csak itt hagytam. - szedtem össze magam, majd néhány perc múlva ismét megindultam. - Akkor le is viszem. - mosolyogtam ártatlanul.
- Fogalmam nincs mi bajod, de nem is érdekel. - rázta meg a fejét lemondóan. - Este bulizni megyünk, ha akarsz, ha nem. - közölte velem a tényeket, mire megértően bólintottam, majd visszaballagtam a szobámba.
~ * ~
- Egy kis életet kicsipóni. - lökött oldalba a félig kínai származású srác, mire ismét egy erőltetett mosolyra húztam ajkaimat, majd tovább folytattam a kint lévő esti, zajongó pesti életet. Itt soha nincs megállás.
Inkább már meg sem kérdeztem, hogy merre tartunk, hagytam, hogy magukkal vigyenek a boldog tudatlanságba. Bár mikor ismerős környék fele haladtunk, sejtelmesen pillantottam barátnőmre, aki kissé szégyenlősen kerülte a tekintetem. Lemondóan megráztam a fejemet, majd csak imádkozni tudtam, hogy ne oda menjünk, ahova én azt gondolom. Minden reményem elszállt, amikor megálltunk a Gozsdu-udvar feliratú szórakozóhelyekkel teli területre, ahol ezek szerint tölteni fogjuk az egész esténket. Ennél jobbat kitalálni se tudtak volna.
- Ez komoly? - húztam félre az egyik sötétebb sarokba Zsófit, aki fejét lehajtva próbálta kikerülni a beszélgetést.
- Nyugi már, minden oké lesz. - csitítgatott, mivel a nyílt utcán kezdtem el vele hangosabban vitatkozni. - Ya Ou utána nézett, ma sokáig próbán vannak. - vallotta be, miszerint eredetileg is ez volt a tervük, de nem igazán nyugtatta meg a lelkiismeretemet.
Egy nagyobb sóhaj hagyta el a számat, majd megadva magamat, elindultam a többiek felé, akik már a bárban üldögélve várták italukat.
Egy nagyobb sóhaj hagyta el a számat, majd megadva magamat, elindultam a többiek felé, akik már a bárban üldögélve várták italukat.
- Remélem nekem is rendeltetek. - pattantam le melléjük.
- Ismersz, nem? - karolt át a kínai, majd egy apró puszit lehelt a homlokomra.
Önfeledten vetettem bele magam az estébe, az ár hullámszerűen vitt magával egyenes a mély óceánba, amiből képtelen leszek pár óra múlva kiúszni, de lehet nem is akarok. Pohárról pohárra húztuk le a feleseket, amik méregként marták végig nyelőcsövünket, de még ez sem zavart minket. Mindegyikünk a mámorító hatását várta, ami egyenesen az Édenkertbe vezet minket. Csak ültünk ott, beszélgettünk és jól éreztük magunkat. Hiányzott már ez, hiányzott, hogy eltudjam engedni magam, és olyan emberek társaságában legyek, akik őszintén szeretnek, mellettem vannak és minden hibámmal együtt elfogadnak. Igen, most következik az a rész, amikor egy egész nyáltenger hagyja el szánkat, és csak érzelgősködni tudunk.
- Látod én mondtam, hogy nem lesz gáz. - ölelt át szorosan Zsófi, mire óriási puszit adtam neki az arcára, majd hasonlóképpen magamhoz vontam.
- Khm. - köszörülte meg a torkát idegesen Ya Ou, mire valamiért automatikusan az ajtófele kaptam a fejemet, amin megpillantottam, hogy öt ismerős arc lép be, majd helyet foglalnak a velünk szemben lévő asztalnál. - Kicsit hamar elszóltad. - suttogta barátnőm fülébe, de még nekem is sikerült hallanom.
- Látod én mondtam, hogy nem lesz gáz. - ölelt át szorosan Zsófi, mire óriási puszit adtam neki az arcára, majd hasonlóképpen magamhoz vontam.
- Khm. - köszörülte meg a torkát idegesen Ya Ou, mire valamiért automatikusan az ajtófele kaptam a fejemet, amin megpillantottam, hogy öt ismerős arc lép be, majd helyet foglalnak a velünk szemben lévő asztalnál. - Kicsit hamar elszóltad. - suttogta barátnőm fülébe, de még nekem is sikerült hallanom.
Arcomról szó szerint lefagyott a mosoly vagy bármiféle érzelem, csak az ijedtség tükröződött rajta. Hirtelen erős vágyam támad a sírás után, de egyetlen egy könnycsepp sem hullott ki szemeim közül. Lábaim a földbe gyökereztek, ennek ellenére fogalmam sem volt miért féltem ennyire. Hiszen nem kell vele foglalkoznom. Úgy kell tennem, mintha itt se lenne, más megoldás nincsen. Nem is törődtem sokat vele, visszapattantam az előző helyemre, majd újabb alkoholos italokat csúsztattam le a torkomon legjobb feledőként. Szerencsére, hogy még időben tudtam értesíteni egy másik haverunkat, hogy két perce van a szórakozóhelyre érni különben soha többet nem állok szóba vele. Persze ő is tudta, hogy csak viccelek, de azért eleget tett utasításaimnak, így hamar megérkezett köreinkbe. Azonnal üdvözöltem, bár a kelleténél kicsit jobban ragaszkodtam hozzá, alig akartam elengedni magamtól, mintha egy biztonsági zóna lenne számomra.
- Akkor most én kérdezem? - szűrte ki a fogai között Zsófia. - Ez most komoly?
- Micsoda? - rebegtettem pilláimat értetlenül előtte, mire megrázta a fejét.
- Mi a fenének hívtad meg ezt a kályhagépet? - biccentett fejével a fekete hajú barátom felé, mire hangosan felnevettem.
- Annyira nem is rossz. - nyugtáztam le magamnak is. - Ne bántsd Maykee-t. - kértem tőle bociszemekkel, mire közölte, hogy jól tudtam, hogy nem igazán kedveli őt, így felesleges volt meghívnom.
Őszintén szólva egyáltalán nem érdekelt, hogy ki van körülöttem, az egyetlen ember, akire koncentráltam, a velem szemben álló és poharát percenként forgató piros fejpántos fiú, akinek tekintete szinte majdnem lángokba borult valamitől. Talán én voltam az a valami, de tetszett. Sugárzott belőle a féltékenység, amit nagyon élveztem. Egy röpke momentumra se kapta le rólam a tekintetét, minden egyes mozdulatomat és szavamat figyelemmel követte. A felügyelete alatt tartott engem, amin jobbnak láttam, ha változtatok, ezért a mosdó felé irányultam, hogy egy kis időre eltűnhessek szemei elől. A mellékhelyiségbe beérve azonnal a kagylóhoz sétáltam, lepakoltam a cuccaimat, majd hideg vízzel leöblítettem a tűzben égő testemet.
A másik pillanatban már csak annyit éreztem, hogy két erős kéz fonódik a derekam köré, majd egy laza mozdulattal a pultra emel, és vadul csókolni kezd. Nem fogtam vissza magam, ha akartam, sem tudtam volna, hiszen az alkohol már rég átvette felettem az irányítást, képtelen voltam uralkodni magamon és a vágyaimon. Reflexből az illető nyaka köré fontam kezeimet, majd egyikkel beletúrtam rövid hajába, de mikor akadályba ütközött kissé megriadtam, de nem engedtem el őt. Kezei összevissza vándoroltak testemen, majd mikor felbátorodott szoknyám szegletéhez ért és egyre feljebb kezdett el simogatni. Először combon külső felületét kezdte el dörzsölgetni, majd egyre jobban haladt a belső részre, a középtájt megcélozva. Ez volt az a pillanat, amikor megálljt fújtam, egy erős lökettel eltoltam magamtól, majd mielőtt még észbe kaphatott volna kirohantam az ajtón.
- Szia. - álltam meg rögvest az első ismerős illető előtt, aki éppen a pántos bandatársa volt.
- Hello. - mosolygott rám kedvesen, majd meginvitált maga mellé a pultnál.
Mikor az előbb említett személy dühösen, hajába túrva lépett ki a folyosón, szemével engem keresve, olyan közel húzódtam Kristófhoz, amennyire csak tudtam. Ezzel még jobban az egekbe emelve az amúgy is részeg fiú vérnyomását, aki majd kirobbant bőréből, annyira felhúztam tetteimmel. Ahelyett, hogy letámadott volna egy szúrós pillantást szórt felém, majd elhagyta a bár térségét. Ez volt az a momentum, amikor én magam is felálltam a helyemről, majd a többiek után indultam volna, de ők sehol sem voltak, másrészt nem voltam annyira járó állapotban.
- Elég későre jár. - fogta meg a vállamat Kristóf. - Hazakísérjelek? - ajánlotta fel kedvesen, amit kénytelen voltam elfogadni, mert ha nincs velem ma sem jutok haza.
Mikor az előbb említett személy dühösen, hajába túrva lépett ki a folyosón, szemével engem keresve, olyan közel húzódtam Kristófhoz, amennyire csak tudtam. Ezzel még jobban az egekbe emelve az amúgy is részeg fiú vérnyomását, aki majd kirobbant bőréből, annyira felhúztam tetteimmel. Ahelyett, hogy letámadott volna egy szúrós pillantást szórt felém, majd elhagyta a bár térségét. Ez volt az a momentum, amikor én magam is felálltam a helyemről, majd a többiek után indultam volna, de ők sehol sem voltak, másrészt nem voltam annyira járó állapotban.
- Elég későre jár. - fogta meg a vállamat Kristóf. - Hazakísérjelek? - ajánlotta fel kedvesen, amit kénytelen voltam elfogadni, mert ha nincs velem ma sem jutok haza.
Illedelmesen rám adta fekete szövetkabátomat, megfogta helyettem a táskámat, majd kinyitotta előttem az ajtót. Hálás pillantással ajándékoztam meg válaszként, majd elindultam jobb irányba, ahol ismételten nem várt személybe botlottam bele.
- Jó szórakozást. - vetett ránk egy flegma pillantást Miki, majd végszóként egy utolsót szívott cigarettájából, majd elnyomta a csikket. Miközben végig mért megnyalta alsó ajkát, majd vállamnak ütközve ott hagyott minket. Fájdalmasan lehunytam a szemeimet, majd Kristóf karjába kapaszkodva hagytam, hogy hazakísérjen...
- Jó szórakozást. - vetett ránk egy flegma pillantást Miki, majd végszóként egy utolsót szívott cigarettájából, majd elnyomta a csikket. Miközben végig mért megnyalta alsó ajkát, majd vállamnak ütközve ott hagyott minket. Fájdalmasan lehunytam a szemeimet, majd Kristóf karjába kapaszkodva hagytam, hogy hazakísérjen...
